A science-fiction irodalom visszatérő témája az ember anyabolygójával szemben tanúsított pusztításának bemutatása. Számtalan történet vázol fel aggasztó víziókat arról, ahogy az emberiség tönkreteszi saját otthonát, ahogy gondatlanságból, oktalanságból, vagy közönyös gazdasági érdekektől vezérelve meggyilkolja védekezésre képtelen bolygóját, és ezzel élhetetlenné teszi azt. Az ember aztán változásról fogadkozva új lakóhelyet keres magának, hogy aztán azt is felélje és felperzselje. A Bioszféra fogja, és megfordítja ezt a toposzt. Mi történik, ha az új hódításnál a bolygó az erősebb? Mi van, ha egyszer nem a planétát kell félteni az embertől, hanem az embert a planétától? A lapozás után a könyv spoilermentes kritikája.
Robert Charles Wilsonnal, mint gondolom, sokan mások, a Pörgés című Hugo-díjas regénye kapcsán ismerkedtem meg. Olyan sokan hozsannázták a könyvet, hogy - bár a legtöbbször ez inkább ellenerőként szokott működni - meg akartam nézni a saját szememmel is, mit tud ez a kanadai fickó. Hát, elsősorban írni. A Pörgés az utóbbi években írott scifi-regények egyik legjobbika, amiben főleg azt szerettem, ahogy a galaktikus távlatokat, a világmértű kríziseket egyes emberek, néhány nagyszerű karakter szemén keresztül tapasztalhattuk meg. A Galaktika Fantasztikus Könyvek a Pörgés folytatása után visszanyúlt a szerző egy korábbi, 2000-es regényéhez; kíváncsian fogtam tehát a kezembe a gyönyörű borítójú könyvet. Vajon Wilson írói fejlődésének egyik korai stációját fogom látni, vagy azt, hogy az író már a Pörgés előtt is, teljes fegyverzetben pattant elő?
A távoli jövőben járunk, a Föld már megkezdte a gyarmatosítást, a más bolygórendszerek felé történő terjeszkedést. Egyik legtávolabbi felfedezése az Ízisz bolygó, egy élettől burjánzó, csodaszép, kiismerhetetlen bolygó, amely számos gyógyászati és tudományos eredménnyel kecsegtet. Az első kutatóközpontok már megkezdték működésüket a felszínen - ezek egyikébe érkezik meg a zavaros múltú, visszahúzódó Zoe Fisher, akinek szervezetét genetikailag is átalakították, és akit a legfejlettebb technológiájú védőruhával láttak el, hogy ő lehessen az első, aki ellenáll az Ízisz veszélyes ökológiájának, és testközelből is megtapasztalhassa annak számtalan csodáját. Zoe missziójának hátterében azonban titkos hatalmi játszmák húzódnak, amelyekről magának a bábként mozgatott Zoénak sincsen tudomása - az Ízisz pedig nincs tekintettel semmiféle hatalmi erőre, egyetlen célja visszaverni a testébe befurakodott idegeneket.
A Bioszféra a Pörgés felől nézve bizony még egy kiforratlan mű: már megmutatkozik benne mindaz, ami a Pörgést zseniálissá teszi, és látszik belőle, hogy Wilson nagyon jó író, ugyanakkor az izgalmas alapötletből következetesen végigvitt történet több sebből vérzik. Wilson elsősorban az arányokkal bánik még bizonytalanul. A történet felvezető szakasza a regény majd' kétharmadát teszi ki, és javarészt minimális cselekménnyel fűszerezett lassú expozíció. Az elbeszélő fecsegős, a könyv erősen túlírt, hiányzik belőle a Pörgésnél már alkalmazott "kevesebb több" elve, a kimondatlanul hagyott szavak és gondolatok ereje. A túlírtság megmutatkozik a dialógusokban és a jellemrajzokban is, amelyek egyaránt áldozatul estek a jövőbeli világ kibontásának: a szereplők párbeszédeikben nem egyszer közvetlenül az olvasóhoz intézik mondandójukat, a karakterek pedig egysíkúak, kidolgozatlanok, mélység nélküliek maradnak, harmadlagosak az ábrázolt világhoz képest. A szereplők jellemzése is több helyütt botcsinálta, több bekezdésen keresztül húzódó direkt karakterleírások szolgálnak a regényhősök megismertetésére, ahelyett hogy finomabban, tetteik, gondolataik alapján kerülnénk közelebb hozzájuk. Az utolsó egyharmadban aztán teljes gőzzel felpörög a történet, Wilson végre kimutatja a foga fehérjét, és a gyönyörűen megírt végjátéknak iszonyú erőteljes a hangulata - különösen a bolygó körüli űrállomáson játszódó jelenetekben -, ám az az érzésem, hogy a Bioszférához igazán a kisregény műfaja és köztes terjedelmi kerete illett volna.
[...] itt vannak a csillagok: hangjuk, akár egy távoli templomi kórus egy hideg éjjelen; hangjuk, akár a prérit átszelő vonatfütty. Hangjuk, akár a hópelyhek suttogása a hálószoba ablakán. Hangjuk, akár az idegenek otthonából kiszűrődő sárgás fény
Minden hibája ellenére ugyanakkor a Bioszféra egy kifejezetten jó könyv. Bár karakterei egy-két kivétellel felszínesek maradnak, főszereplője, az Ízisz bolygó teljes pompájában uralja a regényt. Az ismerősségében is idegen, minden szegletében halálos veszélyt rejtő bolygó szépséggel párosuló fenyegető ereje adja a regény igazi lüktetését; emiatt tudjuk átérezni a kutatók bámulattal vegyes félelmét, ahogy az Ízisz ökológiája mérgező levegőjével, baktériumaival, furcsa állataival és növényeivel folyamatos támadás alatt tartja őket. Az Ízisz lélegző, burjánzó és buja, Wilson pedig nagyon alaposan, a lehető legtöbb oldalról körüljárja, mit jelenthet, milyen kérdéseket vethet fel egy ilyen élettel teli bolygó megismerése. Hogyan és miért fejlődhetett ennyire másként egy élővilág? Hogyan ment végbe az evolúció ott, ahol a földtörténeti időszakok egyenletesen, glaciális és interglaciális szakaszok nélkül követték egymást? Lehetséges-e megszelidíteni, ember által lakhatóvá tenni egy ilyen helyet?
Wilson okosan elkerüli azt is, hogy egyszerű tanmesévé, parabolává váljon a sztori: a bolygó nem velejéig romlott, kizsákmányolást tervező embereket leckéztet meg, a sztorit olvasva nem élhetjük ki környezetvédő lelkiismeret-furdalásunkat és drukkolhatunk önfeledten a természet erőinek. Az Íziszre érkező emberek nem ártó szándékkal jönnek, kezdetben csak tanulmányozni akarják az Ízisz élővilágát, később pedig túlélni ugyanazt. És itt amúgy sem számítanak az erkölcsi kategóriák. A bioszférát nem érdeklik az okok, a célok, nincs tekintettel holmi szándékokra. Csupán teszi a dolgát. Wilson egyik alaptémája köszön vissza a Bioszférában, itt is az átlagember és valamiféle nagyobb - közönyös? jószándékú? rosszindulatú? - hatalom, magasabb szintű élet találkozását, szembekerülésük hatásait járja körül.
Hasonlóan érdekes a háttérben húzódó hatalmi erők viszonyrendszere, a regényvilág politikai és társadalmi rétegzettsége. A Földet lényegében egymással versengő nagyvállalatok, bürokratikus konzorciumok, az ún. Trösztök (közülük is elsősorban az Ipari Tröszt és a Személyzeti és Felszerelés ágazat) irányítják - s egyben ők felügyelik az űr meghódítását is. Az arisztokratikus, már-már feudális hierarchiára épülő, Trösztök-vezette Föld társadalmával szemben áll az első telepesek, a kuiperiek leszármazottainak különszakadt, tradíciókra alapozott köztársasága. Földiek, kuiperiek, Tröszt-hívek dolgoznak egymás mellett a közös ellenség, az Ízisz ellen a kutatótelepeken és a bolygó körül keringő Űrállomáson, kicsiben leképezve az emberi társadalom egészét. Az otthoni viszonyokat csupán a messzi Ízisz távlatából látjuk; ezért is kár, hogy rengeteg információt a narrátor zúdít ránk, sokkal hatásosabb lett volna, ha kizárólag az egyes szereplők kapcsolatrendszeréből, beszélgetéseiből, gondolataiból sejlett volna fel a háttér.
Robert Charles Wilson
A Bioszféra izgalmas és ijesztő tanulmány arról, mi történik, ha a természet visszavág. Bár arányaiban egyenetlen, összességében remek regény, Tamás Dénes gondos, gördülékeny fordításában, megalkuvásmentes és hiteles befejezéssel, amely egyben kozmikus távlatokat nyit az élet születésének lehetőségeiről.
