Ki ne gondolkozott volna már el azon, hogy ha élete egy bizonyos pontján másként dönt, élete teljesen más fordulatot vesz? Életünk döntések, választások sorozatából áll; utólag mindannyian fel tudjuk mérni, hogy hol hibáztunk hatalmasat, vagy éppen ellenkezőleg, hol áldhatjuk az eszünket, hogy a helyes lépést tettük meg. A tovább mögött a Mr. Nobodyról, egy olyan érdekesnek ígérkező angol nyelvű belga scifi-drámáról lesz szó, amely ezt a problémakört feszegeti, és amely igazi rejtett gyöngyszem lehet az idei scifiben dúskáló moziévadban.

Mr. Nobody (nemzetközi bemutató: 2009)

Mi ez? A Mr. Nobody főszereplője, Nemo Nobody (Jared Leto) 2092-ben a világ legöregebb embere. És egyben az utolsó halandó. Abban a jövőben, ahol a tudományos fejlődésnek köszönhetően az emberek már halhatatlanok, a 120 éves Nobody úr halálos ágyán visszaemlékszik elmúlt életére, pontosabban szólva lehetséges életeire: három különböző életút és házasság jelenik meg előttünk elbeszélése nyomán. De vajon melyik az igazi? Hol döntött jól? Hol rosszul? Vagy ami még fontosabb: élt-e eléggé?

Az előzetes:

Még vagy egy éve hallottam először erről a filmről. Szinte semmit nem lehetett tudni róla a néhány mondatos szinopszison és a szereplőgárdán kívül, de már akkor felkeltette a figyelmemet. A film születésének kezdete egészen 2001-ig vezethető vissza, a tényleges forgatás pedig 2007-ben vette kezdetét: még a lassan forgó produkciós gépezetekhez mérten is durván hoszú idő ez. A forgatás után egy újabb teljes évet töltött az utómunkálatok fázisában a mozi, és egészen pár héttel ezelőttig teljes némaság övezte a Mr. Nobodyt. Szerencsére végül csak kijött a trailer, időpontot kaptak a nemzetközi bemutatók, és remélhetőleg előbb-utóbb Amerikába is eljut majd a film.

Mi várható? Mivel a sztori és a trailer garantáltan eszünkbe juttat néhány közelmúltbeli alkotást, így az elején le is tudnám ezeket a kötelező összehasonlításokat.

Nemo Nobody különös élete? A százhúsz évesre maszkírozott Jared Letóról valószínűleg sokan máris Brad Pitt tavalyi filmsikerére, a Benjamin Button különös életére asszociálnak, holott a hasonlóságok kábé ott véget is érnek, hogy egy rendkívül idős és szokatlan életkörülményekkel "bíró" ember a főszereplő, és hogy a film témája a szerelem A Benjamin Button egy klasszikusan nagyívű, látványos, epikus hollywoodi tündérmese volt, amely egy remek alapötletre felfűzött pikareszk-élettörténetet beszélt el, ám amely szerintem a színpompás képekben és a larger than life szereplők és eseménysorok közepette elfelejtette kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket, és az elmélyült gondolatébresztés helyett a kissé üres szentimentalizmus, giccs felé csúszott el. A Mr. Nobodytól remélhetőleg éppen az általam a BB-ből hiányolt tartalmi és érzelmi mélységet és filozofikus tartalmat fogom megkapni, amellett, hogy a szentimentalizmus itt is komoly teret fog kapni.

Ha már hasolítgatni akarnék, akkor inkább a Nagy hal és az Egy makulátlan elme örök ragyogása kereszteződéseként fognám meg a filmet. Előbbi az elbeszélő kénye-kedvére alakított történet, az ebből fakadó folyamatos bizonytalanság, valóság és lehetőség közti határ elmosódása, utóbbi a szürreális vizualitás és elborult rendezői koncepció miatt tűnik jó kiindulópontnak.

Már a történet leírásából is érezhető, hogy a Mr. Nobody kevésbé a XXI. század végi jövőképre és világra fog koncentrálni, mint inkább egyetlen ember sorsára. Feltehetőleg csak villanásokra nyerhetünk bepillantást abba, milyen lesz Földünk szűk száz év múlva: a csillogó felhőkarcolók megavárosa és a furcsa, tetovált emberek inkább háttérül, elbeszélői, műfaji keretként fognak szolgálni - a hangsúly Nobody életén és szerelmein lesz. Ilyenkor sok minden a főszereplő különlegességén áll vagy bukik: nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, hogy a karakter ne legyen túlzottan idegen tőlünk, túl elvont, és váljon ezáltal pusztán egy érdekes tanulmánnyá; hogy képesek legyünk beleélni magunkat a helyzetébe, a történetébe, és az ő különlegességén keresztül kapcsolódást találjunk saját problémáinkhoz, érzéseinkhez.

A Mr. Nobody egyediségét, különlegességét nem is feltétlenül a történet, hanem az európai íz szavatolhatja. A magam részéről nem is tudom, láttam-e már belga filmet, nagyon kíváncsi vagyok, megjelenik-e majd egyfajta sajátos belga hangulat, látásmód a képsorokban (ahogy például a skandináv filmek nyújtanak semmi mással - és országonként egymással sem - összehasonlítható egyéniséget). A film író-rendezője Jaco Van Dormael, és ez lesz az első angol nyelven forgatott filmje. Úgy nyilatkozott, a Mr. Nobody ötlete már angolul fogalmazódott meg a fejében, nem volt kérdés, hogy ne az anyanyelvén szólaljanak meg a szereplők.

Érdemes egy picit elidőzni Dormaelnél, élete és munkássága egyaránt érdekes. Dormael egész későbbi életét meghatározhatta, hogy születésekor a köldökzsinór a nyaka köré tekeredett, és kis híján megfojtotta; emiatt a trauma miatt sokáig fennállt nála az értelmi fogyatékosság veszélye. Dormael életének egy jelentős szakaszában gyerekekkel foglalkozott, és egy időben még cirkuszi bohócként is kereste a kenyerét. Talán nem túl nagy belemagyarázás, hogy mindezekből eredeztethetően visszatérő motívum filmművészetében a gyerekkor, az ártatlanság, és hogy rendkívüli rokonszenvvel és megértéssel ábrázol értelmi és testi fogyatékosságban szenvedő szereplőket. A másság megjelenítése a Mr. Nobody-ban külön érdekes színezetet ölthet: gondoljunk csak bele, mit jelenthet az utolsó halandó embernek, lényegében egy elfeledett, kihalófélben lévő faj utolsó példányának lenni. Egyedül, magányosan, kényszerű számkivetettségben egy bolygónyi halhatatlan ember között, akik soha nem érthetik meg őt, akik számára ő csupán egy furcsa, visszamaradt relikvia.


Jobbra a rendező, Jaco Van Dormael

Dormael munkássága nem csak az életútja, hanem erőteljes egyéni rendezői látásmódja szempontjából is megérdemel pár mondatot. Eddig összesen három filmje készült, a legutóbbi több mint tíz éve, nem tekinthető tehát túlzottan termékeny alkotónak. Ennek oka egyfelől merész témaválasztásaiban rejlik, amire Belgiumban sem könnyebb pénzt szerezni, mint máshol; másrészt végtelen maximalizmusában. Munkamódszere sem mondható megszokottnak: forgatókönyve felvázolása előtt kis cédulák százait írja tele ötleteivel, majd hosszú, egymáshoz tolt asztalokon kiteríti őket; ezzel a módszerrel rugalmasan tudja elrendezni egyes gondolatait, átformálni koncepcióját, és látni, mi működik, mi nem, és hogyan illeszkednek egymás mellé az ötletek. A módszer értelemszerűen egyfajta kísérleti jelleget kölcsönöz filmjeinek: munkái felépítése gyakran mozaikszerű, tudatfolyam-jellegű.

Még ha a cselekmény túlzottan elvonttá és zavarosság is válna, a Mr. Nobody a látvány szintjén akkor is rendkívül izgalmasnak ígérkezik. Bekövetkezik az a bizonyos döntés, és az ezt követően három különböző irányba elágazó szálat, a három alternatív életet filmes eszközök is elkülönítik majd egymástól: más-más színvilág és eltérő zenei motívumok teszik majd markánsabbá az egyes életeket. Vizuálisan mindhárom élet Martin Parr angol fotográfus stílusában tárul majd a szemünk elé: Parr a kortárs fotóművészet egyik legkiemelkedőbb alakja, fotói egyszerre dokumentaristák és művésziek - fotóit például itt, a honlapján lehet megtekinteni.

Ne feledkezzünk meg a színészekről sem. Fura egy szereplőgárdája van ugyanis a filmnek. A címszerepben Jared Letót láthatjuk, aki nem ismeretlen az elborult, kísérleti jellegű filmek világában, gondoljunk csak a Rekviem egy álomért-ra. A zenei karrierje és a velejáró emós mellékzöngék engem most különösebben nem érdekelnek, sokkal inkább az, hogy Leto több remek filmben és érdekes szerepben bizonyította már tehetségét és átváltozóképességét (kezdhetjük a Harcosok klubjával, legutóbb pedig éppen John Lennon gyilkosát alakította ronda kövérre elmaszkírozva). Engem leginkább a Fegyvernepperben győzött meg, kifejezetten megkapóan alakította Nic Cage önpusztító öccsét.


Töredezett Leto

Mellette két színésznő, akiket nehezen tudtam volna közös filmbe elképzelni. A sokoldalú Sarah Polley (Eljövendő szép napok, Az élet nélkülem), az egykori "váratlan utazó" (de szerettem azt a sorozatot!) mára a független filmek és a tudatosan választott merész, kihívást jelentő szerepvállalások koronázatlan hercegnőjévé nőtte ki magát; Diane Kruger (A nemzet aranya) ezzel szemben számomra egy közepes tehetségű, kifinomult, de jellegtelen szépség, aki a Trója-i Szép Helénával vált ismertté, mostanság pedig éppen Quentin Tarantino új filmjének egyik hősnője. Két különböző női alkat, két különböző színésznő, két különböző élet. A harmadik feleséget a vietnámi Linh Dan Pham játssza. Még egy különös színész neve lehet ismerős a stáblistán: Rhys Ifans, aki miatt egyáltalán nézhető volt a Sztárom a párom.


Sarah Polley

Végül még egy szót a filmzenéről, ami számomra mindig kardinális jelentőségű. Érdemes ellátogatni a film honlapjára: sok tartalom nincsen rajta, viszont gyönyörű szép, kezdve a nyitó animációtól a sötét tejút hátterén át a szinopszissal egybefűzött képmontázsig. És alatta szól a filmzene, ami valami olyan gyönyörű, hogy már most meghasad tőle a szívem. Egy végtelenül egyszerű, csodálatos gitárdallam, megrázóan szép harmóniákkal. Rögtön rákerestem, ki lehet a zeneszerző, és rövid nyomozás után megtudtam, hogy Pierre Van Dormael, a rendező testvére, egy belga gitáros/jazz-zenész, aki a tavalyi évben hunyt el rákban. A Mr. Nobody zenéje lesz az utolsó munkája.

Verdikt: A Mr. Nobody, ami a valaha készült legdrágább belga film (a költségvetése ötvennyolcmillió dollárra rúgott), egy filozofikus, elgondolkodtató, imaginatív romantikus sf-dráma lehet, amely azt fürkészi, miképp alakítja sorsunkat döntéseink pillangó-hatása. Az elhibázott vagy szerencsésen megtalált lehetőségek filmje, a "mi lett volna ha...?" kérdésének filmje. Lehet belőle egy művészieskedő, túlzottan elvont, zavaros és kusza, felszínes kísérletifilm, de egy megkapó, újszerű, művészi és gyönyörű, komoly érzelmi és gondolati telítettségű bravúrmozi is. Optimista vagyok, és egyértelműen az utóbbi felé hajlok: érzésem szerint különleges, emlékezetes élményben lesz részünk.