A Battlestar Galactica az a fajta sorozat volt, ami habitust csinált abból, hogy bizonyos kulcsfontoságú kérdéseit megválaszolatlanul hagyta. A szájbarágós flashbackek és a dögunalmas magyarázó monológok helyett megelégedett a megfelelő helyen eleresztett félmondatokkal, a többit pedig a néző fantáziájára bízta. Ebből aztán két dolog született: az absztrakt nézői teóriák és az olyan fejőstehenek, mint a Razor film és a képregény-spinoffok.

A Final Five az utóbbiak közé tartozik, mégis kivételt képez, mert nem pusztán újabb bőrt ránt le a franchise-ról azzal, hogy kiszínezi valamelyik főhős előtörténetét vagy érdektelen mellékszálakat teremt. Ez a képregény gazdagon és ötletesen gondolja tovább a sorozatban elhangzottakat, és kitűnő történelmi hátteret teremt az öt utolsó cylont övező titkoknak a Koboltól egészen a Kolóniák pusztulásáig. A tovább mögött sort kerítek egy nem spoileres és egy spoileres ajánlóra is.

Spoilerek nélkül

"An original interpretation of the story of the Final Five" - ez a mondat fogadja minden borító elején az olvasót, mindjárt tisztázva, hogy valójában csak egy hivatalosított fan-fictiont olvasunk. A Final Five persze előnyből indul, hiszen az egyik szerzője, Seamus Kevin Fahey közeli munkatársa volt a sorozat íróinak, és folyamatosan kommunikált velük a képregény megalkotása során.

Fahey és a társa, David Reed a lehetőségeikhez képest -- négy darab húszoldalas számba kellett sűríteniük négyezer év történelmét -- ügyesen ellavíroznak az infódömping és a történetmesélés határán. A sorozat íróitól örökölt ritmusban gyakran ugranak át történelmi távlatokat, de mindig a megfelelő helyen. Nem feledkeznek meg az "All this has happened before" mantráról, amivel találóan visszhangozzák a Battlestar Galacticát, és amit arra használnak, hogy bűntudat nélkül átlapozzanak ismerős cselekménysorokat.

Egy dolog biztosan elmondható a Final Five-ról. Ez nem az a sztori, amit magadnak elképzeltél. Az Ellen Tigh és Cavil beszélgetéseiből kialakult kép meg sem közelíti azt az összetettséget, amit a képregény szerzői, már-már a műfajukat meghazudtolóan prezentálnak. Kevin Fahey és David Reed minden rajongó éhségét kielégítik, és még ennél  is továbbmennek. Eredeti ötletekkel teszik sziklaszilárddá ezt az előzménysztorit, ügyesen fűzik fel néhány szálra a teljes történelmet, de nem is magyaráznak túl semmit.


A legjobb vizuális utalás valaha.

Bármelyik másik Battlestar Galactica-képregényhez hasonlóan itt sem kell számítanunk Todd McFarlane-szintű rajzokra, de Nigel Raynor legalább azt eléri, hogy bemutatkozás nélkül is felismerjem az ismerős szereplőket. Az ehhez társuló párbeszédek, amelyeket akár az egyes epizódokból is átemelhettek volna, és amilyeneket Brandon Jerwa csak szeretne írni, az eddigi legélvezetesebb darabbá teszik a Final Five-ot a franchise történetében.

Spoilerekkel

A producerekkel tartott szoros kapcsolatnak hála a képregény alig tér el a kánontól, amikor mégis, akkor pedig logikus irányban teszi. Sam Anderst még a Daybreakben lenyomott monológja ellenére is nehéz volt elképzelni tudósként, nem is csoda, hogy Fahey-ék inkább utcazenésznek tették meg, aki Ellenék első számú kísérleti alanya lett. 


Korabeli airlockolás

A koboli zavaros történelmet valószínűleg embertelen munka lehetett kifésülni, ezért minden tiszteletem a szerzőké. Nem elég, hogy pár kockán sikerült bemutatniuk egy impotens és dekadens társadalmat, de remekül magyarázták meg a cylonok létrejöttét is. Szó sincs robotokkal vívott háborúról és továbbfejlődésről, helyette kaptunk halált legyőző embereket, egyfajta klónokat, akikre a koboliak többsége mesterséges életformaként tekint.

Már az első részben felbukkant Michael Tigh és John Cavil, akiket ekkor még csak ügyetlen kikacsintásoknak gondoltam (itt élt ám Ellen és Saul elődje, ééérted?). Az egyik legnagyobb eredménye a képregénysorozatnak, hogy jelentőségteljessé tették ezt a két karaktert, és megmagyarázták, miért fontos, hogy már ennyire a régmúltban is komoly szerepet játszottak.


Az elején még jutott idő a csodás képekre, később már a szövegbuborékok domináltak

Pythia felbukkanásában titkon reménykedtem, de megint csak egész másra számítottam. Abba sem lehet belekötni, hogy pont Michael Tigh-jal volt viszonya, az összekapcsolása Head Sixszel pedig már annyira logikus, hogy a fejemhez kellett csapnom, hogy ez hogyhogy nem jutott az eszembe. Az angyal szerepe az egész történetben messzemenőkig reális, és egyáltalán nem erőltetetten oldották meg, nincs rákenve minden.

A második szám kissé üresre sikeredett, amit megpróbáltak feldobni egy teljesen fölösleges utalással, Magnus Baltarral (szerintem az ő szerepét Kovács János is betölthette volna). Az algabolygóra való megérkezés a szükséges rossz volt a történetben, hiszen kihagyni nem lehetett, érdekeset csinálni vele meg aztán főleg nem, úgyhogy túl sok sallang került a darabba, amin még a látványos Starbuck-felidézés sem segített (egy kicsit homályos is maradt, hogy Pythián mit keres pilótaruha, illetve ez ugyanaz a csaj-e, mint Katee Sackhoff).


Egy kicsit kevesebb színnel még barátságosabb lett volna a képregény

A harmadik rész egyértelműen a sorozat legjobbja, a Földi események okozták talán a legtöbb meglepetést. Kalapemelés jár azért, hogy a cylonok nagyon sokáig nem vesztették el a feltámadás képességét, erre sosem gondoltam volna. Ezzel egy csapásra érthetővé vált, mit keresett John Cavil a Kobolon, és miért olyan fontos Michael Tigh. Egyből logikus lett, hogy ha ők befolyásos emberek (a Cavil Cyberneticsért vállon veregetném mind a két írót), akkor a lányuk és a fiuk, Ellen és Saul nem merő véletlenségből dolgoztak a feltámadás technológián.

Szerencsére a kettejük Rómeó és Júlia sztorija nem volt erőltetve, és a többi cylonnal sem próbáltak a szükségesnél többet kezdeni. Ők itt másodhegedűs sablonkarakterek, Tyrol akárki is lehetne, Tory egy rossz robot, Anders meg kigyúrt hajléktalan, és ezzel le volt tudva. Nemcsak a karakterek szintjén mozog jól a történet, sikeresen bemutatják azt is, hogy mi lett volna az emberiséggel, ha a technológia kidobása nélkül telepedtek volna le az új Földön a sorozat végén.


Azért néhány arcon még dolgozhattak volna

A negyedik rész egy az egyben átment No Exitbe, és a kelleténél több kötelező kört futottak itt az írók. Danielt vagy meg sem kellett volna említeni, vagy az ő sztoriját is meg kellett volna spékelni valami váratlannal, mert így csak arra volt jó, hogy lássuk, milyen sudár legény volt. A cylonok számozásába egész ügyesen próbáltak logikát látni, és az eddigiek alapján egyértelművé vált, hogy a hatos modellt formázták a közismert angyalról, és nem fordítva. A legzavaróbb dolog a Cavil személyiségére adott magyarázat, ami ugyan logikusan következett a korábbi számokból, mégis olyan WTF-érzete támadt tőle az embernek.

Még egy végső köszönet jár az íróknak azért, hogy megmagyarázták, hogyan talált el az öt utolsó cylon a Koboltól a Tizenként Kolóniáig, és hogy nem felejtették ki az öreg hibridet a sztoriból. Egy csepp hiányérzete sem marad az embernek ezután a képregény után, fölöslegesnek pedig végképp nem lehet nevezni. Nem is az "Aha!"-faktor teszi izgalmassá ezeket a képkockákat, hanem pusztán annak a történetnek a gazdagsága, amiről azt hittük, hogy nem véletlenül fecséreltek rá ilyen kevés szót a sorozatban. Ezzel együtt a Battlestar Galactica egy szilárdabb, kerekebb egész. Csak ajánlani tudom.

Diszklémer: a kommentekben elkövetett warezolásért felelősséget nem vállalunk.