Ha összeszedjük a ReGenesisről eddig megtudottakat, akkor az olvasó könnyen asszociálhat amolyan CSI/House kombóra: egy procedural arrogáns főnökkel, akin jól lehet röhögni, meg gyilkosságok helyett vírusok után nyomozó csapattal. Miben más akkor ez a sorozat, mint az előbb említettek? Miért nem illik bele az unalomig ismert nyomozós sorozatok rendjébe, mitől egyedi? Miért tetszett nekem annyira (igaz, nem a legvégéig, de erről majd később)? Ismertetőm második része először ezekre a kérdésekre kínál választ, majd egy konkrétumok nélküli, de azért spoileres szakaszban közelebbről is górcső alá veszi az egyes évadokat és cselekményszálakat.

3. Az a bizonyos plusz

BOB: David, you are feeling guilty about a decision you made years ago.

DAVID: No.

BOB: It's good that you feel guilty. You do your best work when you're feeling guilty.

Mitől lesz tehát a ReGenesis különleges? Nos, egyfelől az előző fejezetekben megismertetett szereplők miatt. Akik rendesen kidolgozottak, nem csak egyetlen jellemvonás, funkció mentén végzik a sztori által megkívánt dolgukat. Akikről valóban elhiszem, hogy kutatók. És azt, hogy dolgoznak. A legtöbb nyomozós/orvosos sorozatban valahogy nem érzem azt, hogy a karakterek tényleg egy valódi munkahelyen vannak, és azt csinálnák, amit. Olyan művinek tűnik az egész: egy csapat színész nyomozósdit/orvososdit játszik. A ReGenesis csapatánál egy pillanatig sincs kétségem, hogy nap mint nap, minden reggel munkába mennek a NorBAC épületébe. Ezt a valószerűséget rengeteg apróság, természetes emberi reakció teszi még érezhetőbbé, olyan hétköznapi pillanatok, amelyeket inkább kábeles drámákban szoktunk látni, és amelyek megadják a sorozat egyedi, friss - kanadai? - ízét. Hogy csak egy ilyet említsek, a labor kutatói (Bob, Mayko, Carlos, Jill) rendszeresen összegyűlnek David lakásán egy-egy közös vacsorára. Ezekben a jelenetekben a legtöbbször persze szóba kerül az az eset, dilemma, amellyel aznap a NorBAC-ben foglalkoztak, és amin aztán kötetlenül, ám néha ölre menően elvitatkoznak; ám néha egész egyszerűen csak annyi történik, hogy dumálnak. Kollégák, barátok, akik levezetik a fáradt gőzt.


Mr. Blackjack

Igaz, hogy a sorozatot alapvetően Sandström egyénisége viszi el a vállán, de a ReGenesis nem esik a House csapdájába. Tudniillik, hogy a csakis és kizárólag a tahódoki képes megoldani az eseteket. House papírmasé csapata csak azért van, hogy érzékeltesse, mindig House az okosabb; közös munkájuk abból áll, hogy a csapat próbálkozik, megvizsgálja a beteget, vaktában dobálja az ötleteket, esetleg néha rátalál valamire, ami aztán tévedésnek bizonyul; és végül House furmányosan rájön a nagy megoldásra. A NorBAC-ban hiába van ott a nagyformátumú zseni, hiába sejti meg gyakran ő, mi lapulhat valamely rejtély hátterében, egyedül sosem tudna eljutni a végkövetkeztetésig. Valódi csapatmunkáról van szó, ahol Sandström többször téved, mint ahányszor beletrafál; ahol az egyes szakterületek képviselőinek együttes munkája hoz eredményt; ahol a közös ötletelésekben mindenki egyenrangúan veszi ki a részét. Sandström ráadásul néha hatalmas hibákat követ el, amelynek aztán alaposan meg is issza a levét.


A jó szereplők, okos párbeszédek, ütős fordulatok és valóban vicces poénok mellett a ReGenesist a felépítése is kiemeli, amely inkább áll közelebb a Kemény zsaruk szerkezetéhez, mint a CSI-éhoz. Nem annyira high concept, mint a BSG, a Lost, nem olyan összefüggő a története, mint a Deadwoodnak vagy a Drótnak, viszont nem is az egy rész-egy eset sorozatok mintáját követi. Minden évadban van egy átívelő szál - amelyet rendszerint sokáig észre sem veszünk, és csak idővel kezdjük megsejteni, hogy egyes krízisek összefüggenek, egyes, korábban már megoldottnak vélt esetek még korántsem értek véget. Az évad utolsó pár részére áll igazán össze a kép, amikor is utólag sok minden átértékelődik, amit az évadban láttunk. Az átfogó nagy szál mellett aztán sorra érkeznek a járványveszélyek, bioterrorista támadások, veszélyes környezeti változások. Ezek a krízisek ugyanakkor soha nem oldódnak meg egyetlen epizód alatt: általában két-három részen keresztül húzódik felgöngyölítésük, megoldásuk. Az új krízisek ráadásul nem várják meg, amíg az előző lezárásra kerül: ennek köszönhetően a csapat gyakran párhuzamosan több ügyön kénytelen dolgozni, az egyik még javában dúl, amikor már megérkezik a hír egy újabbról. Ez az egymásba folyó blokkokból álló szerkezet persze még mindig messze van a valóságtól, ahol feltehetően egy-egy ilyen problémán hónapokon át dolgoznak, ám a dramatizálás érdekében összesűrített tempó még így is hitelesnek tűnik. Mindezt aztán magánéleti szálak egészítik ki, amelyek között akad egészen kiváló és haloványabb egyaránt, és amelyek gyakran túlnyúlnak az évadhatárokon is.

Végül pár szót ejtsünk a ReGenesis megvalósításáról is. A sorozat gyönyörűen fényképezett, ráadásul maximálisan kihasználja, hogy a világ legkülönbözőbb részein törnek ki a járványok. A legtöbb külső helyszín amerikai, kanadai és mexikói, de a sorozat folyamán Sandströmék eljutnak Alaszkába vagy épp Kínába is. A sorozat gyakran használ osztott képernyőt, de nem viszi olyan röhejesen túlzásba, mint mondjuk a Miami helyszínelők. Ugyanakkor alkalmaz egy saját, jópofa és izgalmas trükköt: a film bizonyos időszakonként megakad, mintha valaki megállítaná a felvételt, majd visszacsévél egy pár perccel korábbi pontra, és onnan újraindul, de más szegletét mutatja meg a történetnek. Teszem azt, egy megbeszélés közben az egyik szereplő kap egy telefont, és kimegy a szobából; mi maradunk a megbeszélésen, de közben az ablakon át látjuk, ahogy a szereplő telefonál, majd esetleg egy másik karaktert odahív magához, és együtt elsietnek. A megbeszélés befejeztével aztán a film visszacsévél addig, amikor a hívást kapó szereplő kimegy, ám ezúttal már őt követjük. Egyszerű, de ötletes kis fűszer. A zene pedig egészen kiváló, Tom Third rohadt hangulatos háttérzenéket írt mind a négy évadhoz, és jól válogatta össze a betétdalokat is. A két főcímről mindenki maga alkothat véleményt, szerintem a legjobb sorozatfőcímek között van a helyük.

 

A most következő fejezetben az egyes évadokat veszem szemügyre - elsősorban a sorozat kontinuitását figyelve -, és ezt már nem tehetem meg spoilerek nélkül. Továbbra sem fogok konkrét fordulatokat ellőni, de némi élményrontással számolniuk kell a tovább olvasóknak. SPOILER ALERT tehát.

 

4. Minden összefügg

Mint említettem, a sorozat egyik erőssége az évadokon is túlnyúló, okosan felépített cselekmény: az ismertető utolsó, inkább kritikába hajló fejezetében azt vizsgálom meg, hogyan alakították az írók az évadokat és a sorozatot átívelő szálakat.

Az első évad már a nyitójelenettel feltette a lécet: Sandström kómásan tántorog az utcán, telefonon kér bocsánatot valamiért, amit elkövetett, majd lelép az útra, és elüti egy autó. Bamm. Hat hónappal korábban. És ezt követően majdnem az egész évad flashback. Annak ellenére, hogy sok-sok részen át nem történik utalás a kezdetre, bennünk végig ott munkál: vajon mi történhetett? Mi vezethetett el odáig, hogy a jó öreg, nagyképű Sandström összeomoljon? Talán az újdonság ereje miatt is, de az első évadot tartom a sorozat legjobbjának - az elejétől a végéig kivételesen erős, tele abszolút váratlan fordulatokkal, izgalmas mellékszálakkal. Az utolsó néhány részt lehetetlenség ülve végignézni, én legalábbis alig bírtam a székben maradni az izgalomtól. Az első évad egyben arra is példa, ahogy az írók a legváratlanabb pillanatokban árnyalják megdöbbentő csavarokkal a karaktereket, árulnak el róluk addig nem sejtett momentumokat.


Kíméletlen jelenet az első évad elejéről.

A második évad, ha nem is múlja felül az elsőt, mindenképpen tartja a szintet, és hasonló izgalmakkal szolgál. Az évadban pont azok a karakterek jutnak egyre több szerephez, akik az elsőben kicsit a háttérbe húzódtak. Ezúttal nincsen az első évadhoz hasonló idősíkkavarás, lineárisan fut a cselekmény; az évadot átfogó rejtély szép lassan, fokozatosan bontakozik ki, hogy aztán az utolsó negyedben durván felgyorsuljanak az események, és olyan szálak érjenek össze, amikről nem is sejtettük volna. Itt sejlenek fel először a háttérben - a ranglétra magasabb fokain - titkos összeesküvések is. És amikor már azt hisszük, hogy nem lehet tovább feszíteni a húrt, amikor épp kezdenek a jófiúk felülkerekedni a kríziseken, akkor kapunk az arcunkba egy hatalmas cliffhangert, ami totálisan felborít és újraír mindent.


Egy fejtetőre fordított megközelítés

A második évadvégi cliffhanger egy markáns törést jelent a sorozatban, ami nem csak a főcímváltásban mutatkozik meg. Régi szereplőktől kell búcsút vennünk, új szereplőkkel kell megismerkednünk; az első epizódban pedig útnak indul egy olyan főszál, amely egészen a sorozatzáró epizódig húzódik. Az első két és a 3.-4. évad tehát két, szorosabban összetartozó egységet alkot - ám szerencsére az írók végig fenntartották a sorozat  kontinuitását. Az egyik vesszőparipám szokott lenni, ha egy sorozatban valamilyen nagy váltás történik (kikerül egy főszereplő, showrunner-váltás, stb.), és onnantól mintha meg sem történtek volna a korábbiak. A ReGenesisben hiába válik külön ez a két blokk, a harmadik, de főleg a negyedik évadban temérdek alkalommal utalnak vissza az első két évadban történt eseményekre, szereplőkre. Van, hogy csak említés szintjén, van, hogy vissza is tér mondjuk egy régi karakter, van, hogy egy régóta húzúdó, már el is feledett rejtélyre tesznek pontot.


A harmadik-negyedik évad főcíme

A harmadik évad előtt nagy feladat állt: meg kellett birkóznia a cliffhanger feloldásával. A feladatot részben zseniálisan, részben kissé gyengén teljesítette. Kezdem az utóbbival: nagyon hamar rövidre zárták a cliffhanger mögött húzódó okok felderítését, vagyis az előző évad főszálának megfejtését. Lényegében nem tudtunk meg róla semmit. Amit a sztori szintjén kurtán nyestek le, azt a szereplők szintjén viszont valami egészen gyönyörűen vezették végig. Míg az első epizódban úgy tűnhetett, hogy az évadok közt eltelt időt átugorva már minden visszazökkent a régi kerékvágásba, valójában ennek épp az ellenkezője történt: ahelyett, hogy a cliffhanger utóhatásait egy epizódnyi drámával lekerekítették volna, a teljes évadon végighúzódó témává emelték; a különböző karaktereknél apránként kerültek felszínre a cliffhanger okozta lelki és fizikai traumák. Olyan WTF-pillanatokat köszönhetünk ennek a szálnak, amelyek még magát a 2. évadvégi cliffhangert is lepipálták.


Filozofálgatás a kosárpályán

A negyedik évad átívelő szála már a harmadik évad végén kezdetét vette, és már akkor húztam picit a számat. A Bobbal kapcsolatban végbemenő változás olyan irányba látszott elvinni a karaktert, ami már inkább a scifi kategóriájába tartozott. Ez önmagában nem lett volna baj - elvégre scifi-rajongó volnék, vagy mi -, de valahogy túl képtelennek tűnt az ötlet a Jacobson-szervvel, és egyben el is rugaszkodott attól az egyensúlytól, ami addig a sorozatot jellemezte, és a realitás talaján tartotta. Emiatt is kíváncsi voltam, hogy a negyedik évad mit kezd ezzel a vonulattal. Az évad felépítése hasonló lett, mint az előzőé: az évadok közt kiesett időszak alatt történt sorsfordító eseményeket az epizódok során fokozatosan tudtuk meg, és igazából a főszállal nem is lett volna nagy gond. Nem úgy annak megvalósításával. Nem tudom, mi állhatott a háttérben, a költségvetés megnyirbálása, vagy egyszerűen csak kifogyott a szufla az írókból, de az utolsó évad nagy része félelmetesen rosszra sikeredett. Pongyola írás, a tudomány rovására előtérbe kerülő dráma, ami azonban sokkal inkább szenvelgésbe, drámázásba ment át, klisék tengere, pocsék karaktervezetés. Minden sablon előkerült, amit addig elkerültek, szinte minden hibát elkövettek, amit nem lett volna szabad. Korábban is akadtak gyengébb eresztésű mellékszálak (az Owenes szál például), de nem uralkodtak el ennyire: mint amikor egy sportolónak a torna döntőjén semmi sem sikerül, hiába próbálkozik bármivel. Olyan szereplőket hoztak össze, akik között nulla volt a chemistry (ráadásul ezzel tönkrevágtak egy remek előző évados red herringet, félrevezetést); behoztak az utolsó pár részre egy új visszatérő mellékszereplőt, aki azon nyomban kapott egy teljes epizódot, amelynek az ő ügyes-bajos dolgai álltak a középpontjában; megalapozatlanul, rosszul vezették fel a fordulatokat; eddig értelmesnek megismert szereplők Hősök-karaktereket megszégyenítően ostobán kezdtek viselkedni, csak hogy a sztori fordulatos legyen; a magánéleti mellékszálak nézhetetlenné váltak. A túszejtős epizód volt az egyértelmű mélypont, mintha egy másik sorozatot néztem volna.


Egy Aliasos ismerős a harmadik évad végéből

Szerencsére innen már felfelé vezetett az út, és bár a sorozatzáró rész - amit utólag a nulláról írtak újra, amikor kiderült, hogy nem lesz 5. évad - kvázi egyáltalán nem foglalkozott az utolsóelőtti epizódban felvezetett végjátszmával, olyan kurvajó lett, hogy emiatt megbocsátottam a negyedik évad gyatra teljesítményét is. Mintha egy régi Asimov-Greenberg válogatásból előkerült scifi novellát láttam volna, amit éppenséggel a ReGenesis alkotói írtak. A zárórész újra eszembe juttatta, miért szeretem annyira a sorozatot: bevállalt egy merész, váratlan húzást, ami számomra tökéletesen jól sült el; a szereplőkkel együtt kellett összeraknunk egy izgalmas kirakóst; mesterien összegezte mindazon dilemmákat, amik körül a sorozat egész eddig forgott. Meddig mehetünk el a tudomány nevében? Nem mentünk máris túl messzire? Mi a tudós felelőssége? És mi a társadalomé? A befejezés kicsit szemtelen, de tökéletes lett, a zárómontázs pedig előcsalta a könnyeket a szememből.

5. Zárás

Csak ajánlani tudom tehát a ReGenesist a tudományos rejtélyek, az izgalmas thrillerek, és a hosszú távú karakterépítés kedvelőinek. Az első két évad remek, a harmadik javarészt még mindig kitűnő, de a vége felé már mutatkoznak a gyenge negyedik évadra utaló jelek, amit azonban kárpótol a remekül megkomponált befejezés. Merész témák merész tálalásban, egyedi kanadai hangvétel, izgalmas dilemmák, és egy nagyszerű főszereplő.

A sorozat első két évada nálunk is kapható DVD-n, rajta az AXN szinkronjával. Amit viszont mindenki jobban tesz, ha elkerül. Az a kisebb probléma, hogy nem a legjobban válogatták ki a szinkronhangokat; hiába szeretem nagyon Fazekas Istvánt, Sandström lazaságát kevéssé tudta átemelni, és elég sokat elvett a karakterből. Sokkal nagyobb gond viszont, hogy csapnivaló lett a fordítás. Nem csak stilárisak a problémák, és nem csapnék ekkora hűhót egy-két félrefordítás miatt, hiszen azért egy elég kemény szöveggel van dolgunk. Viszont olyan érthetetlen, bődületes baromságokat sikerült részenként tíz-tizenötször alkotni - és néha a legegyszerűbb párbeszédeknél, ahol nyoma sem volt szakzsargonnak -, amiken nem is tudok napirendre térni. Gyakran pontosan az ellentétét fordították le annak, ami a sorozatban elhangzott, nem egyszer pont a rejtélyek megoldásánál.