Menni vagy nem menni? Ezt a címet viseli Ronald D. Moore és Michael Taylor (BSG) legújabb sorozatának, a Virtualitynek első epizódja. Ennél ironikusabb és találóbb címet nem is választhattak volna: nemcsak a történetben szereplő legénység, hanem maga a sorozat számára is a címben szereplő zöld út megadása volt a legnagyobb kérdőjel. A Virtuality még a FOX-tól megszokotthoz képest is hányattatottabb sorsban részesült: a forgatókönyv és a film hol két-, hol egyórás változatban létezett; a pilot elkészülte után a csatorna túl sűrűnek találta az elkészült anyagot; mikor végül mégis a leadása mellett döntöttek, berakták előbb július negyedikére, a legnagyobb amerikai nemzeti ünnepre, majd egy héttel előbbre, a péntek esti halálsávba; a neten erőteljes promókampányt folytattak interjúk, kedvcsinálók tömegével, ám a tévében és az utcákon (buszmegállókban, stb.) egy szót sem ejtettek róla. Arról nem is beszélve, hogy a sorozatindító kétórás epizódot "a hét filmje"-ként vetítették le.

A katasztrofális nézettségi adatok ismeretében szinte biztosan keresztet vethetünk a sorozatra, és bár megértem azokat, akik nem kívánnak időt és energiát fektetni egy elkaszált sorozat pilotjának megtekintésébe, én mégis mindenkit arra buzdítanék, hogy nézze meg a pilotot. Miért? Nos, mert a Virtuality első - és feltehetően egyben utolsó - epizódja az utóbbi évek messze legjobb networkös pilotja, élményszámba menő két óra. A lapozás után a Virtuality spoileres kritikája következik.

A sorozat koncepciója egyszerű: a nem túl távoli jövőben az első, tízéves csillagközi utazásra - az emberiség eddigi legnagyobb űrhajózási projektjére - kísérhetjük el a Phaeton űrhajót és a fedélzetén dolgozó tizenkét asztronautát. A legénység célja az Epsilon Eridani feltérképezése intelligens élet után. Itt jön az első csavar: a hihetetlenül költséges expedíciót a NASA egyedül magánkonzorciumok bevonásával tudja finanszírozni: egy tévétársaság állja az anyagiakat, cserébe azért, hogy egy valóságshow keretei között a Földön maradtak végigkísérhessék a legénység útját, mindennapjait. A sorozat lényegét ugyanakkor egy harmadik szint adja: a tíz éves bezártságot és összezártságot enyhítendő minden asztronauta rendelkezik egy személyre szabott virtuálisvalóság-modullal, amelynek segítségével egy általa kreált világba menekülhet a küldetés monoton sivársága elől. Ám a modul egyszer csak meghibásodik...

Virtualitás \\ Első réteg \\ Küldetés

Az alapsztori nem tartozik a legeredetibbek közé. Számtalan hasonló regényt és filmet lehet említeni, elég csak az egészen friss Napfényre gondolni, amely hangvételében is párhuzamba állítható Moore-ék munkájával. A küldetés fentebb említett célja ráadásul nem is teljesen fedi a valóságot. Híradórészletek tudósítanak minket a Földön eluralkodó, aggasztó állapotokról, a lassan lakhatatlanná váló bolygóról. A Phaeton legénységének vállára nehezülő teher így megtízszereződik: már nem csupán felfedezők, hanem fajuk egyetlen reménye a megmenekülésre, túlélésre. Mögöttük egy végét járó otthon; előttük a mélyűr ismeretlenje.

A tét tehát nagy, mint a BSG-ben, ám arányaiban különböző. Míg előbbinél a flotta egy apokalipszisban eltörölt civilizáció túlélőit jelenti, az egész fennmaradt emberiség keres új otthont, addig a Virtualityban csak egy kis csoport indul útnak a vállalkozásra. Ennek eredményeként a két sorozat témáiban is eltér: a BSG-t meghatározó politikai vonulat a Virtualityból teljesen hiányzik, helyette a csoport összezártságából fakadó pszichológiai vetület dominál - közös ugyanakkor a technológia veszélyeinek, visszásságainak felvetése. Ha odatesszük emellé a Capricát is, még nyilvánvalóbbá válik, hogy Ronald D. Moore (hozzátéve, hogy a pilot szkript elsősorban Michael Taylor keze munkáját dicséri) nem azok közé a sorozatalkotók közé tartozik, akik minden projektjükben ugyanazt az egy történetet, sikerüket ismétlik meg újra és újra: bár megfigyelhetők visszatérő dilemmák (valóság és virtuális világ kapcsolata, mit jelent embernek lenni, mi az egyén felelőssége saját sorsa irányításában, misztikum felé vonzódás), három, egymástól hangvételben, stílusban, felfogásban és vizuálisan is eltérő sorozatot kapunk.

"HAL? Hallasz engem?"

A történet tempója, főleg az első egy órában a "lassú víz partot mos" elvét követi, ritmusa picit egyenetlen: a film a sok rétegnek és szereplőnek köszönhetően valóban sűrű, de alapjában véve a karakterek, a Phaeton mikrovilágának bemutatására, valamint az alapszituáció és a majdani sorozat fő irányainak felvázolására összpontosít. Az írók bőven kihasználják a rendelkezésükre álló időt, nem kapkodják el a tizenkét fős gárda felvezetését; így is annyi a befogadnivaló, hogy nem kevésbé eseménydús, mintha bosszúszomjas robotok flottája tartaná őket támadás alatt. Sablonos, de nagyon elegánsan kivitelezett, ahogy a pilot elején a kapitány végigjárja a Phaetont, és lényegében sorra bemutatja nekünk, nézőknek az embereit. A csoporton belüli konfliktusok, egyéni drámák mellett helyet kap a kellően visszafogott, árnyalt humor (az egyik kedvencem a termékreklámok elhelyezése, ami még a napi póló kiválasztását is befolyásolja).

Maga a rész elsősorban a go/no-go döntés körül forog: a Neptunuszhoz érve a legénység utoljára mérlegelheti a hazatérés lehetőségét, mielőtt a "csúzli"-művelettel végleg pályára állna az Eridani felé. Az írók remekül érzékeltetik a sorsdöntő pillanat felé közeledve a növekvő feszültséget, várakozást. Annak ellenére, hogy sejthető a döntés - visszafordulás esetén nem tartana sokáig a sorozat -, mi is körömrágva várjuk, hogyan születik meg az elhatározás.

A Phaeton legénysége

Ha a fordulatos sztori nem lenne elég, a sorozat megvalósítása, a rendezés és a képi világ valami rohadt jóra sikeredett. Egy sorozat első epizódjánál az egyik legfontosabb a megfelelő rendező kiválasztása, az egész sorozat stílusa, egyénisége alapozódik itt meg. Gondoljunk csak Michael Rymer remegő kamerás, zoomolós újítására a BSG minisorozatban, vagy akár az osztott képernyőre a 24-ben. Peter Berg rendező, akinek a Friday Night Lightsot vagy a The Kingdomot köszönhetjük, egy nagyon markáns, realista megközelítést alkalmazott. A fényképezés sokban hasonlít a BSG-ére: jellemző a kézikamerázás, rengeteg az emberi reakciókat közvetítő közeli a szereplők arcán. A valóságshow-szál mindezt megspékeli még egy rakás szubjektív kameraállással: a rendes felvételeken látottakról az űrhajóba felszerelt kamerák nyújtanak új nézőpontot, rúzskamerák másznak a szereplők képébe. Az űrhajót kívülről is kizárólag a külső vázra szerelt kamerák láttatják, hiányoznak a scifikből megszokott monumentális plánok. Ez az eljárás egyrészt intimitást kölcsönöz a sorozatnak, másrészt növeli a bezártságérzetet, az elszigeteltséget.

A filmszerű rendezés a slingshot-jelenetsorban csúcsosodik ki, ami az év legszebben megkomponált szekvenciája, a szereplők túláradó érzelmeitől és a Chemical Brothers lüktetésére kibomló elegáns, táncszerű műveletektől elszorult a torkom. A zenéért külön meghajlok Wendy Melvoin és Lisa Coleman előtt. Eddig meggyőződésem volt, hogy RDM sorozatai csak Bear McCreary zenéjével működhetnek, de tévedtem; a zeneszerzőpáros kreatív, ötletes, változatos soundtracket alkotott. A díszlettervezők is pazar munkát végeztek: a Phaeton kicsit steril belső kialakítása a megnyugtató, hangulatosan berendezett szobákkal, világos bútorokkal és falakkal olyan, mintha egy mai luxusapartmanban járnánk.

Virtualitás \\ Második réteg \\ Megfigyelés

Mindenhol kamerák, figyelő szemek éjjel-nappal. Hétmilliárd fős nézettségi adatok. Temérdek letöltés, streamelés. A program, amit mindenki néz. Ez az Edge of Never, vagyis a Phaeton útját közvetítő valóságshow, amely a jópofa kameraállások mellett azért sok más pozitívumot is tartogat. A Nagy Testvér folyamatos jelenléte újabb, állandó terhet ró az amúgy is stressz alatt élő űrhajósokra. Mindenkinek árgus szemmel kell figyelnie, mit tesz, hiszen bármely meggondolatlanul kicsúszott mondata, bármely elhibázott cselekedete bekerülhet a valóságshow következő adásába. Ilyen körülmények között aztán felmerül a kérdés: ki őszinte? Ki mutatja a valós arcát, és ki színészkedik? Egy megrendezett valóságshow sosem a valóság. Ahogy Roger Fallon, a műsor producere mondja, itt mindenki szerepet játszik. Hol kezdődik az ember, és hol végződik a maszk, amit a kamerák miatt magára erőltet?

A valóságshow központi helyszíne a vallatószoba, ahol mindenki kiöntheti a lelkét; itt hámlik le talán a leginkább az álca. Ezek a jelenetek egyben a színészi brillírozás pillanatai: a vallatószobás szegmensek nagy része Peter Berg által vezetett improvizáció. Nemcsak űrhajós és valóságshow-hős, hanem karakter és színész közti határok is elmosódnak. RDM nem egyszer kísérletezett már a színészek és a közönség közti negyedik fal lebontásával, hol jobban, hol rosszabbul. Ezúttal a valóságshow gimmickjében olyan eszközt talált, amivel anélkül tud kiszólni a nézőkhöz, hogy azzal kilépne a sorozat világából és megtörné annak egységét. Az expozíciók és a kiszólások mellett a valóságshow-szál szolgáltatja a legtöbb humort is, amelynek egy része igazi fricska, insider utalás. A legevidensebb a meleg pár, akiket tudós létükre házsártoskodó főzőspárossá degradál a csatorna. Kell a konfliktus, csak úgy lesz nézett a sorozat; a néző elkapcsolna, ha Manny a húrelméletről kezd kiselőadást. Hasonlóan gúnyos az Edge of Never hatásvadász, igazi promózenével és szöveggel ellátott előzetese, reklámja. Ha berendelték volna a sorozatot, a FOX honlapján párhuzamosan felkerültek volna az Edge of Never legújabb epizódjai, amelyek adott esetben plusz információkat, nyomokat csepegtettek volna el a sorozatban történtekről.

A boldog házaspár - itt még együtt a vallatószobában

A valóságshow tehát egy plusz réteg, amin keresztül megismerhetjük karaktereinket. Mert attól, hogy vannak izgalmas, átívelő rejtélyek, hogy csavaros a sztori, a Virtuality lelke - mint ahogy minden RDM-sorozaté - a szereplőkben rejlik, a sorozat karakterközpontú dráma. Ráadásul igen szűk szereplőgárdát mozgat: míg a BSG-ben folyamatosan bővíteni lehetett a szereplők sorát, addig itt - a virtuális világ mellékszereplőit leszámítva -  tizenkét ember van, és kész. Ez a tizenkét szereplő viszont a másfél óra végére egytől egyig hús-vér emberré formálódik a szemünk előtt, mindegyikük - ha nem is feltétlenül szimpatikus, de - izgalmas; összetett, de legalábbis ott rejlik benne a komplexitás lehetősége, amit aztán a későbbi részek mélyíthettek volna el. Természetesen nem mindenki nyer ugyanakkora teret, vannak háttérbe szoruló szereplők is, de egy-két megjegyezhető jellemvonással mindenkit felruháztak az írók. A legígéretesebb karakter számomra Roger Falloné, aki Gaius Baltar-szinten bonyolult figura: hatalmas ötlet, hogy egyfelől ő a valóságshow producere, akinek feladata a feszültség növelése, konfliktusok kialakítása, másfelől ő a hajó pszichiátere, akinek éppen ezeket a konfliktusokat kéne feloldania. Zseniális, ahogy ezek az összeegyeztethetetlen, ellentmondásos szerepek minden gond és átmenet nélkül egyesülnek Fallonban, aki problémamentesen látja el mindkét funkcióját.

Roger Fallon (James D'Arcy)

Ritka az olyan sorozat, ahol az összes szereplő felkelti a kíváncsiságomat, és a Virtuality ezek közé tartozik, ezért pedig a klasszis színészgárdának jár nagy főhajtás. Mind a tizenkét színész briliáns, nincs kilógó láncszem, nincs haloványabb alakítás. Már az első részben egy összekovácsolódott, összeszokott csapatot látunk, ezért külön fájdalmas, hogy nem lesznek további részek, mert élmény ennyi jó színészt egy sorozatban látni. Nikolaj Coster-Waldau elfojtott kétségektől gyötört, befelé forduló, ám tiszteletet parancsoló Pike kapitánya Adama óta a legjobb űrhajós parancsnok; Ritchie Coster remekel a zsémbes kerekesszékes elsőtiszt, Jimmy Johnson szerepében; a személyes kedvenceim pedig a hajóorvost játszó Omar Metwally rendkívül érzékeny alakítása, valamint a sorozat breakout star-ja, a legénység legfiatalabb, legártatlanabb, és egyben legnagyobb próbatételen áteső tagját, Billie-t alakító Kerry Bishé. A pilot egy váratlan húzással ráadásul a reflektorfényből a partvonalra száműzte a szereplőgárda központi karakterét, ezzel felkavarva a már amúgy is feszültségektől és ellentétektől terhelt csapaton belüli egyensúlyt. Nagyon érdekelt volna, hogyan alakul a csoportdinamika a kapitány halálával.

Virtualitás \\ Harmadik réteg \\ Menekülés

Tíz év egy fémcsőben, állandó összezártságban tizenegy másik emberrel. Nem egy túl biztató kilátás. A klausztrofóbia oldására, a feszültségek levezetésére szolgálnak a virtuális modulok, melyek segítségével minden szereplő a saját maga által kreált világba menekülhet. Mivel ezek a világok nem egyszerűen gép generálta mesterséges valóságok, hanem az emberi elme termékei is, az egyes virtuális világok sokkal mélyebb betekintést nyújtanak szereplőinkbe, mint a vallatószobában tett vallomásaik. A virtuális világok ugyanis nem azt mutatják, kik ők, hanem azt, hogy kik szeretnének lenni. Pike polgárháborús északi tisztként vezeti rohamra szakaszát; Rika óceánparti balkonján élvezi a végtelen nyugalmat, miközben femme fatale-ként csábítja el a kapitányt. A valóságban visszahúzódó, szerény Billie a virtualitásban Sydney Bristowt is megszégyenítő vagány rockzenész-szuperkém. Mások elvesztegetett esélyeket, alternatív életeket teremtenek meg: Jimmy újra járni tud, Jules Braun halott fiával próbálja jóvá tenni hibáit. A leghangsúlyosabb példa Alice-é: hiába bizonygatja, támasztja alá érvekkel választását a gyermekvállalás és a küldetés között, virtuális világában - érdekes módon férje, Kenji nélkül - az anyaságot éli végig.

Kék ég alatt a prérin

A virtuális világok azért is fontosak, mert általuk kinyílik a sorozat amúgy kamaradráma-szerűen zárt univerzuma. Lehetőségek tárháza rejlik a 12 (vagy még több) különböző virtvilágban. Új helyszínekkel teremthető változatosság, hasonlóan, ahogy a BSG első évadában Helo Capricán játszódó szála oldotta a flotta és a Galactica térbeli zártságát. A modulok emellett műfaji váltásokat is lehetővé tesznek egy epizódon belül: a pilotban láthattunk westernt és kémes akciófilmet. A virtuális valóságban játszódó részletek a sorozat képi világát is megbolondítják, és ezúton megkövetem Ronald D. Moore-t: most már értem, miért kardoskodott amellett, hogy a virtuális jelenetsorok egy az egyben zöld háttér előtt forogjanak. Féltem, hogy kilógnak majd a szépen fényképezett valós jelenetek közül a CGI-jelenetek; ehhez képest néhol szürreálisak, bizarrak lettek ezek a számítógép generálta helyszínek, más helyen, ha nem tudnám, rá se jönnék, hogy nem valós díszletek közt játszanak a színészek, a festős megoldáson pedig konkrétan elállt a lélegzetem.

Létre festett valóság

A virtuális modul működésében aztán annak rendje s módja szerint felüti a fejét egy hiba, egy ijesztő, zöld szemű férfi képében, aki programra, szabályozásra való tekintet nélkül, szabadon közlekedik a különböző virtuális valóságokban, és ott meggyilkolja, a mélybe taszítja, megfullasztja, megerőszakolja a tehetetlen szereplőket. Jól ismert a Star Trek különböző sorozataiból a "holofedélzet meghibásodik" szcenárió; a nagy különbség, hogy aki a virtuális valóságban meghal, az a való világban nem veszti életét, hiszen minden csak az elmében játszódik le. Akár egy videójáték, közli a vallatószobában Pike kapitány. Ártalmatlan. És ebben rejlik a pilot legizgalmasabb kérdésfelvetése. Mi számít valósnak? Mi a virtuális valóság, mennyiben valós? Ha valakit megölnek a virtuális világban, azt nem éri fizikai bántalom; de vajon a virtuális halál nem égeti be magát az agyba? A virtuális térben átélt erőszak nyomot hagy a lélekben, traumatikus élmény; akkor hát nem ugyanolyan valós, mint a Sue-t ért múltbéli bántalom?

Virtmodul

Ezeket a súlyos morális, pszichológiai dilemmákat az utolsó húsz perc és a sokkoló végefordulat kissé más irányba tolja el: a kapitány halála, újbóli felbukkanása, valamint korábbi nirvána-szerű élménye cselekményszintű rejtélyt, krimiszálat indít el, amely Philip K. Dick-et idézve a világ érvényességét kérdőjelezi meg. A kisebb kérdés, hogy ki vagy mi végzett a kapitánnyal; fontosabb, hogy mire ébredt rá Pike? A kapitány teljes hangulatváltozása, gondtalan attitűdje arra utal, mintha rájött volna, hogy maga a Phaeton-expedíció sem valóságos, hogy az is csupán egy játék, kísérlet, vagy felkészítés a tényleges küldetésre. (Egy kis céltalan spekuláció: eléggé felbosszantott volna, ha egy ilyesfajta "csak álom az egész" lett volna a sorozat megoldása, mert bármekkora WTF őrületet okozott volna a történetben, utólag súlytalanná, üressé, értelmetlenné tette volna a karakterek útját, küzdelmeit.) A cliffhanger ütött, és jót is tett a felpörgött utolsó szakasz a pilotnak, de kérdéses, mennyire billent volna át a virtuális szál az egyszerűbb, zsigeribb izgalmakat ígérő thriller felé, és mennyire tudta volna megőrizni a karakterekre gyakorolt lélektani hatás feltérképezését is.

Verdikt

De mindez már nem sokat számít, hiszen a Virtuality minden bizonnyal csupán ezt a másfél órás pilotot fogja jelenteni. Egy többrétegű, tömény, izgalmas alapanyagot, amely rengeteg kérdést vet fel, felrajzol egy szituációt és egy érdekes szereplőgárdát, akiket szívesen néznék hétről hétre, valamint kibont egy olyan, triplafenekű koncepciót, amely rengeteg irányba indulhat tovább, amelyben temérdek lehetőség csírája rejlik. A pilotban felfestett konfliktusok, problémakörök, rejtélyek mind-mind további részekért, további évadokért kiáltanak; egy potenciálisan zseniális sf sorozattal lehettünk volna gazdagabbak, így viszont be kell érnünk egy nagyon jó, de torzóban maradt történettel.