Ha összeszedjük a ReGenesisről eddig megtudottakat, akkor az olvasó könnyen asszociálhat amolyan CSI/House kombóra: egy procedural arrogáns főnökkel, akin jól lehet röhögni, meg gyilkosságok helyett vírusok után nyomozó csapattal. Miben más akkor ez a sorozat, mint az előbb említettek? Miért nem illik bele az unalomig ismert nyomozós sorozatok rendjébe, mitől egyedi? Miért tetszett nekem annyira (igaz, nem a legvégéig, de erről majd később)? Ismertetőm második része először ezekre a kérdésekre kínál választ, majd egy konkrétumok nélküli, de azért spoileres szakaszban közelebbről is górcső alá veszi az egyes évadokat és cselekményszálakat.

A jövő már megérkezett. Apró kórokozók veszélyeztetik mindennapi életünket, nem is sejtjük, milyen veszélyek leselkednek ránk - csak akkor jövünk rá, amikor már késő. Az emberiség istent játszik, azt hiszi, mindenre képes, mindent megtehet, ám ha a tudományos előretörés zászlaja alatt túl messze merészkedik, az könnyen visszaüthet.

Egy nagyszerű kanadai sorozat, a ReGenesis - amelynek műfaját jobbára biothrillerként tudnám meghatározni -négy évadon keresztül tárt elénk olyan kríziseket (halálos vírusokat, megmagyarázhatatlannak tűnő betegségeket, bioterrorizmust), amelyek nem egyszer bolygónk és fajunk létét veszélyeztetik. És bár a sorozatban bemutatott krízisek jelentős része inkább a science-fiction térfeléhez húz, napjaink szomorú és aggasztó aktualitásai, hogy mást ne mondjak, a H1N1 vírus terjedése is azt jelzi, hogy a ReGenesis talán közelebb van van a valósághoz, mint hinnénk. Vagy remélnénk. Az ugrás mögött az ismertetőm első, spoilermentes része következik, amely elsősorban a sorozat tudományos jellegére és a szereplőkre koncentrál.

Rég elmúltak azok az idők, amikor a társasjátékra vágyók a Monopoly, a Gazdálkodj okosan és a Legyen Ön Is Milliomos közül választhattak csupán. Az elmúlt 10-15 évben hihetetlen módon megnőtt a játékpiac, és színvonalasabbnál színvonalasabb játékok láttak napvilágot. A fejlődés a legerősebben a németeknél jelentkezett, ám sikerük kihatott a többi európai országra, valamint a tengerentúlra is. A játékok között gyakoriak az ős-, ó- és középkorban játszódók, de találhatunk számos olyat is, melyek a sci-fi univerzumok eszköztárát használják.

Arra gondoltam, ez utóbbi kategória darabjai nem állnak olyan távol blogunk szellemiségétől, s talán lenne érdeklődő az űrhajós, robotos, vagy éppen galaktikusbirodalom-építő játékok megismerésére. Úgyhogy időről időre igyekszem beszámolni egy-egy érdekesebb sci-fi játékról, felkelteni a kedves közönség érdeklődését egy-egy jobban sikerült darab iránt. Sorozatom első darabjáról írtam már korábban a blogomon, de mivel gondolom, ott sokan nem olvasták, most a játékleírást és a kritikát ide is mellékelem, hiszen nélküle nem lenne teljes a gyűjtemény. Nem másról van szó, mint a Battlestar Galacticáról, mely az azonos című tévésorozat első szezonját igyekszik szimulálni – zseniálisan. Részletek a lapozás után.

Azt hiszem, Paul W. S. Anderson nevét hallva a legtöbbeknek nem a "minőségi filmkészítés" jelző jut először eszébe. A legnagyobb jóindulattal is legfeljebb fantáziátlan epigonnak nevezhető rendezőhöz olyan agyatlanságok fűződnek, mint a Mortal Kombat, a feledés méltó homályába merült A katona, az Alien vs. Predator, A kaptár, vagy legutóbb a Halálfutam. Meglepő módon azonban az elbarmolt videojáték-adaptációk és felesleges remake-ek között akad egy egész vállalható, korrekt sf-horror neves színészek közreműködésével. Az 1997-es Halálhajó (Event Horizon) annak idején a bombasikernek számító Mortal Kombat után hatalmasat bukott a kasszáknál, ám azóta kultstátuszba emelkedett, és jelentős rajongóbázist tudhat magáénak. Hogy joggal-e, azt az ugrás utáni spoileres ismertetőből megtudhatjátok.

Alant első vendégbloggerünk, flyinghair posztját olvashatjátok.

Ha valaki egy mondatba foglalva hallja George Lucas nevét és a sci-fi fogalmát, majdnem biztos, hogy a Csillagok Háborúja fog eszébe jutni. Ami igazán nagy kár, részben azért mert szerintem a népszerű űreposz nem sci-fi, hanem sokkal inkább a fantasy kategóriába sorolandó, másrészt azért, mert Lucas mester alkotott a tudományos fantasztikum határain belül valami sokkal mélyebbet, mint az imént említett film.

Képzelj el egy földalatti világot, ahol mindenki fehér falak közt, fehér ruhában jár. Képzelj el egy világot, ahol férfiak és nők egyaránt kopaszok. Képzeld el, hogy nem lehetnek érzelmeid, és hogy a neved három betűből és négy számból ál. Most pedig próbáld elképzelni, hogy mindez normális.

Az elsőfilmes Duncan Jones nevetségesen alacsony összegből, kb. 5 millió dollárból forgatta sci-fijét, amellyel a műfaj olyan klasszikusai előtt szándékozik tisztelegni, mint például a felejthetetlen 2001: Űrodüsszeia. Kérdés, hogy a mai gigászi költségvetésű látványmozik mellett megállja-e a helyét egy ilyesfajta alkotás. A legnagyobb független filmes rendezvényen, a Sundance Filmfesztiválon 2009 januárjában bemutatott Moon előzetese és egy rövid stábszemle a tovább mögött.

A következő mű némiképp kakukktojás itt, a delta blogon. Hiszen nem mondható a szó szoros értelmében vett sci-finek, annak ellenére, hogy oldalain a tudomány, és csipetnyi fantasztikum is megjelenik. Nincsenek robotok, űrhajók, sem elképesztő technológiák. Ám a sorai közt felvetett gondolatok nem csupán jövőnk civilizációs kihívásait tekintve aktuálisak, hanem a sci-fi állandó témáinak visszhangjaként is helyet követelnek maguknak. Az általa nyújtott kép előre tekint, és mindenkit érint, aki ezen a bolygón valaha is ételt emelt a szájához. Kijelenthető, hogy derekasan helytáll bármely agysejteket tornáztató science fiction mellett. Sőt!

A kisregény 1991-ben elnyerte a Turner Tomorrow Ösztöndíjat, melyet Ted Turner amerikai üzletember és filantrópus hívott életre. Célja egy olyan alkotás díjazása volt, mi követendő, és kreatív megoldást kínál a világ gondjainak kezelésére. Daniel Quinn írását 2500 pályázó közül választotta ki az a zsűri, miben Ray Bradbury, vagy épp Ian Ballantine, a Ballantine Books atyja is helyet kapott. A könyv egyik központi témája ihlette az Ösztön című filmet Anthony Hopkins, s Cuba Gooding Jr. főszereplésével, és filozófiája – kissé csavart módon ugyan – feltűnt a Battlestar Galactica fináléjában.

Az adatok, és nevek halmazát követően merüljünk el a mű valódi értékeiben. Ennek során a szerző több konklúziója is kiemelésre kerül, ám ez korántsem nevezhető élményrontónak, hiszen a teljes mondandónak csupán egy szeletét foglalja össze.

Cormac McCarthyról, mint ebben az országban a majdnem mindenki, a Nem vénnek való vidék kapcsán hallottam először. Ez a sajnálatos tény csak akkor vált még sajnálatosabbá, amikor kiderítettem, hogy a szerzőnek van egy Pulitzer-díjas regénye is, és ennek ellenére sem ismert a hazánkban. Ez a regény volt a The Road, azaz Az út, ami egyből fölkeltette az érdeklődésemet.

A filmadaptáció bejelentése után kis idővel máris elözönlötték a boltokat a 2006-os könyv újranyomásai nagy, sárga matricákkal, amelyek fennhangon hirdették, hogy "Now a major motion picture", úgyhogy, nem tudván, hogy már készül a magyar kiadás, gyorsan le is csaptam egyre. Ezzel valószínűleg az év könyvélményét szereztem meg magamnak. Az ugrás után élményrontás nélkül folytatom.

Ki ne gondolkozott volna már el azon, hogy ha élete egy bizonyos pontján másként dönt, élete teljesen más fordulatot vesz? Életünk döntések, választások sorozatából áll; utólag mindannyian fel tudjuk mérni, hogy hol hibáztunk hatalmasat, vagy éppen ellenkezőleg, hol áldhatjuk az eszünket, hogy a helyes lépést tettük meg. A tovább mögött a Mr. Nobodyról, egy olyan érdekesnek ígérkező angol nyelvű belga scifi-drámáról lesz szó, amely ezt a problémakört feszegeti, és amely igazi rejtett gyöngyszem lehet az idei scifiben dúskáló moziévadban.

A Pixar stúdió első próbálkozása a science fiction műfajában a 2008-as év egyik legjobban várt filmje lett. A történet a magányos szeméttömörítő robotról meghódította a nézőket és kritikusokat, fiatalokat és idősebbeket egyaránt. Hat Oscar díjra jelölték, ebből a legjobb animációs filmnek járó díjat el is vitte – gyakorlatilag nem volt valódi konkurrenciája a kategóriában. Az Oscar mellett további 42 díjat nyert meg, a 80 jelölésből.

A film a mi családunkban is hódít, kisebbik csemetémnek hála ez a legnézettebb egész estés filmünk – hetente minimum egyszer be kell tenni a DVD-lejátszóba. Ennek ellenére nem gyerekfilm a Wall-E, legalábbis nem csak az, hanem egy különleges moziélmény, amely izgalmasan ötvözi a 20-as évek némafilmjeinek világát a legklasszikusabb értelemben vett sci-fi filmek (2001 Űrodüsszeia, Harmadik típusú találkozások, Csillagok háborúja, Battlestar Galactica Reimagined) elemeivel.