Az idei új vagy közelgő science-fiction filmek mellett (amelyekből, hál istennek, bőséggel kijut) érdemes odafigyelni a fantasztikum más alzsánereibe tartozó alkotásokra is. Különösen, ha egy olyan extravagáns rendezőtől érkezik vadonatúj film, mint amilyen Terry Gilliam. Bár az amerikaiaknak még karácsonyig várniuk kell a premierrel, ezen a héten Angliában bemutatták az egy szomorú apropó folytán már forgatása kezdetén komoly reflektorfényt kapó The Imaginarium of Doctor Parnassust. Nekünk egyelőre még be kell érnünk a film előzetesével, amely egy rövid ajánló kíséretében megtekinthető a lapozás után.

Bevallom, szándékosan hanyagoltam eddig a második epizódot, reménykedve abban, hogy az újabb többet fog nyújtani. Alapvetően nincs gondom a régi X-akták érzést visszaadó, különálló „szörnyecskés” történetekkel, de az első évad fináléja után még mindig többet várok. Ami korábban elment egy-egy óra erejéig, az idővel lerágott csonttá válhat. Igazán nem szeretném, ha a Fringe is azon a hibán csúszna el, amin anno a Terminátor TSCC, miszerint a fő történetszál intenzívebb továbbgördítése helyett független, átvezető részekkel gyömöszölték tele a második szezont. Bár ezekben – ahogy Freevo is írta korábban – sok volt az érdekes, ötletes és szépen megkomponált rész, mégis túllépték a kíváncsi rajongók tűrés- és türelemhatárát. Aki nem hiszi, olvasson utána a fórumokon. Mindehhez hozzácsapva az új időpontba kerülést, aminek következménye a nézettség visszaesése, bizony Abramséknek bele kell húzni, hogy láthassunk egy harmadik évadot is. Mondjuk a lapátra kerülés esetén, én John Noblet jobban sajnálnám, mint az alkotókat. Színészi képességeivel magasan kiemelkedik a stábtagok közül.

 
De a borús gondolatokat félretéve pillantsunk be a legutóbbi részek erényeibe, és hiányosságaiba.

A FlashForward a második epizódjával nálam véglegesen bebetonozta magát a nézendő sorozatok közé. A pilotnál még rezgett a léc, de most már biztosra vehető, hogy hosszú távon ki fogok tartani. A White To Play című második rész sztoriját David S. Goyer és Brannon Braga jegyzi, az írásban Marc Guggenheim is besegített, és Goyer továbbra sem hagyta el a rendezői széket, ezért ismét bőségesen elhalmoznak bennünket lassított jelenetekkel, szájbarágós egysorosokkal és baltával faragott humorral. 

Akárcsak a Prison Break vagy a Heroes, a FlashForward is egy erős premisszából hoz ki megkérdőjelezhető minőséget, a különbség csak az, hogy Goyerék nem vállalják magukat túl (legalábbis egyelőre úgy néz ki), és a strukturálásról, valamint a karakterekről is van némi fogalmuk. A White To Play úgy bonyolítja a történetet, hogy készségesen megválaszol közben néhány kérdést is, úgyhogy nem érezzük magunkat a Lost csapdájában, ugyanakkor szűkre szabja a mozgásterét a karakterek közt, és csak annyit emel, amennyit el is bír. Spoileresen részletezem a tovább után.

Hogy őszinte legyek, a Csillagkapu sosem volt a szívem csücske. A mozifilmet akárhányszor meg tudom nézni, de a sorozatepizódokból néha egy is sok, mert a történeteket unásig ismerem más sci-fikből, Michael Shanks sokkal irritálóbb Daniel Jackson James Spadernél, nem bírom a campy humort, és még sorolhatnám az indokaimat, de nem az a célom, hogy előre hiteltelenítsem magam a rajongók szemében, mint kritikust. 

Nem kérdőjelezem meg az SG sorozatok létét, hiszen a Roland Emmerich rendezte mozi tényleg egy rettentő gazdag univerzumnak adott táptalajt (tessék csak egy pillantást vetni Erich von Däniken életművére), de a formula egyértelműen kimerült az összesen tizenöt évadra rúgó rétestészta-nyújtogatás során. Itt volt az ideje, hogy Robert C. Cooper és Brad Wright a fejükhöz kapjanak, mielőtt valaki át találja őket keresztelni Rick Bermanra és Brannon Bragára. A két showrunner meg is tette ezt, és milyen jól tette. Ha nem is alkottak korszakos művet a Universe-zel, mindenképpen élvezhető és legitim módon sikerült új fényt adniuk a rozsdásodó ékzáraknak. 

A kérdés jogos, hiszen a fejlesztők már jó ideje ígéretik és tologatják a híres játék második felvonásának piacra dobását. Egyszer balancolás, máskor béta teszt, harmadszor nem elegendő stáb más - értsd World of Warcraft - kiegészítők fejlesztése okán. Tény, hogy kell valami a tömeges vaddisznóirtás kedvelőinek, hisz az tömi a tárcát, ám azért nem kéne a stratégiai hentet igénylő közönséget ennyire elhanyagolni. Lényeg a lényeg, álljon itt az a rövid, ám annál tetszetősebb videó, amit az augusztusi BlizzConon mutatott be a stáb. Ha eltekintünk az Alien vs. Predator utánérzéstől, valóban az a minőség, amit a Blizzardtól már megszokhattuk.

Aki pedig az utolsó perc után sem jött rá, mi köze ez egésznek a Battlestar Galacticához, az némi angol tudás, vagy egy nagyon jó szinkrontolmács segítségével a tovább után kaphat választ e hatalmas enigmára.

Az idei Emmy-díjátadó gyanútlan nézői szokatlan dologra lehettek figyelmesek. A show egyik legunalmasabb szakaszát, a díjátadó könyvelőinek jelenését egyszer csak félbeszakította egy homlokán fura búvárszemüveg-szerűséget viselő, fehér köpenyes figura, akiben nem mellesleg a díjátadó házigazdáját, Neil Patrick Harrist lehetett felismerni. A sátáni kacajt hallató figura, bizonyos Dr. Horrible bejelentette, hogy az internetről túszul ejtette a műsort, és egyben bejelentette a televíziózás halálát - hogy aztán egy elegáns jobbhoroggal kiüsse őt vetélytársa, a sármos Captain Hammer, és megnyugtassa a nézőket: amíg ő itt van, nem kell aggódni, meg fogják kapni a heti CSI: Miami adagjukat. A szegmens a tavalyi év egyik legnagyobb netes szenzációjának és sikertörténetének egyik újabb fejezete volt; ennek apropóján - és mivel egyre biztosabbnak látszik, hogy a websorozat valamilyen formában folytatódni fog - itt az ideje, hogy a deltablog is beálljon a Dr. Horrible's Sing-Along Blog-fenomén rajongóinak sorába, egy spoilermentes ajánló keretében.

Vannak filmek, ahol a főhős átlagembereket felülmúló képességeivel menti meg világunk. Léteznek olyanok, ahol az idegenek fejlett technológiájuk ellenünk fordítva kezdik irtani fajunk. Bizony olyanok is, ahol egy hazaszerető, egyenes jellemű családapa bátorsága védi meg civilizációnk. Most pedig megszületett a District 9, ahol ezek a megszokott hollywoodi klisék a fejünk tetejére állnak. Neill Blomkamp filmje – bár története logikus, könnyen követhető, és bevett módszerekkel, és sztereotipikus karakterekkel dolgozik – megfordítja a már csontig rágott szerepeket, és a valósághoz közelítő közeli képet mutat arról, mi történne akkor, ha mi éppen lennénk domináns pozícióban a bolygónkra érkező idegenekkel szemben. Ez az, ami a művet nem csupán kiemelkedően emberivé teszi, hanem véglegesen beemeli a sci-fi történelmének virtuális lapjaira.

Vegyes érzésekkel néztem végig az amerikai idő szerint múlt csütörtökön indított évadnyitót. Az epizódban mind jól elkapott, érdekes és váratlan, de ugyanígy klisés, kevésbé harmonikusan rendezett, és kiszámítható fordulatok is szerepeltek. Kissé emlékeztetett a korábbi nyitányra, amit szintén nem a legjobb, de kétségkívül figyelemfelkeltő részként tarthatunk számon. A tovább mögött nézzük spoilerekben bővelkedőn, hogy mi is, amiért érdemes végigülni a negyven percet, és mi az, ami inkább maradt volna J.J. Abrams és Alex Kurtzman fiókjában. (Igen, tudom Sztalker, Freevo, a Star Trek és a Transformers.)

Az idei tévés évad csupa gyöngyszemmel kecsegtet a sci-fi kedvelői számára; az utóbbi évek gyönge próbálkozásai és hamvukba holt reménységei után végre dúskálhatunk a minőséginek ígérkező produkciókban. Nem titkolom, a lehetőségek közül a FlashForward volt az egyik, ami a legkevésbé érdekelt, az elvárásaim igen alacsonyak voltak, és előre elkönyveltem, hogy a pilot után keserű szájízzel kaszálni fogom, akárcsak a Lostot. Nem így lett.

Nem kívánok sok szót fecsérelni a sorozat történetére és az alkotókra, mert Gaines mindent megírt, amit tudni kell róluk. A premisszát valószínűleg mindnyájan ismerjük, mert a csapból is az a két perc tizenhét másodperc folyik, amelyik alatt az emberiség bepillantást nyer a jövőjébe, és amely felbolygatja hőseink életét. Azt gondoltam, ezt a műsort is a high concept fogja elvinni a vállán, hogy ne kelljen foglalkozni a karakterek kidolgozásával, ám az írók ezt folyamatosan cáfolták, és a pilot alapján, amely kedden kerül adásba, úgy tűnik, nekik lesz igazuk. Spoilermentes kritika következik.

Szeptember 25-én, pénteken startol a Dollhouse következő felvonása, ami a folyamatos castinghíreknek és kiszivárgott sztorimorzsáknak köszönhetően csöndesen előlépett az egyik leginkább várt sorozatommá. Az Epitaph One című extra epizód a nyáron meggyőzött arról, hogy bőven van potenciál ebben a produkcióban, a felemás első évad után alig várjuk, hogy láthassuk is kibontatkozni. 

Nagyjából a hetedik epizódig vannak információk az évadról, amelyeket meg is osztok a tovább után, amennyiben a vendégszereplők lenyűgöző listája, rajta Jamie Bamberrel, Michael Hogannel, Keith Carradine-nel, Alexis Denisoffal, Ray Wise-zal és Summer Glauval önmagában nem lenne elég meggyőző. Vigyázat, komoly spoilerek!