Öt hét. Ennyi telt el az idei év egyik legjobban várt sorozata, a The Walking Dead kezdete óta, és már le is zárult az első évad. A pilotról szóló lelkes bejegyzésemben részletesen írtam arról, miért is ültem le nagy reményekkel Frank Darabont zombiszériája elé; most, hogy megcsócsálhattuk mind a hat epizódot, jöhet a számvetés. Sikerült-e megfelelnie a magas elvárásoknak?

Megmondom, miért nehéz ítéletet alkotni az első évadról: olyan, mintha egy hatórás prológust láttunk volna a valódi „The Walking Dead” sorozathoz. Sejteni lehetett persze, hogy ebbe a szűkre szabott évadba nem fog nagyon sok minden beleférni, hogy inkább csak felvezeti majd a fő cselekményszálakat, meghatározza a sorozat világképét, felfesti azokat a színeket a palettára, amivel aztán majd a következő évadok során dolgozni fognak az alkotók. A szezonzáró működik is ebből a narratív szempontból: lezárja a főszereplők utazásának első szakaszát, megszilárdítja a csapatot, vázolja a nem túl rózsás jövőképet.

Ám még ha csak előhangnak tekintjük is, ez a hat rész akkor is borzasztóan inkonzisztens és bizonytalan volt. A magabiztos első rész után az lett az érzésem, hogy az írók nem találják a hangjukat, nem tudják még igazán, mit akarnak, mit tudnak kezdeni a kezükben lévő anyaggal. Ez nem szokatlan egy újonc sorozatnál, a legtöbbjüknél eltart egy darabig, mire rátalálnak saját hangjukra; a gond inkább az volt, hogy a mélypontok és hullámvölgyek gyatrábbak voltak, mint amennyire a kiemelkedő jelenetek és megoldások zseniálisak. Innentől spoilerek.

Hangulatteremtés és feszültségkeltés terén nincs okunk panaszra. Ugyan a pilot kegyelemlövés-montázsát nem sikerült felülmúlni, a reménytelenség, a kilátástalanság, az apokalipszis okozta teljes zavarodottság mindvégig tapintható maradt. Darabonték a hat epizód alatt csak ritkán adták meg magukat az olcsó ijesztgetés csáberejének – Jim harapás utáni flashes látomása –, ellenben a vizuális gyomorforgatással nem fukarkodtak: kendőzetlenül brutális látványt nyújtanak a válogatott módon gusztustalan zombik, vagy épp Rick és Glenn belekkel felaggatott sétája.

Az írók azt is felismerték, hogy nem érdemes állandó ostrom alatt tartani a hősöket, hatásosabb, ha elaltatják a nézők éberségét: a negyedik rész végi kaotikus zombitámadás azért ért fel egy gyomorbarúgással, mert szinte el is felejtettük, milyen veszély leselkedik állandóan az emberekre, és milyen tehetetlenek ellene. Hosszútávon is ezt az utat tartom követendőnek: nem kell minden részben öldöklést csapni, a központi dilemma úgyis az, hogy mit hoz ki az emberekből a világ morális átrendeződése, hogyan képesek (képesek-e) együttműködni, megőrizni emberségüket, mit kell feláldozniuk a túlélésért.

A sorozat képi világa és technikai megvalósítása egyenletesen magas színvonalú. A rendezők (akik között a Kemény zsaruk, a Breaking Bad és a Drót gyakorlott direktorai adták egymásnak a stafétát) és David Boyd operatőr zombisztoriktól talán kicsit szokatlan módon világos, napfényes, pasztelles színvilágot társított a depresszív sztorihoz, miközben maximálisan kihasználta az atlantai vidék külső helyszíneit, amitől egyszerre lett idilli, levegős és fülledt, fojtogató az atmoszféra. Sokat adnak hozzá a hangulathoz a hanghatások, a hullák körüli legyek döngésétől kezdve a tücsökciripelésekig vagy az erdő neszezéséig.

A Walking Dead hibáit elsősorban a dialógusokban és a jellemábrázolásban, másodrészt a cselekményvezetésben kell keresni. A párbeszédek már a képregényben is nyögvenyelősek voltak. Rick a sorozatban szerencsére nem bonyolódik perceken át tartó, természetellenes monológokba, és nem is kommentálja senki külső narrátorként saját tetteit és érzéseit, ám helyenként annyira rosszul megírt, infantilis és erőltetett a forgatókönyv, hogy a fogam csikorog tőle (kitűnő példa rájuk a vibrátoros traccsparti vagy Carl borozása). Meglepő módon éppen Robert Kirkman szállította a legjobb párbeszédeket: a "Vatos" látszólag jelentéktelen kezdőjelenete egyszerre vezette fel a rész zárását, elkülönítette egymástól és egyéniséget, karaktert adott a két testvérnek, reflektált az apokalipszis még friss, be nem hegedt sebeire, szájbarágás nélkül szolgált expozícióként.

A történet szintjén akadnak bőven logikai hibák (Darryl miért is feledkezett meg a bátyusról, miután megtudta, hogy életben van?) és kínos fordulatok (a sorozat mélypontja, a kulcs elejtése), de a képregény sorvezetőjével és az ügyes kanyarokkal fenn tudják tartani az érdeklődésem. A karakterek bemutatása és elmélyítése azonban nem igazán működik. Ennyi időnek elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy kötődjek a szereplőkhöz, aggódjak értük, érdekeljen a túlélésük, ám amikor a fekete nő – akinek még a nevére sem emlékszem – úgy döntött, hogy a járványügyi központban marad, a halála semmilyen hatást nem gyakorolt rám.*

*James Poniewozik vetette fel a kritikájában, hogy drámai hatás és karakter szempontjából egyaránt izgalmasabb lehetett volna az utolsó rész, ha a kutató, Jenner (Noah Emmerich hasonlóan kimagasló, mint a pilotban volt Lennie James) nem titkolózik, hanem rögtön az elején felkínálja a biztos halál és a bizonytalan külvilág közti választást. Repetitív könyörgés, hatásvadász fenyegetések és felesleges fejszecsapkodások helyett az egyes karakterek mérlegelését, döntését láthattuk volna kibontakozni. És talán megúsztuk volna a gagyi robbanás előli menekülést.

Rick (Andrew Lincoln) egyenes jellemű hősfigurája nem sok színnel gazdagodott, Shane (Jon Berthal) minden árnyalatot nélkülöző tajparaszt, Lori (a harmatos Sarah Wayne Callies) pedig felszínes, érdektelen karakter, ezért az egyik központinak szánt konflikuts, a szerelmi háromszög már most fáraszt. A "Guts" és a "Tell It To The Frogs" pongyola módon hozta be az új szereplőket – a karikatúraszerű Merle Dixon (a jobb sorsra érdemes Michael Rooker) egyenesen röhejes volt –, és ezt a melléfogást azóta is nyögi a sorozat. Egyedül Darryl változott előnyére: bemutatkozásakor ugyanolyan egysíkúnak tűnt, mint a bátyja, de Kirkman jó irányba vitte el a karaktert, és Norman Reedus sokat tud kezdeni vele, amikor nem csak forrófejű gyökérnek ábrázolják (érdemes figyelni a tekintetét Jim búcsújánál).

A karakterek jellegtelensége összefügg a hektikus cselekményvezetéssel. Szinte részről részre változott a sztori adagolásának tempója: az első epizód elidőzéséhez képest a második tobzódott az akcióban, a kettőt ügyesen elegyítő negyedik részt egy furcsa, vezérfonal nélküli etap vezette át a túlzsúfolt, sűrű szezonzáróba. Túlságosan hamar, egy porcelánboltbéli elefánt eleganciájával dobták be a Dixon-testvérekkel az „ember a legnagyobb ellenség” tanulságot, amit sokkal türelmesebben kellett volna megalapozni, és hasonlóan elkapkodott, nem kiérdemelt pillanat a szezonzáróban Rick kiborulása. A csendesebb, líraibb jelenetek a sorozat kiemelkedő pontjai**, de mivel légüres térben mozognak, nem tudtak nagyobb érzelmi hatást kiváltani.

**Ebből a szempontból a "Wildfire" tetszett a legjobban a pilot után, a tábort ért támadás utórezgéseivel: Andrea hosszúra nyúló, néma, elszánt várakozása Amy feléledésére a megszokott klisékkel szembemenő, megható és szép búcsújelenetet eredményezett.

Ami még zavart: a zombik következetlen viselkedése. Az egyik pillanatban lassan csoszognak, a következőben szedik a lábukat, mint a 28 nappal később neo-zombijai. Egy ajtó elé tolt kórházi ággyal nem birkóznak meg, de felgyalogolnak a lépcsőn, sőt, kerítést másznak. Ez utóbbi felett különösen értetlenül állok: ha Darabonték követni akarják a képregény főbb gócpontjait, akkor ezzel saját maguk alatt vágják a fát.

Végkövetkeztetés? Egyelőre kivárok. A The Walking Dead van annyira jó zsánersorozat, hogy érdekeljen, mit hoznak ki belőle, de nagyon sok múlik azon, mennyire tudnak majd lendületbe jönni, korrigálni az egyenetlenségeket, javítani a karaktereken. Kérdéses azonban, hogy a tévésorozatok készítésének világában járatlan Frank Darabont mennyire tud megbirkózni a feladattal, főleg, ha valóban nem akar állandó íróstábbal dolgozni a második évadban. Lesz min agyalni jövő októberig, nekünk is, és a zombiknak is.