Cormac McCarthyról, mint ebben az országban a majdnem mindenki, a Nem vénnek való vidék kapcsán hallottam először. Ez a sajnálatos tény csak akkor vált még sajnálatosabbá, amikor kiderítettem, hogy a szerzőnek van egy Pulitzer-díjas regénye is, és ennek ellenére sem ismert a hazánkban. Ez a regény volt a The Road, azaz Az út, ami egyből fölkeltette az érdeklődésemet.
A filmadaptáció bejelentése után kis idővel máris elözönlötték a boltokat a 2006-os könyv újranyomásai nagy, sárga matricákkal, amelyek fennhangon hirdették, hogy "Now a major motion picture", úgyhogy, nem tudván, hogy már készül a magyar kiadás, gyorsan le is csaptam egyre. Ezzel valószínűleg az év könyvélményét szereztem meg magamnak. Az ugrás után élményrontás nélkül folytatom.
Meg mertem próbálkozni az eredeti nyelvű szöveggel, de biztos vagyok benne, hogy a kitűnő Totth Benedek fordítását sem fogom kihagyni. Cormac McCarthy változatosságára jellemző, hogy a Roadnak nemcsak a műfaját, hanem a stílusát is poszt-apokaliptikusnak nevezik, ami kifejezetten találó. A szikár fogalmazás és a központozás szándékos hiánya a könyv egyik legalapvetőbb sajátossága, ám ehhez olyan szókincs társul, ami még a fordító munkáját is megnehezítette.
A kihalt világ bemutatásának tökéletes eszköze ez a tárgyilagos, sivár fogalmazás, ami mellőzi az alapos jellemábrázolást is. Már az első oldalakon szembesülünk McCarthy szándékaival, amikor a főhősöket csak the man és the boy néven mutatja be, a párbeszédeket pedig nem teszi idézőjelekbe, egyszerűen a leíró mondatok közé fűzi a megjegyzéseket, gyakorta külön bekezdést sem szánva nekik.
A cél leginkább az, hogy a karaktereket ne a gondolataik és érzéseik, pusztán a cselekedeteik és a félmondataik alapján ismerjük meg, mégis rokonszenvezni tudjunk velük. Ebben hihetetlen eredményt ér el a könyv, előfordul, hogy az apa percekig csak nézi a kisfiát, és tökéletesen értjük, közben mi zajlik le a fejében. Az apa a világ legszebb és legfontosabb teremtményét figyeli, egy gyermeket, aki ebben a szörnyű világban még fontosabbnak és még szebbnek hat, mint valaha.
A különböző epizódok, az apa és fiú utazásának állomásai mind-mind a kettejük közt húzódó hihetetlenül erőteljes kapcsolat ábrázolását segítik. Érdekes módon a történet kevésbé a jellemfejlődésről szól -- bármennyire is ez minden valamirevaló sztori mozgatórugója --, sokkal inkább a status quo megtartásáról. Ebben a világban mindennél nehezebb megőrizni az emberségünket, és valószínűleg legtöbbünknek nem is sikerülne; kivéve az apát, akiben az élet legnagyobb csodája, a fia tartja a lelket.
What's the bravest thing you ever did?
He spat into te road a bloody phlegm. Getting up this morning, he said.
Emiatt nagyon fontos, hogy McCarthy nem az ismeretlenség homályában hagyott globális kataklizma idejére helyezi el a cselekményét, hanem hosszú évekkel utána. Többé nincsenek kifosztható szupermarketek és büntetlenül elköthető, csordultig tankolt autók. A túlélés kihívássá vált, és azok az emberek, akiknek semmi vesztenivalójuk, rettentő mélységekbe alacsonyodtak le: az emberevés csak egy a számtalan borzalom közül, amellyel hőseink szembesülnek.
A történet ezek alapján a jó és a rossz harcának tűnhet, de egyáltalán nem erről van szó. Nem is a küzdelem a lényeg, csupán egy extrém helyzetben kerül minden eddiginél erősebb reflektorfénybe a családi szeretet, az apa-fiú kapcsolat fontossága. Egyszerű a mondanivaló, de az ábrázolása szívszaggató és fájdalmas. Ez a könyv az új Remény rabjai.
Olvasás közben folyton az jutott eszembe, hogy ez a regény megfilmesítésért kiált. Cormac McCarthy vizuális stílusa elképesztően erős, a tájleírások választékossága teljesen moziszerűvé teszi az élményt, és könnyű feldolgozni a karaktereket is, hiszen eleve szinte kizárólag a felszínről, külső szemszögből ismerjük meg őket.
Ennek ellenére egyáltalán nem bánnám, ha John Hillcoat filmje nem maradna teljesen hű az alapanyaghoz. A könyv jelentős része ugyanis az egyik napról a másikra élésről szól, megtalált babkonzervtől haladunk előbukkant befőttesüvegig. Ettől függetlenül a történet egy percig sem unalmas, hiszen folyamatosan úgy szorítunk az apáért és a fiúért, mintha nem tudnánk, hogy még kétszáz oldal van hátra. Mi több, már-már áhítozunk az utazás nyújtotta nyugalomra az adrenalinban túltengő üldözések után, amikor majd kiugrik a szívünk a helyéről.
A könyv által ábrázolt világ a könyvön magán bemutatva
Az, ami a papíron húsz oldalnyi karakterleírás, a vásznon jobban működhet egy telibe talált párbeszédként. Aki a papíron egy jelentéktelen epizódszereplő, a vásznon még válhat sorsfordító tényezővé. Ha a hangsúlyokat a megfelelő módon találják meg a filmadaptációban, ha Joe Penhall képes arra a bravúrra, amire Frank Darabont volt Stephen King műveivel, és ha John Hillcoaték helyesen látják meg a potenciált a The Roadban, akkor az év filmjével lesz dolgunk. A könyvet mindenesetre a mozi megtekintése után is érdemes lesz elolvasni, hiszen hihetetlenül gazdag és kimerítő olvasási élményt nyújt.
