Már régóta gondolkoztam, hogy valamely korábbi filmről írok kritikát, hiszen a mostanság mozikban vetített termékek igencsak csekély és sekély színvonalúak. Példának okáért itt van fantasy szinten a Titánok harca, vagy akár a Legion, mik valószínűleg csak szereposztásuknak, vagy látványviláguknak köszönhetik, hogy nem B, C, vagy inkább D kategóriás filmek. Nem tudom, mi folyik Hollywoodban, biztos nem ugyanaz, mint Gyöngyösön, de kétségtelenül borzalom a köbön. Én szégyellem magam, hogy ezért emberek pénzt kapnak. Pedig kapnak, nem keveset.
Igazat megvallva, nem kell messze mennünk ettől a modern alkotói „horrortól”, ugyanis választottam is már-már a határokat súrolja néhány tekintetben. Annak idején a moziban is éreztem, hogy valami bűzlik az új Indiánában, de most, újranézve a 2008-as alkotást megérett bennem a dolog egy alapos boncolásra. Lássuk hát, hol, és mikor kígyóztak az idegenek Lucas agyába, hogy megkezdjék interplanetáris rémuralmuk a valaha minőséget gyártó alkotó tudata felett.

Indiana Jones. Szerintem nincs ember, aki ne ismerné az ostoros-kalapos figuráját, és az őt megszemélyesítő Harrison Fordot. Nem szorul bemutatásra. Nyilván többen vannak, akik hozzám hasonlóan többször végignézték az eredeti trilógiát, és betéve tudják a poénokat, sőt még az esetleges német mondatokat is, amik a különféle náci tisztek és kollaboránsok száját elhagyják.

E miatt tisztázzunk valamit már az elején. Természetes, hogy a régebbi filmek sem voltak hűek a realitáshoz, és nem nélkülözték a művészi túlzásokat, vagy épp a giccsbe hajló drámát. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a központi szál minden esetben valamely természetfeletti erővel rendelkező mitikus tárgy – Frigyláda, Sankara kő, vagy épp Szent Grál –, így nem meglepő, ha természetfeletti jelenségekkel is bőven találkozunk a trilógiában. De erről még szót ejtek valamivel lejjebb.



Ugyanígy lehetetlen pillanatokat sem nélkülöz a franchise. Gondoljunk csak arra, hogy egy zuhanó repülőgépből kiugrani egy gumicsónakkal, majd leszánkázni vele a Himalája lejtőin mennyire tűnik kivitelezhetőnek. Vagy egy szakadékba zuhanó tankról megmenekülni. Vagy régi bányajáratok sínein ócska csillével száguldozva küzdeni. Nincs az az extrém sportokat kedvelő, aki vállalkozna ilyesmire. (Ha mégis van, kérem, jelezze a kommentek között, mert kizárólagos jogot szeretnék kapni az esemény felvételére.)

Azonban mindennek megvan a határa. Régészprofesszorunk kalandjait követő filmek sosem a mély érzelmi, vagy értelmi tartalomra fókuszáltak, hanem a kalandra, és rejtélyekre. Mondhatjuk ezért, hogy nem lehetett többet várni az új résztől sem. Ám ilyen szempontból biztos, hogy kevesebbet sem!

Márpedig A kristálykoponya királysága nevet viselő produkció bizonyos tekintetben kevesebbet nyújt. Másban pedig hozza a megszokottat. Elsőként nézzük a történetet, elmélyedve abban, miről is igyekszem beszélni.

A koncepció eredendően az volt, hogy a „régi” trilógia 30-as évek kalandfilmjeit idéző stílusa után az negyedik epizód – mivel nagyjából 20 évvel később játszódik, mi Indy ráncaiból is látható – az 50-es évek science-fiction filmjeinek hangulatát idézze. Szerintem valahol itt kezdett a dolog elromlani. Ugyanis az egész széria lényege, mondhatni szubsztanciája a régi macsós, badass, fizikálisan lehetetlen helyzetekből kikerülő kincskereső akció. Szinte lehetetlen koherens módon egyesíteni a korai tudományos fantasztikum elemeivel, mert teljesen más a hangulatuk. Olyan mintha a Farkasokkal táncoló western romantikáját, és társadalmi drámáját szeretnénk összepasszantani az Alien badass katonai stílusával… hm... várjunk csak…



Lényeg a lényeg: a dolog nem működött. Egyik ok a következő: Henry Jones Jr. régész professzor. Nem pedig Eric Von Daniken hivatásos modern elméletgyártó. A foglalkozása kötelez, és úgy hozzánőtt, mint az ostor vagy a kalap. A titok nyitja ez esetben a -természetfeletti- és az -isteni- szavakban rejlik. Frigyláda, Sankara kő, Szent Grál. Mind egy mitikus, és mondhatjuk spirituális hatalom megnyilvánulása. Nem is kapunk magyarázatot működésükre, és eredetükre, hanem csak az általuk okozott jelenségeket látjuk. (Melting nazis… lol) Ellenben nézzük meg a Kristálykoponya végét. A megváltozott tudatállapotból hirtelen felgyógyuló Oxley prof közli, hogy egy másik dimenzióba mentek el az idegenek (IDEGENEK!!!), és még azt is megtudjuk miért voltak itt. Régészkedni. Ez vicc? Hol a misztikum, az ember feletti, kiismerhetetlen, és megfoghatatlan hatalom, ami az egyik meghatározó varázsát adta a filmeknek? Fail.

Nézzünk egy másik szálat: Jones család. Ezzel még csak-csak megbíróztak az írók. Igaz bőven vehették volna hangsúlyosabbra a család újraegyesülésének a szálát, jobban kiaknázott, konfliktusokra alapozott jelenetekkel, és esetleg valódi párbeszédekkel. Több élet Marion és Indy közös játékában. De csupán ennyi hibával még bőven élvezhető lett volna a film. 

Következő ok, amiért szívtam a fogam… nem, nem a szuvasodás. Az ellenfél. Kétségtelenül a történet fontos része, ki akadályozza hősünket céljai elérésében, és egyáltalán abban, hogy nyugodt tanítgatással töltse deres hajú éveit. Sokszor nem látjuk be, de az ellenfél tényleg egy súlypont majd minden hős, és bizony film esetében. Még ha épp csak egy idea is, vagy akár önmaga. Mit kapunk itt? Az ötvenes éveknek megfelelően oroszokat, vezetőjükként egy (állítólag) paranormális képességekkel rendelkező tudós ezredest, Irina Spalkot, és valami gyenge Vlagyimir Klicsko és Putyin hibrid fickót, mint right hand villaint. 

Spalko már az első tíz percben elbukik, azzal bizonyítva főgonoszi gyengeségét, hogy képtelen olvasni Jones gondolataiban. Pedig valami pszichikus-hipnotikus mester, vagy ilyesmi. Egyszerűen nem lehet komolyan venni a fenyegetőzéseivel, és engem a kardja sem félemlített meg. Több lett volna, ha valóban manipulálja az embereket, esetleg némi gyakorlati pszichokinézist is bemutat. Vegyük csak ellenpéldának a szemüveges Gestapo ügynököt az első részből. Bár ügybuzgóságával van benne valami lúzer geek faktor (bocs, hogy ezt ide írom), mégse kételkedünk benne, hogy a felhevített vasat használná is Marionon. És az ominózus, hordozható vállfa jelenetnél se vállfára gondoltunk elsőként a láncos rudak előkerülésénél. Mondom ezt az egészet úgy, hogy ott Belloq volt az igazi ellenpont. Az ezredes asszony viszont olyan messze van tőle, hogy összehasonlítási alapként sem működik.

Alkoholgőztől fűtött romantika, majd a Gestapo és a vállfa. "You Americans, you're all the same. Always overdressing for the wrong occasions."

Az utolsó mondatokkal a történetből már a karakterek irányába hajóztam át, így folytassuk is itt. Indy társa, és egyben árulója, Mac. Benne egy igazán mélyen ábrázolt karaktert ismerhetünk meg, aki szereti a pénzt, és rendkívül jó hazudozó. Csak azt nem értem, ha mi ennyit megtudunk róla a film két órája alatt(most nézem, hogy két órás volt, csak azt nem értem mi töltötte ezt ki), akkor Dr. Jones hogyan nem jött rá az évek alatt, míg vele dolgozott. A végén pedig mikor gyűjti be az aranyat és kincseket, annyira kiszámítható és klisés volt, annyi műben láttuk már, hogy az már fizikálisan fájt. A legrosszabb az itt, hogy még a Frigyláda fosztogatói árulkodó, náci mód szalutáló majma is karakteresebb alakítást nyújtott Macnél. Sajnáltam is szegényt, mikor mérgezésben elpusztult. Szerencsére ebben az új filmben egyetlen animált prérikutya sem vesztette életét.

Bár Karen Allen(Marion) meg sem közelítette első alakítását, ám úgy érzem ez inkább a rá írt jelenetek, és mondatok, mint az ő hibája. Viszont a legifjabb Jonesban, Shia LaBeoufban kellemesen csalódtam. Meglepően jól hozta a figuráját, a játékra nem lehet semmi panasz. Életet tudott vinni a karakterbe, és Forddal is megvolt a közös hullámhosszuk, ami nélkül hiteltelen lett volna az apa-fiú kapcsolat. Azért Fordot soha nem fogja felérni, hogy következő Jones legyen. De sajnos úgy tűnik, erre szánják. Egyébként mikor Marcus Brody bronzfeje lerepül a talapzatról, és vigyorog rajta, ránézve az idősebb Indiánára, kinek szigorú tekintete elárulja, hogy számára nem túl vicces az egész, mesteri módon visszaidézte Az utolsó kereszteslovag hasonló apa-fia jelenetét. Ilyenkor lehetett érezni, hogy mégiscsak Jones filmet néz az ember.

Igen, a film humora néha jó, teli nosztalgiával, és olyan poénokkal, amit csak az igazi rajongó értékelhet, néha pedig óriási bukta. Nyilván a CGI prérikutyát - aki nem csinálta össze magát az atomrobbanás hangjától, a lezuhanó hűtőtől, és az embertől - nem sokan értékelték 10 éves kor felett. (Én szeretem a kis szőrösöket.) Hogy ne beszéljünk a Tarzan boy és majomserege szintén számítógépes grafikával megtámogatott jelenetéről, ami minden Indy film legalja. Vagy mi a helyzet a szkarabeuszokkal… elnézést, óriáshangyákkal a Múmi… szóval a film vége felé? Sokáig az idegenekről is azt gondoltam humor, de ahogy a vicc is mondja, ez bizony komoly, mert viccnek túl durva lenne. Korábban tényleg abban a hitben ringattam magam, hogy Jones elidegeníthetetlen a műfajától.

Ha nem is 5, de 30 másodpercben összefoglalva a film. Olyantól, aki nálam feltétlen jobb a tömör kritikában.

Nem mehetünk el két további dolog mellet sem szó nélkül. Egy szó. Hűtő. Kell többet mondanom? Szerintem nem. Aztán itt a kardpárbaj két, őserdőben egymás mellett száguldó autón. Nyilván sosem járt igazi esőerdőben aki kitalálta, mert araszolni se tudna az autó ott, de ez a kisebb gond. Valaki azt magyarázza meg nekem, miért kezdenek el vívni? Hol reális ez? És Indianának ilyenkor hol az ostora? Vagy egy pisztoly, amiről mind tudjuk, hogy a legjobb megoldás, ha karddal hadonászó ellenféllel kerülünk szembe.

Hogy lássuk valamikor nem csak kristálycsontvázak, hanem némi fény is volt az alagút végén, előástam Frank Darabont forgatókönyvét a filmhez, ami anno az Indiana Jones and the City of the Gods munkacímet viselte. Ugyan nincs benne a család legifjabb sarja, Mutt, és már tartalmaz néhány idegent, mégis messze túlmutat a végeredményen.

Normális, egyszer könnyed, máskor mélyebb párbeszédeket, a szituációra adott vicces reakciókat, és eredetiséget találhatunk benne. Ráadásul Marion férjeként egy jóképű magyar arisztokrata lépett volna a vászonra, és valódi, nem túlerőltetett szerelmi háromszög bontakozott volna ki. Egyik kedvenc poénom belőle akkor hangzik el, mikor hőseink az ominózus koponyát vizsgálják:

Lars: It wishes to make contact. The psychic vibrations are strong.
Indy: „Psychic vibrations?” Is this science or seance?

Idióta humorom bebizonyítása után azért őszintén ajánlom a korábbi forgatókönyv elolvasását. Egyszerűen tanulságos, miből mi alakulhat ki egy mozgókép tervezése során. Több jelenet, és dialógus nyomtatottan is sokkal élvezetesebb, mint a film végső változatában. Az a baj, hogy miután elolvastam értem, miért nyilatkozott róla anno úgy Spielberg, hogy a legjobb forgatókönyv a Frigyláda fosztogatói óta. Atomrobbanással is. Óriáshangyákkal is. Még az idegennel is. (Ezen az egyen változtathattak volna.) Megmutatja, hogy mennyi múlik a részleteken és karaktereken.

Ilyen lehetett volna az Indiana Jones, ha Lucas nem szól ismét, majd ismét bele. Ugyanis Spielberg, és Ford már jóváhagyták a forgatókönyvet mikor jött Lukács és beletojt. Mégpedig jó nagy rakással, igazi Paramount hegy méretű „bantha pudu” került oda. Végeredményt láttuk. Azt hiszem írnom kéne az USA elnökének, hogy George kapjon kijárási tilalmat a farmjáról, tobzódjon csak ott magában filmes relikviái intim társaságában. Tollhoz, és billentyűzethez pedig ne nyúljon. Olyan az öreg a filmpiacon, mint valami régi diktátor, akinek már fogalma sincs róla mi folyik a világban, de hatalma okán erőlteti az államára ködös nézeteit. És senki nem meri lebeszélni róla.



Álljon ez itt a mese végső tanulságaként, hogy a valaha tündöklő, mára csöppet bolond király még mindig király, ameddig nincs elég rátermett, hogy letaszítsa trónjáról. Mi, az istenadta nép, pedig kénytelenek vagyunk viselni a rögeszméit. Még ha egyre nehezebben is.