Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer nekünk egy rövidfilmes bejegyzésünk. A poszt végén megígértük, hogy még folytatni fogjuk a science-fiction rövidfilmek bemutatását, hát most így is teszünk. Ezúttal két darabot mutatunk be rövid ajánlók kíséretében: az egyik egy kicsit misztikus, kicsit robotos akcióflick, The Gift címmel, a másik pedig a zseniális Spike Jonze félórás opusza, az I'm Here.

1. The Gift (2010; 5 perc)

Írta és rendezte: Carl Erik Rinsch

Mi ez? Kurta, de látványos rövidfilm, ami nem tököl sokat a sztorival, viszont annál erősebb hangulatot áraszt. Egy MacGuffin szerepű puzzledoboz, egy robotkomornyik és Oroszország a jövőben.

Kritika: Carl Erik Rinsch-sel nem először találkozhattok a blogon. Ha emlékeztek, ő tűnt a legesélyesebb jelöltnek az új Alien-film megrendezésére, mielőtt a stúdió visszacibálta volna a sorozatba Ridley Scottot. Rinsch portfoliójából akkor Freevo kollégám be is mutatott néhány reklámot. Nos, részben ez a rövidfilm is reklám-hatású, főleg a második fele: pörgő képsorok, gyors vágás, és egy kis motoros üldözés.

Rinsch nem dőlt a kardjába kigolyózása után, inkább beszállt a Phillips és Ridley Scott produkciós cégének új projektjébe. Ebben - számos jelentkező közül - kiválogattak öt rendezőt, hogy ugyanarra a dialógusra, az általuk választott műfajban készítsenek rövidfilmet. Rinsch természetesen a sci-fit választotta, és így jött létre a The Gift, amire máris versenyt licitálnak a hollywoodi stúdiók, a lapok meg egy új District 9 születését rebesgetik. Az összehasonlítás részben csalóka, Rinsch kisfilmjében nem érzek annyi tartalmi potenciált, mint Blomkamp Alive in Joburgjében. A Gift nem vet fel társadalmi kérdéseket, nem akar elgondolkodtatni, csupán szórakoztatni. Igaz, azt korrektül teszi.

A megvalósítás kiváló, szépek és elegánsak a beállítások, feszes - néha talán túl kapkodó - a tempó, és a CGI-ra sem lehet panaszunk, a robotkomornyik kedvelhető főszereplő. A kisfilm igazi erőssége azonban az atmoszférateremtésben rejlik: jó ötlet volt a havas Moszkvába helyezni a cselekményt. Egész estés mozifilmként én maximum egy stílusos akciómozit tudok elképzelni belőle, de hátha kiaknázzák az orosz disztópiában rejlő lehetőségeket és beledolgozzák a lepusztult, pufajkás-kucsmás, kelet-európiai depressziót is. (Mondjuk ha már orosz közeljövő, akkor szívesebben látnám a Monstrum megfilmesítését.)

Ti mit gondoltok, megvan az új orosz helyszínen játszódó filmsiker az Éjszakai őrség után? Lesz ebből akkora szenzáció, mint a District 9-ból? Van a The Gift-ben egy mozifilmre való anyag?

2. I'm Here (2010; 35 perc)

Írta és rendezte: Spike Jonze

Mi ez? Egy hétköznapi robottörténet, aminek a megnézése után még órákig depressziós leszel. (Három részletben belinkelem a kisfilmet, de mindenkinek ajánlom, hogy ha teheti, látogasson el a film honlapjára, ahol igazi "mozivetítés" keretében nézhetitek meg ugyanezt.)


I'm Here 3/1


I'm Here 3/2


I'm Here 3/3

 

Kritika: A pályáját kliprendezőként kezdő, majd Charlie Kaufmannal közösen elkövetett őrületekkel folytató Spike Jonze szép lassan átveszi a "legkreatívabb és legszomorúbb mesemondó" stafétáját a kifulladni látszó Tim Burtontől. Az Ahol a vadak várnak torokszorító tendenciáját követi a Sundance-fesztiválon nagy sikerrel bemutatott rövidfilm, az I'm Here is, csak épp ezúttal magányos, kötődésre vágyó szőrmókok és kisfiúk helyett magányos, kötődésre vágyó robotokkal találkozhatunk.

Nem ez az első film, ami szerelembe eső robotokról szól. Láttunk már a témában szirupos melodrámát (A kétszáz éves ember), megható, vicces és kalandos egymásra találást (Wall-E) és pszichológiailag hiteles, megpróbáltatásokkal teli küzdelmet (BSG). Az I'm Here egy mindezeknél sokkal lehangolóbb és elgondolkoztatóbb utat követ. A visszahúzódó, meghunyászkodó Sheldon és a széllelbélelt, vakmerő Francesca szó szerint önpusztító kapcsolata azért olyan megrázó, mert a tragédia önzetlen, odaadó szeretetből fakad, mert azt mutatja meg, ahogy egy kapcsolat egyszerre képes kiemelni a szürke hétköznapokból, megrészegíteni és közben felemészteni is.

Ez a fél óra ötletesebb, mint az elmúlt évek sci-fi filmtermésének 90%-a. Szájbarágós expozíciók nélkül, néhány snittel - egy öregnéni sopánkodásával, egy szakállas hippivel - kirajzolódik előttünk egy társadalom, ahol ember és robot békésen egymás mellett él. Békésen, de nem egyenrangúan. A robotok öntudatra ébredését nem kíséri világok pusztulása, közösségeik házibulikban és éjszakai kocsikázások során születnek meg, szerény falragaszokkal követelnek talpalatnyi helyet maguknak a világban.

A robotok dobozdizájnja hitelesebb, mint egy áramvonalas, szupermodern modell lenne, szemükbe nézve nem gépeket, hanem érzéseket látunk; a csendes melankóliát a sivár szobabelsők, napfényben fürdő hegyoldalak, apró pillanatok és szomorkás zenék teremtik meg.

Mivel a film egy intim, személyes történet, a háttér csak jelezve van, ám még órákig, több mozifilm erejéig elidőznék benne. Bízom benne, hogy Jonze is így gondolja.