Jean le Flambeur magához tér egy börtönben, és többszázadjára eldöntheti, hogy ő, vagy a másik Jean le Flambeur lő hamarabb, vagy egyikük sem, bízva a “másikban”. A klasszikus fogolydilemma, virtuális térbe feltöltött (és bebörtönzött) emberekkel a végtelenségig folytatva, és még épp hogy elkezdődött!

Az elsőkönyves finn, Hannu Rajaniemi könyvének első felében egymást érik az őrült és/vagy kreatív ötletek, alig győzzük felfogni, mi is történik, kapaszkodót azt nem nagyon kapunk ekkor még. Aztán persze (szerencsére) mindent megérthetünk, ha nem rettent el az ötletdömping.

Egy rabló és egy nyomozó látszólag különálló történetét követjük. A rablónak egy folyton mozgó marsi városban kell a rejtélyes megbízója parancsait teljesíteni, és a saját maga által elrejtett emlékeit megkeresnie. Az emlékek keresését itt szó szerint kell érteni. Egy a város másik felén levő vadidegen küldhet neked exomemóriát, amit ha elfogadsz, mindenre emlékezni fogsz, amit a memória tartalmaz, így egész beszélgetések játszódhatnak le néma csendben, emlékezéssel. Ez a mindenhol és mindig elérhető információ világa, így nyilván a legfontosabb kincsek az emlékek és a titkok, amiket könnyen külső tárolóra helyezhetünk és így elfelejthetünk. “Töltsetek fel a pendrive-omra!”, kiáltanám, de könyvet olvasok. A tolvajoknak ráadásul a leggyakoribb feladatuk az emlékek lopása, hamisítása, egész személyiségek lemásolása (mivel minden emlék, érzelem tárolódik az emberekről, ez is csak adatlopás) és a személyiség-kalózoknak eladása.

A nyomozó egy egyszerű gyilkosságot próbál megoldani, de nemsokára nagyobb játszmába keveredik, ahol már mi sem (nemhogy ők!) tudjuk követni, hogy ki irányít kit.

A sztori egy klasszikus rabló-pandúr történet jövőbe helyezése is lehetne ezek alapján, de szerencsére nem ilyen egyszerűen lesajnálható a könyv. A világa alaposan végiggondolt, tökéletes logikával felépített. A technológiai részek sem tudománytalanok - elvégre hard-scifiről van szó -, de nincsenek is túlhangsúlyozva, csak a történet, vagy a világ logikáját meghatározó fontosabb dolgok vannak kibontva (kvantum-összefonódás, valaki?), nem ez adja a történet lényegét. A lényeget a karakterek adják, ami hard scifitől szokatlan lehet, de ennek a könyvnek jól áll, és ez Rajaniemi jó karakterábrázolásának és finom fekete humorának köszönhető. (Nem utolsó sorban a kedvelhető karakterek még igazi súlyt is adnak a történetnek.) A sok csavar végére persze választ kapunk nagyjából minden felmerülő kérdésre, a remekül felépített világ pedig remek alap lehet a trilógia (ó, igen) későbbi részeiben.

Egy karakterközpontú hard sci-fi ötletes és valószerű világgal? Ennél jobb debütálást nem is akarhatunk, jöhet a (remélhetőleg douglas adams-i) trilógia többi része!