Teranesia

Ha belekezdünk egy Egan könyvbe, tudjuk mit várhatunk: az ötleteiben dúskálást, és hogy beleteszi a science-t a scifi-be. A Teranesiában sincs ez másként, de néhány meglepetéssel is szolgál a könyv.

Ezek egyike a karakterközpontúság. Egy trópusi szigeten lakik egy biológus házaspár, akik egy pillangófaj furcsa mutációját vizsgálják. Velük él még két gyerekük, Prabir és Madhusree is. A várható tudományos ötletelések és problémafelvetések helyett azonban a fiatal fiú mindennapjaival ismerkedünk meg. Egan itt bemutatja, hogy tud karaktert építeni: Prabir figurája hiteles, motivációi és belső vívódásai is mind megalapozottak és hihetőek. A könyv másik meglepetése a kanadai rokon, Amita figurája, aki szállást ad a gyerekeknek, miután a kitörő polgárháború miatt el kell menekülniük a szigetről. Amita egy pc-posztfeminista bullshitből élő akadémikus, az ő, és férje “hittérítéssel” való próbálkozása a tudományos nyelvezet paródiája, és remek humorforrás is; az elméleteik fejtegetése már abszurdba fordul, amikor a digitális technika alapjaiban soviniszta voltáról elmélkednek.

Közben a gyerekek felnőnek, Madhusree biológus lesz, és egy nemzetközi kutatócsoport tagjaként gyerekkoruk helyszíne felé tart, hogy az újra feltűnő, megmagyarázhatatlan mutációjú fajokat felkutassák és magyarázatot találjanak a rejtélyre. Prabir követi húgát a trópusokra, ahol gyerekkora egy sötét titkára derül fény, ami magyarázatot ad az egész könyvön végighúzódó lelki gyötrődésére. Az Egantől szokatlan mélységű karakterizálás az egész könyvet uralja, egészen Prabir személyes drámájának csúcspontjáig. Itt sajnos nem tudta összefűzni a tudományos magyarázatokkal bőségesen megtűzdelt történetet és a karakterdrámát: a csúcspont után egy kicsit elkapkodott és összecsapott befejező fejezetben derül ki a rejtélyes mutáció módja, okai, és az ezek alapján feltételezhető jövő is felsejlik. Ha csak a Prabir-drámára koncentrálunk, vagy ha csak a mutációra és annak következményeire, valamint a filozofálgatásra, akkor is remekül működik a könyv, így azonban a remek dráma után odavágott (és közben elhintett) kiváló, elgondolkodtató ötletek furcsa, de nem konzisztens elegyet alkotnak.

Egan pont azokra a dolgokra erősít rá ebben a könyvben, amikben gyengén teljesít a korábbi írásaiban. Jó karaktereket épít, jó motivációkkal, ügyesen vezeti a történetet, még humort is csempész bele(!), de nem tudja összeegyeztetni az elszállt ötletekre alapuló történettel.

Schild’s Ladder

Évszázadok óta ismertek a kvantumgráfokat leíró törvények, így az univerzum tökéletesen leírható, a fizika gyakorlatilag befejezett tudománnyá vált. Egy, az egész galaxisunkat behálózó virtuális térben (is) élő emberi faj úgy tűnik, megismerte a világegyetem minden titkát. Ekkor jön persze a főhős (vagy Einstein) aki olyan kvantumgráf-szerkezetet fedezett fel, ami egy újfajta fizika (és vele univerzum) felépítését teszi lehetővé. Hogy ellenőrizni tudja, elutazik egy távoli kisérleti telepre, ahol tesztelheti ezt a ‘novo-vákuum’-ot, az új törvények szerint felálló, és az elméletei szerint szinte azonnal meg is szűnő téridő-szerkezetet. A kisérletkor azonban kiderül, hogy ez a novo-vákuum stabilabb mint a “hétköznapi” vákuum, és nemhogy nem omlik össze, de a fénysebesség felével elkezd terjedni.

Ilyen felütéssel máris izgalmi állapotba kerülhetnek a hard-scifi kedvelők, de Egan persze csak innen indítja a sztorit. A novo-vákuum terjedésének kezdetétől néhány száz évvel később vesszük fel újra a fonalat, amikor mindenki a menekülésre koncentrál, kivéve egy hajót, amely felveszi a novo-vákuum terjedési sebességét, hogy a tudósok ezáltal a közelből tanulmányozhassák.

Itt megismerjük a két részre szakadt tudományos közösséget: az egyik meg akarja állítani az új vákuum terjedését, míg a másik vissza is akarja fordítani, így elpusztítva azt. A kisérletekből hamarosan kiderül, hogy a novo-vákuum nem teljesen kihalt, sőt az elég egzotikus fizikának köszönhetően egy, a miénktől gyökeresen eltérő világ keletkezik benne. Ezzel a két frakció közötti feszültség még tovább növekszik, főhőseink pedig a kettő között táncolva próbálják jobban megismerni a novo-vákuumot.

A karakterek szokás szerint gyengén megírtak, bár Egan jól menti a hiányosságait a messzi jövőbe helyezett, önmódosított és sokat változott kultúra miatt másképp viselkedő emberekkel. A kvantumgráf-elmélet megalapozása és felépítése nem feltétlen könnyen emészthető, de legalább alapos agytornára és továbbgondolkodásra késztet. Önmagában az alapszituáció is elgondolkodtató, de a novo-vákuum és következményei is rengeteg kérdést vetnek fel, amiknek egy jó részét Egan meg sem próbálja megválaszolni. A régit elpusztító és helyét felváltó, fizikailaig még stabilabb univerzummal mit érdemes kezdeni? A régin kifejlődött fajként milyen helyünk van a világegyetemben, ha még a biztosnak és mindenhatónak hitt fizikai törvények is csak egy még alapvetőbb szerkezet különböző felépüléséből adódnak? Milyen érzés univerzumot termteni? Ha megértettük ezt az új szerkezetet és módosítgatni is tudjuk, istenekké válunk? Hogyan tovább? Vannak-e még mélyebben rejlő törvényszerűségek?

Egan megismertet egy vadiúj világegyetemmel, döntsd el mit kezdesz vele!