Hosszú várakozás után, a hetekben végre nálunk is bemutatták a Cormac McCarthy regényéből készült posztapokaliptikus filmet, Az utat. Nem is olyan régen ülhettünk be az Eli könyvére. Ennyiből is látszik, hogy a posztap zsáner él és virul, megunhatatlan, elnyűhetetlen. Ezúttal a műfaj egyik korai és talán kevésbé ismert darabját mutatom be egy minimálisan spoileres kritika keretében. Az Élethalálharc több szempontból is kuriózumnak számít: francia, fekete-fehér, és a szűk másfél órás filmidő alatt egyetlen mondat sem hangzik el benne. Valamint ez Luc Besson első filmje.

Mielőtt sikerült volna szívós munkával a középszerű iparosok és felejthető akciómozik készítőjévé leküzdenie magát, Luc Besson neve egyet jelentett a minőségi filmkészítéssel. Munkásságában visszafogott, emberi drámák, provokatív krimik és ultralátványos, fergeteges sci-fi vígjátékok egyaránt megtalálhatóak. Besson 1983-ban, mindössze 24 évesen, ám annál kiforrottabban debütált az Élethalálharccal (Le Dernier Combat), melynek rendezője és társírója is volt, és ebben a filmben dolgozik együtt először a zeneszerző Eric Serrával és a fiatal Jean Renóval. Folytatás az ugrás után.

A film május 15-én, szombaton megtekinthető a Ludwig Múzeum és a Filmvilág közös szervezésű Sci-fi maratonján! Részletes program itt.

"..."

Az Élethalálharc vérbeli poszt-apokaliptikus film. Az összes kötelező kelléket megtaláljuk bennük. Sivár pusztaságok? Pipa. Magányos főhős? Pipa. Elvadult civilizáció? Pipa. Romos városok, sivatagok, könyörtelen ellenfelek? Mind pipa. A jellegzetesen amerikai zsáner avatott ismerőjeként - és érezhetően rajongójaként - fellépő Bessonnak azonban sikerül egyedi, európai ízeket csempésznie a filmbe, a hollywoodi történetépítést a francia művészfilmes hagyományok filmnyelvével ötvöznie.

Alvó szegek a jéghideg homokban

Egy színét vesztett, hangját vesztett világ telepszik ránk. Luc Besson mindkét szokatlan döntése - melyek anno biztosan kivágták a stúdiófőnökök biztosítékát - telitalálat. A fekete-fehér képsorok monokróm egyhangúsága a film mondanivalójának, világképének közvetítését szolgálja, miközben Besson és operatőre, Carlo Varini csodaszép beállításokat készítenek. Az alulról fényképezett, lakatlan gyárépületek, a korlát mögül kukucskáló kamera, a mindent összemosó eső képei, a fény-árnyék játékok szemet gyönyörködtetőek. Emlékezetesek a lerombolt város felvételei: mintha a bombázás utáni Drezdában járnánk, csak éppen szögesdrót akadályozza a bejutást, gázzal kifüstölő, maszkos emberek járkálnak a romok között, és a felborult időjárás szeszélyei keserítik meg a maroknyi túlélő mindennapjait.

Ki itt belépsz...

Az ember gyermekében megérthettük, mennyit számít egy kisgyerek kacagása; az Élethalálharcban átélhetjük, milyen lehet egy némaságba burkolózó világban élni. A csendet csak a kavargó szél, a visszamaradt magnókazetta kegyetlenül vidám zenéje töri meg. Megrendítő a beszédkészség elvesztésének drámája, a megszólalni képtelen főhős magánya. A kommunikáció, a párbeszédek nemléte a néző számára ugyanakkor felszabadító erejű: eltűnik a dialógus mentőöve, kapaszkodója, a karakterek szeméből, arcából, mozdulataiból és gesztusaiból, s magukból a képsorokból kell összeraknunk a történetet, a szereplői viszonyokat, érzelmeket. Show, don't tell.

Maga a történet nagyon egyszerű, fél mondatban összefoglalható: névtelen főhősünk (mit számít egy név, ha nem tudjuk kimondani?) hosszú idő után végre kiszabadul kényszerű fogságából, hogy a fentebb említett nagyváros romjai között próbáljon élni és túlélni. A szimpatikus, fiatal főhős (akit a másik forgatókönyv, Pierre Jolivet alakít nagyszerűen) modern Don Quijoteként, kezében lándzsával, fején sisakkal, repülő Rocinantén lovagolva vív szélmalomharcot a darabokra hulló világgal, az erózióval, s keresi Dulcineáját. Anakronisztikus figura, egy letűnt kor képviselője, olyan értékekkel, melyeknek már a szikrája sem létezik.

Átokföldje

Az Élethalálharc Az úttal is párhuzamba állítható. A kiüresedett világ, a lecsupaszított forgatókönyv éppúgy az emberi természet állati szintre süllyedését, a társadalom, civilizáció megszűntét, a farkastörvények uralmát, a részvét és segítő kéz nyújtása helyett a "mindenki magáért felel" elvét önti formába, mint McCarthy minimalista prózája. Az ember itt falkába tömörül, hörög, morran, ugat, barlangrajzokat fest. Mindkét mű alapkonfliktusa, mindkettő főhősének küzdelme ugyanaz: hogyan lehet embernek maradni egy embertelen világban, mit áldozhatunk fel, s mit kell megőriznünk magunkból? A láng hordozóját - bár ezúttal nem kisfiúról van szó - itt is meg kell védeni, így válhat a humánum nemes megnyilvánulásává egy ember cellában tartása.

Sárkányfog-vetemény

Jolivet mellett remekül játszik Jean Bouise, aki mimikája révén egyszerre intelligens és mulatságos figurát teremt a Doktorból, az ifjú Jean Reno pedig brillírozik a magányos, szadista főellenség hálás szerepében (különösen emlékezetes, ahogy néma Kurgánként egy hatalmas karddal gyakorlatozik). Besson arányérzékéről tanúskodik, hogy a nyomasztó alaphangulatot fekete humorral és elborult ötletekkel oldja fel: ilyen Jean Reno perverz Tom és Jerry-szerű párharca a Doktorral, a csomagtartóba zárt, képtelen fizimiskájú vízhordó (ilyen feje is csak egy franciának lehet), vagy hogy hősünk első dolga a városba érkezve irgalmatlanul lerészegedni. Egyedül a zene nem állja ki az idő próbáját: Eric Serra jazzes beütésű, szintetizátoros filmzenéje a legtöbbször inkább csak kizökkent, elvesz a jelenetek erejéből.

Luc Besson irigylendő magabiztossággal kezdte meg filmes pályafutását, az Élethalálharc még ma is elevennek hat, érvényes. Kérdéseinkre nem kapunk egyértelmű választ, nyitva marad a kapu a továbbgondolásra. Tökéletes első film: rövid, feszes szerkezetű; merész, fantáziadús, de nem túlvállalt; minimalista rendezői film, de abszolút nézőbarát. Besson karrierje sajnos a 2000-es években nem a legjobb fordulatot vette, de az Élethalálharc még a Nikita, A profi, A nagy kékség vagy Az ötödik elem rendezőzsenijének munkája, és eszünkbe jutattja, miért is ő a modern kori francia mozi egyik legmeghatározóbb alakja.