Manapság, amikor lépten-nyomon az érzelmeikről rinyáló széplélekvámpírokba botlunk, üdítő minden változatosság a populáris horrorszcénában. A trendek természetesen folyton rotálódnak, talán rövidesen már lecsengőben lesz a vérszívómánia (míg élünk, remélünk), hogy ismét visszabújjon pár évtizedre a koporsóba, és valamelyik másik kedvenc élőhalott/szörny vegye át a helyét. Jelenleg elég sok jel mutat arra, hogy ezt a posztot a zombik fogják betölteni.
Az élőhalottakból az utóbbi években csak egy-két kósza példány ütötte fel a fejét (nagy részükért Danny Boyle a felelős, illetve paródiák), ám ha csak a jövő évi sorozatterveket nézzük, máris több zombis pilot kúszik felénk hörögve, országos csatornákon ráadásul. Lehet, hogy ennek a hullámnak az előszele az AMC The Walking Deadje, amely stílusosan Halloween napján mutatkozik majd be Amerikában. A hat részes minisorozat első epizódja sikeresen kiszivárgott, és a látottak alapján kijelenthető, hogy bár nácizombik nincsenek benne, faszaságban még így is nehéz lesz versenyre kelni vele az utána következőknek. A tovább mögött spoileres kritika a több mint egy órás pilotról.
A "Days Gone Bye" címet viselő résznek egyszerre több feladatot kellett teljesítenie. Egy: meg kellett határoznia magát zombis sztoriként, azaz lefektetni a mitológia alapjait, elhelyeznie magát a hosszú múltra visszatekintő alzsáner képviselőjeként. Kettő: sorozatpilotként fel kellett vezetnie az évados cselekményszálakat, be kellett mutatni a főszereplőket, a sorozat világát, hangvételét. Nézzük, mennyire tudott megfelelni a kihívásoknak.
Mi is kell egy jóféle zombiapokalipszishez? A zombiölés szabálykönyvét lefektető Columbushoz hasonlóan hosszú listát lehetne készíteni a kötelező vagy ajánlott kellékekről, én most kettőt emelnék ki: a hagyományt ismerő – és jó esetben némiképp továbbgondoló – rendezői koncepció, valamint a gore, amit jobb híján most fordítsunk úgy, hogy "fröcsögjön a vérborzalom". A Walking Dead, hál’ istennek, mindkettőben kiválóan teljesít, és ebben hatalmas szerepe van annak, hogy a kormányrúdnál nem kisebb ember áll, mint Frank Darabont.
Darabont, akinek véleményem szerint a legjobb Stephen King filmeket köszönhetjük, évek óta dédelgette azt a tervet, hogy adaptálja Robert Kirkman nagysikerű, fekete-fehér képregénysorozatát, így nem csak íróként és rendezőként jegyzi az első epizódot, hanem a showrunneri tisztséget is magára vállalta. Darabont filmjeiben egyaránt otthonosan mozog a horror világában, értőn használja annak hatáskeltő mechanizmusait, és képes ezt érzelmileg megrendítő, erős emberi drámákkal ötvözni, valamint nem mellékesen látványos, közönségbarát módon tálalni. Ezt a mozis minőséget és profizmust sikerül átemelnie a televízióba is: pont olyan, mintha egy hatórás mozifilm első óráját néznénk.
A zombikban megmutatkozik a részletekre való odafigyelés. Darabont egy igazi legendát, a George Romero-filmek és több Tarantino-film maszk- és trükkmesterét, Greg Nicoterót kérte fel a zombik külsejének és viselkedésének megtervezésére, aki a gondosan válogatott statisztákkal még a zombijárást is külön betaníttatta. A gyönyörűen ocsmány maszkok és foszladozó testrészek mellett brutalitásban és vérben sem szenved hiányt a pilot, kilógnak a belek, repkednek a belső szervek, nyüzsögnek a döglegyek, ahogy kell. A nyers, zsigeri hatáshoz Darabonték minden érzékszervünket igénybe veszik, éles fényekkel, hanghatásokkal rántanak be a főhős zavarodott lelkiállapotába.
A legjobb döntésnek viszont a tempó lelassítását, az elidőzést tartom. Ha a sztorit nézzük, az első epizód elég vérszegény: főhősünk, Rick (Andrew Lincoln nagyon meggyőző) rövid bevezető és egy puskalövés után felébred egy kórházi szobában, majd miután szembesül a magából kifordult világgal, a családja keresésére indul. Ez a zombifilmek felépítésének klasszikus, viszonylag sablonos első felvonása, a fő szabályok átadásával, ami általában kb. negyed órát szokott kitenni. Hogy az unalomig ismert felvezető szakasz ne legyen egyben unalmas is, Darabont az apokalipszis epikus díszletei előtt kamaradrámaként, kis léptékű, emberi történetként forgatja le. Ennek a visszafogottságnak köszönhetően aztán az epizód végén annál nagyobbat üt az akció.
Ehhez persze az is kellett, hogy Darabonték egy olyan csatornánál találjanak otthonra, mint az AMC, amely saját gyártású sorozataival ma az egyik legegyenletesebb, legmagasabb színvonalat képviseli (a bátor, de inkoherens Prisoner remake-ről most hallgassunk). Arra számítanánk, hogy a témájából fakadóan a Walking Dead elüt majd a Mad Men, a Breaking Bad vagy a Rubicon mellől, ám stílusjegyeit nézve meglepően illeszkedik a megkezdett sorba. E sorozatokhoz hasonlóan a TWD nagyszerűen bánik a csenddel, amely hol a feszültségkeltést, hol a hangulatteremtést szolgálja, legyen szó a kihalt városképekről vagy a hátborzongatóan idilli erdős jelenetről. Ehhez járul hozzá Bear McCreary mértékkel adagolt zenéjével: itt most hiába keressük a lüktető taiko dobokat, disszonáns vonóstémák és ambientes motívumok váltják egymást.
Végül ne feledkezzünk meg arról sem, hogy adaptációról van szó. Kirkman és a rajzoló Charlie Adlard képregényének rajongójaként nagyon örülök, hogy Darabonték bátran elrugaszkodnak az alapanyagtól (egyelőre főként a tempót tekintve, de az interjúk alapján a sztoriban is lesznek eltérések), miközben a kulcsmomentumokat tökéletes hűséggel filmesítik meg (külön hálás vagyok a kedvenc szereplőm menő belépőjéért az epizód végén).
Képregény és sorozat: karakterek összehasonlítása
Kirkman nagyon ért a mitológiához, a valóban fordulatos, kiszámíthatatlan cselekményszövéshez, a párbeszédek illesztékei viszont gyakran recsegnek-ropognak nála. A szereplőkből nem egyszer csak úgy ömlik a szó, teljesen életszerűtlen, több oldalas kvázi-monológokban mondják ki mindazt, ami a tetteikből is nyilvánvaló. Darabont kiválóan ráérzett arra, hogy alaposan meg kell húzni a dialógusokat, főleg Rick esetében, akinek a karakteréhez amúgy is sokkal jobban illik a Clint Eastwood-féle hallgatag westernhős. A két seriffhelyettes közti banter, vagy Morgan (Lennie James) és Rick éjszakai beszélgetései teljesen természetesnek hatottak.
A "Days Gone Bye" elsősorban expozíciós epizód, amely az első sokkot közvetíti, és felállítja a színpadot a későbbi eseményekhez. Egyelőre még csak egy-két szereplőt ismerhettünk meg, bár egy jelenet erejéig már felbukkant egy maroknyi túlélő (köztük az elmaradhatatlan Darabont-kabalaszínész Jeffrey DeMunn-nal). Némileg olyan, mintha egy duplarész első felét láttuk volna, bár hatásosan kiválasztott záróképpel – és cliffhangerrel – ért véget. Egy biztos: ha a sorozat csak a felét fogja érinteni a képregényben történteknek, akkor is egy nagyon szórakoztató, izgalmas sorozatnak nézünk elébe.
