Ahogy a blogot elnézem, mintha csak tegnap lett volna, hogy Gaines a The Walking Dead pilotkritikájában azt vizionálta, hogy a vámpírok visszamásznak a koporsóikba, hogy az élőhalottak egy másik alfaja, a zombik vegyék át a szerepüket kicsi időre a popkultúrában. Aki egy kicsit is odafigyel Hollywoodra, azt egyáltalán nem éri meglepetésként, mennyire akkurátus volt ez a 2010-es vízió. Idén már vaskosan benne csücsülünk a zombireneszánszban (élén a már említett The Walking Deaddel), viszont a tinivámpírok által maguk mögött hagyott űrt még semmi sem töltötte be. 

Amíg meg nem érkezik a vásznakra a Twilight farvizén a latexkorbácsos mamipornó, addig is itt van nekünk a Warm Bodies, a világ első szerelmeszombis filmje.

A Warm Bodies valójában egyáltalán nem akar Twilight-utánzat lenni, viszont legalább nem is próbálja foggal-körömmel letagadni a szellemi elődjét. Ez a film inkább egy zombihorror és egy romantikus komédia hibridje, amely kettősből az első kevésbé, az utóbbi annál inkább működik. 

A komédia valóban pazar: a rendezői feladatra páratlan érzékkel kiválasztott Jonathan Levine éppen két évvel ezelőtt helyezte el magát a filmgyártás térképén, amikor leszállította 2011 meglepetésfilmjét, a 50/50-t. Joseph Gordon-Levitt megható rákos komédiáját a személyessége, bensőségessége tette emlékezetessé amellett, hogy kiváló érzékkel házasította az érzelmes drámát az eredeti humorral. Éppen ilyesmire volt szüksége a Warm Bodiesnak is. 

Jonathan Levine Nicholas Hoult szerepében meg is találta a szerethető, cuki főszereplőjét, a zombi R-t, akinek a cinikus monológjai és a bájos bénázásai majdnem egyedül elviszik a hátukon az egész filmet. De tényleg, sem John "sziasztok, csak a csekkért ugrottam be" Malkovich, sem a női szereplők nem tudnak annyit hozzátenni a filmhez, mint az érzelmei kifejezésére képtelen, korlátozott mimikájú zombit alakító Hoult. Mellette kizárólag Rob Corddry az, aki emlékezeteset alakít R morgópartnere, M szerepében.

Az R szerelmének tárgyát, Julie-t játszó lány kasztingolásánál egyértelmű volt az elsődleges szempont: minél jobban emlékeztessen Kristen Stewartra. Az eredmény tökéletes, Teresa Palmer valóban megszólalásig hasonlít a nagy elődre, beleértve a színészi teljesítményét is. Nehéz eldönteni, hogy az eredetileg félvér fekete szerepet azért bízták-e rá, mert a Twilight-közönséget is meg szerették volna nyerni, vagy épp hogy az irónia volt ezzel a céljuk.

Inkább az utóbbi felé hajlok, amire csupán a körülmények engednek következtetni. A film tele van teljesen egyértelmű áthallásokkal, kezdve a szereplők neveivel. Már ellőttem, hogy a szerelmi szál két szereplője R és Julie, de ha a nézőnek mégsem elég egyértelmű az utalás, egy vicces jelenetben a lány megpróbálja kideríteni, mit is takarhat az R, és a Rómeó kivételével lényegében minden r betűvel kezdődő névre rákérdez a fiúnál. Rob Corddry M-je értelemszerűen Mercutio, de a többi karaktert is meg lehet feleltetni a Shakespeare-dráma egy-egy szereplőjének, míg végül egy viccesen nyilvánvaló erkélyjelenet be nem tetőzi a főhajtásokat.

Az első dolog, ami megtetszik Julie-nek R-ben, az a zenei ízlése (aminek szintén fontos szerepe volt Edward és Bella románcában), ám R nem egy audiofil típus, és a lehető legelcsépeltebb, legcheesybb lemezekért rajong. Még a film betétdalairól is ez süt le: 2013-ban senki sem gondolhatja komolyan, hogy a felbőszült zombihordának a Scorpions Rock You Like a Hurricane-jére kéne vonulnia. A bimbózó románc egyéb fázisai sem mentesek az áthallásoktól, a Twilightra oly' jellemző bizarrságtól. Eleve R úgy szeret bele a lányba, hogy épp annak élete szerelmét marcangolja, aztán a jól bevált Stockholm-szindróma segítségéhez fordul, hogy megkedveltesse magát vele.

Nem is lehetne creepybb, de nem is bocsánatám meg egy filmnek, ha ennél komolyabban próbálná venni, hogy egy élőhalott és egy ember párkapcsolatáról szól.

Bár Nicholas Hoult fokozatosan válik egyre emberibbé, ahogy visszatérnek belé az érzelmek, de a film egy percig sem próbálja elfeledtetni velünk, hogy ő azért mégiscsak egy kószáló hulla. Éppen ezért szó szerint feszengtem a székben R és Julie katarktikus és elkerülhetetlen csókjánál, amely végül átcsúszott közhelyes romantikába, de az utolsó pillanatig kitartóan ujjal mutogatott saját magára, hogy nézd, ez itt egy holttest, ebben nincs semmi normális. Nem lehet nem az Alkonyatra gondolni közben. 

A film tehát ironikus zsánerparódia szintjén szuperül működik, minden másban azonban alulteljesít. Levine akciójelenetei nehezen követhetők és feszültségmentesek, pedig a zombihadsereg elől való iszkolást félelmetessé tenni valószínűleg beugró vizsgafeladat Hollywoodban. Az sem segít, hogy a film biztonsági játékot játszik, és nem meri a zombikat kellőképpen ambivalens teremtményekké tenni. Megkönnyíti a velük való azonosulást az, hogy egy sokkal embertelenebb és félelmetesebb ellenséget teremt a Csontikkal, azaz a devolúciós lépcsőn még eggyel előrébb járó élőholtakkal. Az olcsó megoldáshoz olcsó CGI-vel animált motion-capture szörnyek társulnak, ami még inkább elveszi a jelenetek súlyát. 

Persze alig egy éve, hogy bekerült a szótárakba a tökéletes zsánerparódia definíciója, a Cabin in the Woods, így nem lehet elvárni máris minden jött-ment alkotástól, hogy ugyanazt a tökéletes kettősséget hozza, amely egyszerre neveti ki és használja fel nagyon ügyesen egy zsáner eszköztárát. Ennek tetejébe a Warm Bodies a film befejezésével is a konformista megoldást választja. Ahelyett, hogy kimaxolná az ironikus-creepy fricskák adta lendületet, unalmas romantikusfilmes lezárással búcsúzik, és rögtön felejthetővé teszi az élményt. 

6/10