A Pixar stúdió első próbálkozása a science fiction műfajában a 2008-as év egyik legjobban várt filmje lett. A történet a magányos szeméttömörítő robotról meghódította a nézőket és kritikusokat, fiatalokat és idősebbeket egyaránt. Hat Oscar díjra jelölték, ebből a legjobb animációs filmnek járó díjat el is vitte – gyakorlatilag nem volt valódi konkurrenciája a kategóriában. Az Oscar mellett további 42 díjat nyert meg, a 80 jelölésből.

A film a mi családunkban is hódít, kisebbik csemetémnek hála ez a legnézettebb egész estés filmünk – hetente minimum egyszer be kell tenni a DVD-lejátszóba. Ennek ellenére nem gyerekfilm a Wall-E, legalábbis nem csak az, hanem egy különleges moziélmény, amely izgalmasan ötvözi a 20-as évek némafilmjeinek világát a legklasszikusabb értelemben vett sci-fi filmek (2001 Űrodüsszeia, Harmadik típusú találkozások, Csillagok háborúja, Battlestar Galactica Reimagined) elemeivel.

A szerelem hatalma

A történet középpontjában a világirodalom egyik legősibb témái állnak – a magányosság, a kapcsolódás a többiekhez és a szerelem. A legalapvetőbb emberi érzelmek, melyeket egy sajátos csavarral egy kis szeméttömörítő robot testesít meg, aki a 700 év óta üresen álló posztapokaliptikus Földön próbál valahogy rendet tenni, és ez alatt az idő alatt egyre emberibbé válik.

A film sajátos látványvilágával és hangulatával elüt a megszokott animációs műfajtól. Szembeötlő, hogy a a Pixar vagy a Dreamworks korábbi munkáival összehasonlítva jóval kevesebb a párbeszéd, mint amazokban. A film első fele a némafilmeket idézi, csak a fényreklámok szövegei törik meg a csendet a háttérben. Az első párbeszéd a film 22. percében hangzik el a két főszereplő robot között, és kizárólag a „WALL-E”, „ÉVA” és „Küldetés” szavakra szorítkozik. Az első emberi dialógus a film 39. percében indul el, de még a film második felében is domináns marad a néma gegekre épülő sztorivezetés.

A készítők saját bevallásuk szerint a készülés 2 éve alatt minden ebédszünetben némafilmeket néztek (főként Charlie Chaplin és Buster Keaton munkáit), hogy megértsék, hogyan lehet helyettesíteni a dialógusokat a látvány és a zene komplexebb alkalmazásával. Hogyan lehet kifejezni az érzéseket szavak nélkül? Hogyan lehet átsegíteni a nézőt azon, hogy ne a verbális információkból szedegesse össze a történetet, hanem csupán a vásznon látott információkból is teljes filmélményt kapjon?

Számomra a film első fele a zsenialitás határát súrolja. A lepusztult, kihalt táj, a kiszáradt folyók, szeméthalmok között fáradhatatlanul bóklászó kis robot tökéletesen visszaadja a figura magányosságának érzését. Valami megfoghatatlan melankólia tölti meg a jeleneteket, miközben tanúi vagyunk WALL-E egy napjának, ahogy tömöríti a szemetet, ahogy a szemétkockákból felhőkarcolót épít, ahogy egyedül vág át a kihalt világon vagy éppen a kidobott tárgyakon keresztül megpróbálja megérteni az emberi világot. Ez utóbbi próbálkozásai gyakran igencsak vicces jelenetekhez vezetnek. 

Egy nap a munkában

A romokban álló Föld látványa annál is megragadóbb, mert erőteljesen elüt az animációs filmek megszokott stílusától. „Film” kinézete van, ellentétben a „rajzfilm” hatástól. Minden poros, koszos, a szélek érdesek, a mozgás darabos. A színvilág sárgás-barnás, a levegőben szálló por és szemét elmossa a kontúrokat, majdhogynem festményhatásúvá téve a képet. A készítők láthatólag nagy energiát fektettek bele, hogy a világítást úgy szimulálják, hogy az valódinak hasson. Konzultáltak egy neves operatőrrel is, aki megmutatta, hogy néznek ki a valódi objektívvel készített felvételek. Szándékos a törekvés, hogy a „kameravezetést” tökéletlenre hagyva érjék el a látvány hitelességét realizmust – a fókuszváltások, az életlen képek, a látszólag „elrontott” felvételek mind ezt a célt szolgálják. (Itt fogható meg talán legjobban a Ron Moore-féle Battlestar Galactica hatása a filmen.)

EVA érkezésével indul a rendhagyó love-story. EVA már egy teljesen más robotgenerációhoz tartozik, mint WALL-E. Hűvös eleganciájú, áramvonalas külsejének köszönhetően olyan kecsesen mozog, mintha víz alatt úszna, ami éles ellentétben áll WALL-E darabos-döcögős mozgásával. A kettejük közti hatalmas különbség csak még meghatóbbá teszi azt az esetlen udvarlást, amivel WALL-E megpróbálja magára vonni EVA figyelmét. Klasszikus Buster Keaton-i gegsorozat keretében láthatjuk, ahogy hősünk nagy igyekezetében folyton pórul jár, ám éppen esetlensége előbb-utóbb kiváltja a „hölgy” szimpátiáját. Az animátorok zseniálisan jelenítik meg a kis robot érzéseit, pedig nincs könnyű dolguk, hiszen WALL-E nem úgy működik, mint egy ember - nem úgy mozog, nem úgy beszél, még a keze is másképp mozog, hiszen könyöke sincsen (bár ezt zseniálisan oldották meg, hisz ha megnézzük, a kis robot a doboz aljára le tudja engedni a karjait, és ekkor olyan hatást kelt, mintha behajlítaná a karjait. Érdemes megfigyelni, mert ez is egy zseniális apró részlet, amely a készítők kreativitását bizonyítja.)

A két kis robot között a szerelem kifejeződése a kézfogás lesz, amihez a párhuzamot a Hello Dolly-ból kivágott jelenetek adják. Ennek a musicalnek az egyik példánya Wall-E féltett kincsei közé tartozik, ez fejezi ki mindazt, amire vágyik – barátságot, kapcsolatot, szerelmet. A darab két kevésbé ismert dala, a 'Put on Your Sunday Clothes' és az 'It Only Takes a Moment' tökéletes kísérői a film első felének.

Mikor EVA megtalálja a növényt, küldetésének első fele véget ér, ezért lekapcsol. WALL-E most már még magányosabb, mint azelőtt, mert most már tudja, milyen az, tartozni valahová, valakihez. Amikor aztán megjelenik a kutatóhajó, hogy visszavigye EVÁ-t az Axiom fedélzetére, és WALL-E úgy dönt, követi a szerelmét az ismeretlenbe, a film első fejezete lezárul, és kezdődik a második nagy kaland. A történetnek ez a második fele éles kontrasztban van az első felével. Teljesen más világba kerülünk, mely pontosan annyira elüt az előzőtől, mint amennyire WALL-E és EVA különböznek egymástól. WALL-E világa a múlt, EVÁ-é a jövő. WALL-E külseje mocskos, elhasznált, éppolyan, mint a mocskos és elhasznált Föld, ahonnan származik. EVA világa tiszta, hűvös és gépies. A két világ találkozása majdnem olyan abszurd, mintha Buster Keaton a 2001 Űrodüsszeiában tűnne fel hirtelen. (Ez utóbbira többször is történik direkt utalás, mind a Kék Duna keringő, mind az Imígyen szólott Zarathustra zenéje által, mind pedig a gononsz Autopilóta vörös szemén át, mely HAL-t idézi.)

Az emberiség fényes jövője

Az Axiom fedélzetén megtudjuk, hogy mi történt az emberiséggel. A Földről eltávozott emberek leszármazottai még most is élnek, éppolyan luxuskörülmények között, mint amelyet őseiknek ígértek a reklámok. Minden szükségletüket robotok elégítik ki – s ezáltal teljes függőségbe kerülnek tőlük, valóságos felnőtt óriásbébikké válnak, akiket itatni, etetni kell, s akik csak a maguk előtt lévő kis világra képesek figyelni. Arányaikban is eltorzultak, meghízottak, kerekdedek, tényleg olyanok, mint a kisbabák, csak nagyobb kiszerelésben. A filmnek ez a része szintén a magányról szól, ám máshogy, mint az előző. Itt azt tapasztalhatjuk meg, milyen az, egyedül lenni a tömegben, milyen elveszteni a kapcsolatot a körülöttünk lévőkkel, feladni a valódi kapcsolatainkat a virtuálisak kedvéért. Az az abszurd helyzet áll elő az Axiom fedélzetén, hogy az egyetlen lény, akinek sikerül megőriznie az emberségét, az nem más, mint a leglenézettebb robot az egész világegyetemben.

Szerencsére a mesékben van még remény a jóvátételre és a megújulásra, és ebben a tekintetben a WALL-E mégiscsak egy mese, méghozzá a legjobb fajtából. WALL-E megható odaadása és szerelme EVA iránt szándéka ellenére is sorra kizökkenti az igazi embereket tunyaságukból, ráébresztve őket, hogy nem elég túlélni, élniük is kell – ahogy azt az Axiom kapitánya meg is fogalmazza. Az élethez pedig az kell, hogy újra kapcsolatot teremtsenek egymással, a körülöttük lévő világgal, még ha csak egy kis növénykével, vagy egy kis robottal is. A film egyik legjelentősebb pillanata, mikor a kapitány a saját kezébe veszi a hajó irányítását, majd leszáll a székéből, és megpróbál újra járni – az Imígyen szólott Zarathustra zenéjének monumentális akkordjai illusztrálják, mekkora nagy lépés ez az emberek, az emberiség életében - újbóli megszületésüknek vagyunk tanúi. A teljes felszabaduláshoz persze szükség van a végső nagy ellenfél, a hajót uraló Autópilóta kiiktatására, mely az Űrodüsszeia HAL nevű számítógépéhez hasonlóan fenyegetést jelent az emberek számára.

Míg a film első fele szinte teljesen hangulatteremtő elemekből áll, a másodikban több a hagyományos akció, történetfordulat. Talán ezért is áll hozzám közelebb az első rész, mert az eredetibb, szokatlanabb. A második felét kevésbé kedvelem, bár azért vannak itt is kedvenc jeleneteim, főként azok, amelyek többé-kevésbé dialógusok nélkül, csak a mozgás és a látvány nyelvén mesélik a történetet – ilyen például WALL-E és EVA tánca az űrben, melynek során WALL-E egy tűzoltó-palackkal irányítja magát, egy kis realitást csempészve ezzel a jelenetbe. A tökéletesen megkoreografált jelenet egyszerre meghatóan vicces és nagyon látványos.

Definiáld: tánc!

A két fél rész kontrasztját és egyben párhuzamát a film befejezése is erősíti. Ahogy az első fél végén a szerelmes WALL-E követte az eszméletlen EVA-t a világűrön át az Axiom fedélzetére, úgy viszi most EVA az Autopilóta elleni harcban megrongálódott WALL-E-t vissza az otthonába, a Földre. S követik őt az emberek, akik 700 év után hazatérnek, mert rá kell ébredniük, nem menekülhetnek el a feladataik, a kötelességeik, az életük elől. Családi filmről beszélünk, tehát törvényszerű a boldog befejezés, bár van egy pillanat, amikor elbizonytalanodik a néző, vajon a végleg megrongálódott WALL-E mikroprocesszorának kicserélésével vajon nem a lényeg vész-e el a kis robotból. Fel is merül rögtön az izgalmas kérdés, hogyha nem itt, hát hol is tartja WALL-E a lelkét?

No, de minden jó, ha vége jó, és hogy a befejezés teljes és kerek legyen, a szerelmesek egymásra találása után a vége főcímben zseniális kreativitással mutatják meg nekünk, hogyan építi újjá a maroknyi túlélő az emberi civilizációt: a történéseket az őskori, egyiptomi, görög, bizánci, reneszánsz és impresszionista stílusban megrajzolva mesélik el nekünk, jól felismerhetők a végén Renoir, Van Gogh, és Georges Seurat jellegzetes stílusjegyei, hogy aztán átadják a helyüket a korai számítógépes játékok néhány pixeles figuráinak.

Összegzésképpen, a WALL-E egy olyan film, amelyet egyaránt élvezhetnek kicsik és nagyok. A gyerekek különösen a helyzetkomikumok iránt fogékonyak, és remekül tudják értelmezni a vizuális fogódzókat. A felnőttek élvezhetik a kikacsintást a korábbi scifi-filmekre, értékelhetik, hogy az ökobarát mondanivaló nincs a nézők szájába rágva (minek is, mikor a film első órája, lesújtó képeivel önmagáért beszél), valamint átadhatják magukat a két robot szerelmi történetének, amelynél, bármily különösen hangzik, meghatóbb, romantikusabb és eredetibb régen készült Hollywoodban (ha egyáltalán). Arról nem is beszélve, hogy nem lehet annyira felnőtt egy ember, hogy ne értékelné a némafilmek esetlen báját, még akkor is, ha egy posztapokaliptikus történetben tárják azt elé.

Látványban a film korszakalkotó, még sosem sikerült animációs filmnek elérni a realizmusnak és hitelességnek ezt a fokát. A karakterek szerethetőek, különösen a két robot-főszereplő, de a mellékszereplők között is akadnak remekül elkapott figurák. Mint a csótány a Földön, vagy a megszállott takarítórobot, M-O karaktere, amely majd beleőrül, hogy WALL-E után feltakarítson, de remek gegek adódnak a meghibásodott robotok rendellenes viselkedéseiből is. A zene rendkívül jól kombinálja a különböző stílusokat, a különböző dalok mellett a filmzenéből az EVA és WALL-E táncához írt szerzemény kiemelkedő.

Befejezésképpen mindenkinek szeretnék a figyelmébe ajánlani egy kisfilmet, mely a WALL-E-ban látható egyik szerelőrobotról, BURN-E-ről szól. Ő az, akit WALL-E-ék a táncuk után véletlenül kizárnak a hajóból. Róla egy külön kisfilm készült (úgyszintén néma), amely párhuzamosan játszódik WALL-E történetével. Hallatlanul vicces, érdemes megnézni:

 
A legpechesebb robot az univerzumban

Érdekességek: 

• A főszereplő neve voltaképpen egy rövidítés, eredetileg Waste Allocation Load Lifter Earth-class a neve. EVE-t (angolosan) Extraterrestrial Vegetation Evaluator-nak, míg M-O-t Microbe Obliteratornak hívják. 
• A filmben számos utalás esik az Apple számítógépekre. Mikor WALL-E feltölti magát a napon, éppen olyan hangot ad ki, mint a bootoló Apple Macintosh gépek. A tévé WALL-E konténerében nem más, mint egy I-Pod elé állított nagyító. A gonosz Autopilóta hangját az Apple MacinTalk rendszere adja. EVA külsejét egy Apple dizájner tervezte. 
• A kihalt Földön fújó szél hangja valójában a Niagara vízesés döreje. A csótány cirpelését kézibilincs csattogtatásából kapták. A hangmérnök számos hangot egy szemétdombon rögzített. 
• Mikor EVA találkozik WALL-E-val, számos nyelven próbál vele kommunikálni. Az egyik ilyen nyelv a Hutt, amelyet Jabba is beszél a Csillagok háborújában. 
• Mikor WALL-E és EVA elhagyják a Földet a rakéta fedélzetén, a hajóra ragadt utolsó törmelék nem más, mint az 1957-ben fellőtt orosz űrhold, a Szputnyik I. Ez volt az első emberkéz által készített tárgy, amelyet földkörüli pályára állítottak. 
• A filmben számos vizuális utalás esik a Toy Storyra, a Pixar (és Andrew Stanton) korábbi munkájára. Pl. láthatjuk az egyik figurát WALL-E kincsei között, látjuk a pizzakiszállító autót, stb. További utalás van az Egy bogár életére és a Szörny RT-re. 
• Az angol eredetiben a komputer hangját Sigourney Weaver adja. Ez akár ironikus utalás is lehet Weaver Galxy Quest-beli szerepére, melyben a kommunikációs tisztet játszotta, aki folyamatosan a komputer által mondottakat ismételgeti. 
• WALL-E kincsei között prominens helyet foglal el egy Rubik kocka, melyet EVA kb. 3 másodperc alatt rak ki. 
• A WALL-E eredeti koncepciójában nem találkoztunk volna emberekkel, helyette zöld zselészerű idegeneket láthattunk volna, akik rosszul bánnak a robotokkal. A zöld lényekből viszonylag kevés változtatásokkal született meg az emberi óriásbébik koncepciója. 
• 2007 októberében, mikor kijött a WALL-E első trailere (a film még igen messze volt a befejezéstől) egy amerikai lány, bizonyos Courtney Mault annyira beleszeretett a karakterbe, hogy akárhányszor látta a trailert, elsírta magát. Egy sokadik alkalommal felvette webkamerával a dolgot, és poénból feltette az internetre. A következő hónapokban egyre több e-mailt kapott a Pixar animátoraitól, akik azt írták meg neki, hogy milyen örömet és meghatottságot éreztek, mikor látták, hogy művük így hat egy nézőre, és hogy Courtney milyen inspirációt jelentett számukra a hátralévő munkához. 2008 júliusában aztán egy meghívót talált a postaládájában, nem kisebb eseményre, mint a WALL-E wrap partyjára, ahol Courtney találkozhatott Andrew Stantonnal és a film animátoraival. A megható történetet itt olvashatjátok el. 

Ysu