A nyolcvanas években az MTV berobbanásával hódító útjára indult egy új műfaj, a videoklipek műfaja. Az addig csak lemezről, rádióból hallgatott zenék beköltöztek a tévéképernyőre, hogy aztán az ezredfordulót követően még szélesebb rétegek számára váljanak elérhetővé a különböző videomegosztók segítségével. A dalok promóciója mellett a művészek hamar felismerték a klipekben rejlő vizuális lehetőségeket; ma már híres filmrendezők - David Finchertől Spike Jonze-ig, vagy akár itthon Antal Nimród - kezdték kliprendezőként pályafutásokat, felismervén, hogy a zenére komponált videókban kedvükre elereszthetik a fantáziájukat. A klipek gyors, villódzó vágásai, stilizáltsága idővel a mozifilmek világát is átformálta, és generációk filmnézési szokásait befolyásolta.
Bár az elmúlt évtizedekben számos, tudományos fantasztikumhoz közel álló szám, album született - sőt, egyes zenei műfajok, mint például a space ambient, egyenesen a scifik, de legalábbis az űr atmoszféráját próbálják zeneileg leképezni -, viszonylag kevés a science fiction videoklip. Ezekből válogattam össze most egy csokrot, amit egy top tízes lista formájában prezentálok. A listán kifejezetten scifi tematikájú klipek szerepelnek, kimaradnak tehát a pusztán látványos vizuális trippek, valamint sajnos kimaradnak olyan scifi koncept albumok számai is (Nine Inch Nails: Year One; Robert Rich & B. Lustmord: Stalker), amelyekhez nem készült scifi videoklip. A lapozás után lássuk tehát csökkenő sorrendben a tízes listát!
A Battlestar Galactica az a fajta sorozat volt, ami habitust csinált abból, hogy bizonyos kulcsfontoságú kérdéseit megválaszolatlanul hagyta. A szájbarágós flashbackek és a dögunalmas magyarázó monológok helyett megelégedett a megfelelő helyen eleresztett félmondatokkal, a többit pedig a néző fantáziájára bízta. Ebből aztán két dolog született: az absztrakt nézői teóriák és az olyan fejőstehenek, mint a Razor film és a képregény-spinoffok.
Andrew Wiggin – ismertebb nevén Ender – kiváló elme. Briliáns stratéga, született parancsnok, minden tehetsége megvan ahhoz, hogy korának legnagyobb hadvezére legyen. És még csak hat éves. Egy olyan világban, melyet kétszer már majdnem a pusztulás szélére sodort az idegen, rovarszerű „bugger” faj támadása, a jövő katonáit már korán elkezdik kiképezni. Ender hat évesen maga mögött hagyja családját, hogy megkezdje felkészülését a buggerek elleni háborúra.
A science-fiction irodalom visszatérő témája az ember anyabolygójával szemben tanúsított pusztításának bemutatása. Számtalan történet vázol fel aggasztó víziókat arról, ahogy az emberiség tönkreteszi saját otthonát, ahogy gondatlanságból, oktalanságból, vagy közönyös gazdasági érdekektől vezérelve meggyilkolja védekezésre képtelen bolygóját, és ezzel élhetetlenné teszi azt. Az ember aztán változásról fogadkozva új lakóhelyet keres magának, hogy aztán azt is felélje és felperzselje. A Bioszféra fogja, és megfordítja ezt a toposzt. Mi történik, ha az új hódításnál a bolygó az erősebb? Mi van, ha egyszer nem a planétát kell félteni az embertől, hanem az embert a planétától? A lapozás után a könyv spoilermentes kritikája.
Ha mozifilmről van szó, mindenki számára természetes, hogy egy jó kiinduló ötlet, de még egy jó sztori is önmagában kevés a sikerhez. Kellenek még hozzá jól megírt és jól eljátszott karakterek, valami eredeti és érdekes rendezői látásmód, nem maradhat el a látvány, melyet az operatőrök és/vagy a CGI szakemberek teremtenek meg, és mindemellett kell egy emlékezetes és hatásos zene, mely képes arra, hogy az előző elemek hatását megsokszorozza. A zene megadja egy film hangulatát, felerősíti a karaktermozzanatokat, akár történeteket is képes elmesélni szavak nélkül. Gondoljunk csak a Keresztapára, a Volt egyszer egy vadnyugatra, vagy éppen a sci-fi műfajból válogatva a 2001 Űrodüsszeiára, vagy éppen a Csillagok háborújára – vajon mire emlékeznénk belőlük, ha a zenéjük nem lett volna olyan, amilyen?
