A FlashForward a második epizódjával nálam véglegesen bebetonozta magát a nézendő sorozatok közé. A pilotnál még rezgett a léc, de most már biztosra vehető, hogy hosszú távon ki fogok tartani. A White To Play című második rész sztoriját David S. Goyer és Brannon Braga jegyzi, az írásban Marc Guggenheim is besegített, és Goyer továbbra sem hagyta el a rendezői széket, ezért ismét bőségesen elhalmoznak bennünket lassított jelenetekkel, szájbarágós egysorosokkal és baltával faragott humorral. 

 

Akárcsak a Prison Break vagy a Heroes, a FlashForward is egy erős premisszából hoz ki megkérdőjelezhető minőséget, a különbség csak az, hogy Goyerék nem vállalják magukat túl (legalábbis egyelőre úgy néz ki), és a strukturálásról, valamint a karakterekről is van némi fogalmuk. A White To Play úgy bonyolítja a történetet, hogy készségesen megválaszol közben néhány kérdést is, úgyhogy nem érezzük magunkat a Lost csapdájában, ugyanakkor szűkre szabja a mozgásterét a karakterek közt, és csak annyit emel, amennyit el is bír. Spoileresen részletezem a tovább után.

Az epizód felütése kísértetiesen emlékeztetett egy közkedvelt sci-fi sorozat fináléjának első képeire, már csak a felirat hiányzott, hogy EARTH - BEFORE THE FALL. A teaser végül kellemesen hátborzongatóra sikeredett, bár alátámasztotta Gaines megállapítását, miszerint a science fictionben a gyerek szereplők egyedüli funckiója az, hogy balsejtelmű jóslatokat tegyenek a jövőre nézve. 

 

A FlashForward talán legnagyobb hibája jelenleg az, hogy a hősei nem azonnal megkedvelhető karakterek. Joseph Fiennes Benford ügynökét próbálják többdimenzióssá tenni (kevés sikerrel), de ha hasonló figurákkal vetem össze, akkor Mulder ügynök vagy a 4400 Baldwin ügynöke (Joel Gretsch) instant kedvelhetők voltak, ami sokkal fontosabb. Annak örülök, hogy az FBI-nyomozócsoport vezetőjénél (Stanford Wedeck - Courtney B. Vance) nem mentek el a Skinner-/Chegwidden-irányba (X-akták és JAG), akik keménytökű kopaszemberből fokozatosan váltak szerethetővé, hanem kapásból kicsit esetlenné, hétköznapivá varázsolták. 

Elsősorban az ő alakján keresztül jutunk hozzá némi humorhoz is, ami helyenként blatáns, most-aztán-nevetni-kell-értem? típusú (a WC-s jelenetnél), de többségében nem lóg ki ennyire a lóláb, a negyedik falat megbontó megjegyzések és ironikus kiszólások nagyon a helyükön vannak. Igaz, az FBI-nál vendégeskedő NSA-ügynök szerint több millió dollárba kerül fenntartani egy honlapot, pedig ilyesmi csak magyar állami megrendelések esetén fordulhat elő, ennek ellenére a nyomozás mikéntjét (ergó magát a történetet) megkérdőjelező megjegyzések jól jelzik, hogy az írók tisztában vannak saját magukkal. 

 

Marc Guggenheim ezzel az epizóddal csatlakozott a FlashForwardhoz, és azt ígérte, a drámára helyezik a hangsúlyt (ahogy ő fogalmazott, a Grace klinika nézői számára is fogyaszthatóvá teszik a produkciót, persze ennek a kijelentésnek 70%-a marketing). Ehhez képest a karaktereket továbbra sem sikerült két kézzel megfogniuk, továbbra is a Brannon Braga-i együgyűséggel kezelik őket, a jellemek alulexponáltak, megfoghatatlanok. Márpedig nem kéne, hogy két epizód kevés legyen a definitív személyiségjegyek meghatározásához, ahhoz, hogy a karakterekkel azonosulhassunk, és ne csak távolról szemléljük őket. 

Érthető, hogy az elején nyomozáscentrikussá kell tenni a történetet, ezért magának a flashforwardnak a globális utóhatásait (is) apránként adagolják az írók. Ebben a részben láttunk három napja füstölgő épületeket, értesültünk néhány FBI-ügynök lemondásáról, arról, hogy a gyerekek elájulóst játszanak, illetve Brían F. O'Byrne monológja is rávilágít apróságokra, de összességében a társadalmi hatásokról nehéz képet alkotni. A 4400 is hasonló úton haladt, és az a sorozat nem maradt adós az áttekintő válaszokkal, úgyhogy itt is bízom valami hasonlóban. 

 

A történettel engem kilóra megvettek a FlashForward készítői, és amilyen magabiztossággal vezetik a cselekményt, úgy látom, nem is feltétlen a bizalmam. Ha a karakterdráma terén tudnak némi fejlődést mutatni, és visszavesznek az ötpercenként újra és újra megmutogatott előretekintésekből, akkor mind a tíz ujjam meg fogom nyalni a sorozat után, egyébként az érdeklődésem megmarad azon a szinten, amit a 24 iránt is érzek (ahol évek óta nem volt számomra érdekes figura).

Felhívom a figyelmet Michael Massee (a hacker a babagyárból) feltűnésére, aki elég ismert karakterszínész ahhoz, hogy ne pazarolják el egy epizódnyi szerepre, főleg úgy, hogy az arca sem látszott. Jack Davenport jelenetellopó alakítása annyire emlékezetes Lloyd Simcoe-ként (ha én írnám a hogyvoltot, biztos Pindroch Csabának hívnám), hogy azon kaptam magam, Benford ügynök helyett neki szurkolok. A sztoriszálak többségével nincs bajom, Dimitrij Noh (John Cho) ügynök vívódása is rendben volt, a cliffhangere meg aztán főleg ütött. A szarkavarás már most olyan mértékeket ölt, hogy alig várom a folytatást, ilyet pedig régen éreztem sorozatnál.