Május negyedikéről, azaz a Star Wars-napról éppen csak lecsúsztunk, de ezzel a bejegyzéssel feltétlenül szeretnénk megemlékezni róla. A Csillagok háborúja negyedik epizódjából számos jelenetet kiemelhetnénk, és valószínűleg fogunk is, elsőként azonban egy kevésbé elismert klasszikust idéznénk fel.

Leia és Luke első találkozása a maga rövidségével a karakterábrázolás mesterfoka. Miután Han és Luke végiglövöldözték a Halálcsillagot, megtalálják a hercegnő celláját, és a rohamosztagosnak öltözve szabadítják ki őt. A hölgy teljes hidegvérrel fogadja az egyenruhában belépő Luke-ot, mit sem sejtve arról, hogy az a megmentésére érkezett. 

Az a röpke pillanat, amíg némán farkasszemet néznek egymással a maszkon keresztül, elmond mindent Luke érzéseiről. Végre megpillantja a mesebéli hercegnőt, akinek kétségbeesett kérésére az egész életét hátrahagyta.

A momentumot Leia frappáns egysorosa töri meg ("Törpéket is bevesznek rohamosztagosnak?"), amely Lucas legjobb kalandfilmes zsigeréből jön. A hercegnőt nem sokkal korábban kínozták meg és vallatták, egészen addig, amíg a saját bolygója el nem pusztult, ám ő a depresszióba süllyedés helyett képes ilyen megjegyzéseket tenni.

Akár a halállal is szembenézhetne, hiszen ki tudja, hogy a rohamosztagos nem azért jött, hogy őt a kivégzőosztag elé kísérje. Könnyen az utolsó mondata lehetne ez, ő mégis sztoikus hangon szúr oda a fogalmatlanul ácsorgó rohamosztagosnak.

George Lucas valaha kitűnően értett a kalandfilmek írásához. A karakterei elevenek és erőteljesek voltak a köréjük épített fantáziavilágban. Egyszerű, de kézzelfogható jellemvilággal rendelkeztek, de ez épp elég volt a műfajhoz, és a mi maradéktalan szórakozásunkhoz. Ez a jelenet az egyik legfőbb bizonyítéka ennek, erről a lapozás után meg is győződhettek.

Május 10-én töltjük be első életévünket, ennek alkalmából szeretettel meghívjuk minden olvasónkat egy ünnepi sörözésre. Pénteken este nyolctól kerülne sor az eseményre, a helyszínt a következő néhány napban fogjuk bejelenteni ebben a bejegyzésben. 

A facebookon is lehet csatlakozni a születésnapozókhoz, hogy mihamarabb értesülhessetek a fejleményekről. Várunk benneteket szeretettel, nemcsak a törzsolvasókat, hanem minden érdeklődőt!

UPDATE: A helyszín az Óbor borozó lesz a VI. kerületben, az Ó utca 37. alatt. 

Köszönettel,

a delta krú

Már régóta gondolkoztam, hogy valamely korábbi filmről írok kritikát, hiszen a mostanság mozikban vetített termékek igencsak csekély és sekély színvonalúak. Példának okáért itt van fantasy szinten a Titánok harca, vagy akár a Legion, mik valószínűleg csak szereposztásuknak, vagy látványviláguknak köszönhetik, hogy nem B, C, vagy inkább D kategóriás filmek. Nem tudom, mi folyik Hollywoodban, biztos nem ugyanaz, mint Gyöngyösön, de kétségtelenül borzalom a köbön. Én szégyellem magam, hogy ezért emberek pénzt kapnak. Pedig kapnak, nem keveset.
Igazat megvallva, nem kell messze mennünk ettől a modern alkotói „horrortól”, ugyanis választottam is már-már a határokat súrolja néhány tekintetben. Annak idején a moziban is éreztem, hogy valami bűzlik az új Indiánában, de most, újranézve a 2008-as alkotást megérett bennem a dolog egy alapos boncolásra. Lássuk hát, hol, és mikor kígyóztak az idegenek Lucas agyába, hogy megkezdjék interplanetáris rémuralmuk a valaha minőséget gyártó alkotó tudata felett.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer nekünk egy rövidfilmes bejegyzésünk. A poszt végén megígértük, hogy még folytatni fogjuk a science-fiction rövidfilmek bemutatását, hát most így is teszünk. Ezúttal két darabot mutatunk be rövid ajánlók kíséretében: az egyik egy kicsit misztikus, kicsit robotos akcióflick, The Gift címmel, a másik pedig a zseniális Spike Jonze félórás opusza, az I'm Here.

A 2010-es év sem csupán a blockbusterekről fog szólni, egészen szép számmal sorakoznak már a nemzetközi terjesztés kapujában a kis költségvetésű fantasztikus filmek is. A kevesebb rivaldafény és a szerényebb megvalósítás nem feltétlenül jelent rosszabb minőséget, de vajon lesz-e egy Moonunk vagy Cloverfieldünk idén? A The Underdog Project című, új rovatunkban a megamozik árnyékában lappangó, ígéretes produkciókat vesszük szemügyre.

Első alanyunk a Monsters című sci-fi lesz, amely bőven merít a dráma és a horror elemeiből is. A filmet nagy titkolózás övezte (ha őszinték akarunk lenni, akkor nem volt, aki a marketinggel foglalkozzon), mielőtt a South By Southwest fesztiválon bemutatták. A szűkszavú szinopszisból egy mexikói District 9-ra lehetett következtetni, így epekedve vártam az első teasert, hogy eloszlassák az előítéleteimet. Ez meg is érkezett, így a lapozás után megtekinthetitek, és a sztoriról is bővebben olvashattok.

Vannak képsorok, amik nem szorulnak sem különösebb bemutatásra, sem bármiféle magyarázatra. Ilyen a következő másfél perc is.
Ráadásul a tökéletes zenén, korszakos látványon, és annak biztos tudatán felül, hogy a Császár nyilván átlagon aluli mérettel rendelkezett, két dolgot is tanulhatunk a rövid jelenet második feléből. Először is, hogy sokszor minden okoskodással szemben érdemes a megérzéseinkre hallgatnunk (különösképp, ha hozzánk közel állókról van szó), mert azok vezetnek minket a helyes irányba. Másodszor pedig a kikezdhetetlen fegyelmet Veers ezredes személyétől, akinek a szeme sem rebben, mikor az arcába kapja a galaxis második legfélelmetesebb emberének a cseppet sem bizalomgerjesztő, sivár maszkját, és gépektől torzított hangját.

Új rovatunk címe magáért beszél: kedvenc filmes (sorozatos) jeleneteinket ajánljuk a nagyközönség figyelmébe egy-egy beillesztett videó szemléltetésével. A jelenetet persze azért meg fogja előzni egy rövidebb kis felvezető is. Elsőként lássunk mindjárt egy klasszikus, bár kissé talán már elfeledett gyöngyszemet, az Amerikában Westworld címen futó Feltámad a vadnyugat-ot.

Az elmúlt évtized mozgalmasan telt a fantasztikum kedvelői számára. A science-fiction átvette az uralmat a popkultúrában, a fantasy pedig túlnőtt a geek szerepjátékosok rajongásán, és meghódította az egész világot. Mese- és szuperhősök, robotok, űr- és időutazók lopakodtak be a háztartásokba, a szórakoztatóiparban ma már jóformán nem is lehet sikeres az, aki nem vesz róluk tudomást. Ünnepeljük együtt az emberiség első olyan évtizedét, amelyben már nem ciki űrhajós filmet nézni, és nem néznek értetlenül az ismerősök, ha valakit orknak titulálunk.

Évtized-értékelő sorozatunk záró felvonásaként a mozifilmekkel vetünk számot. Szerzőgárdánk hosszas tanakodás után az alábbi tíz alkotást választotta meg a 2000-es évek legjobbjának. 

10. Let the Right One In

Tomas Alfredsont soha nem érdekelte a horror, nem is rendezett horrort, és ezen szokását követve készítette el ezt a horrofilmet. Szociorealista vámpírfilm az IKEA-bútoros panelrengetegben, ahol Rubik-kockával köt életre és halálra szóló barátságot az iskolában vert magányos kisfiú és a mások vérén élő számkivetett lány. Alfredson új életet lehel egy elkoptatott zsánerbe, és csodaszép hangulatú, szívmelengetően lehangoló drámát fest meg felnövésről és kitaszítottságról.

9. The Fall

Tarsem régóta dédelgetett filmjét közel húsz országban forgatta, négy éven keresztül, saját pénzéből finanszírozva a vállalkozást. Már önmagában ezért is tiszteletet érdemelne, de szerencsére ennél jóval többről van szó. A kórházban fekvő kaszkadőr (Lee Pace) meséje során - mely egy bevándorló kislány (Catinca Untaru) képzeletének köszönhetően életre kel - számítógépes trükkök nélkül készült gyönyörű képek tárulnak szemeink elé, felejthetetlen hangulatot teremtve. A két főszereplő között fantasztikus az összhang; végre egy film, amelyben a gyerekszereplő is katartikus alakítást nyújt.

8. WALL-E

Jean-Luc Godard egyszer azt mondta, "Nem az számít, hogy honnan veszed az ötleteidet, hanem az, hogy hogyan használod fel őket." Ennek a gondolatnak Andrew Stanton nyújtotta a végső bizonyítékát, amikor a WALL-E-ban sikerrel ötvözte a klasszikus sci-fik szellemét a némafilmek komikumával és a Disney-rajzfilmek bájával. A romeltakarító robot története minden idők egyik legmeghatóbb és legviccesebb tudományos-fantasztikus meséje. Minden porcikájából süt a lelkesedés és odaadás, igazi, szívből jövő műalkotás.

Blogunkon igen mostohán bántunk eddig a kilencedik művészet képviselőivel, eleddig csak két bejegyzésünk foglalkozott képregénnyel. Ezt a hiányosságunkat kívánjunk pótolni új villámrovatunkkal, a képes képregényajánlóval. Sorozatunkat kedvcsinálónak szánjuk, amelyben hagyjuk, hogy a comic book és a graphic novel önmagáért beszéljen: a bejegyzések gerincét néhány, szemléltetőül választott kép vagy panel adja, amelyeket bő lére eresztett elemzések helyett röviden felvillantott jellemzőkkel, tudnivalókkal, érdekességekkel és kommentárokkal körítünk.

A folytatás mögött egyik kedvenc írónk, Neil Gaiman talán kevésbé ismert művébe, a Marvel 1602-be nyerhettek bepillantást.

"I'm afraid the Armageddon is rather outside my department, Majesty."

A fenti, Adam Baldwintól vett idézettel karcsú lenne lefesteni az egész játékot, ám tény, hogy egyik domináns oldala a Mass Effect 2-nek. Persze nyilvánvaló, hogy senki sem akar randizgatós űrSimset játszani - aki mégis annak pedig a „get a real life” idézetet ajánlanám. A mindenhonnan remek kritikákat kapott alkotás igazán üdítő színfolt a játékpiacon. Nem véletlen jellemezték az amerikai Time magazinnál úgy, hogy „a videójátékok Avatarja – attól eltekintve, hogy jobban megírt”. A Mass Effect története és univerzuma kétségtelenül jobb a kilenc Oscarra jelölt CGI orgiánál. Nem olyan szép, nem 3D, és mégis tartalmaz valami pluszt, amit mostanában kevés sci-fi világ tud felmutatni. Azonban ezt el is várhattuk egy olyan prominens cégtől, mint a BioWare. A látvány pedig, azt gondolom, önmagáért beszél:

A folytatásban néhány további videót található, ami bemutatja az NPC mögött álló, talán több helyről is ismert szinkronszínészeket, betekintést ad játék humorába, és némi összefoglalót nyújt a háttérben megbúvó célokról, és munkáról.