Take my love, take my land
Take me where I cannot stand
I don't care, I'm still free
You can't take the sky from me
Take me out to the black
Tell them I ain't comin' back
Burn the land and boil the sea
You can't take the sky from me
There's no place I can be
Since I found Serenity
But you can't take the sky from me...

Egy félszezonnyi epizód, egy mozifilm, egy soundtrack, néhány képregény, és egy szerepjáték – ez a mérlege Joss Whedon kultikus űr-western sorozatának, mely rövidsége és hányattatott sorsa ellenére a 2000-es évek egyik legeredetibb, legszínvonalasabb, legmeghatározóbb alkotásává vált. Példája fényesen igazolja, hogy a Fox csatorna utolérhetetlen, ha arról van szó, hogy tehetséges és kreatív alkotókat fedezzen fel vagy vonzzon magához, ám amikor ez megtörténik, a stúdió-producereknek szemmel láthatólag fogalmuk sincs, hogy mit is kezdjenek azzal a kinccsel, ami az ölükbe hullott. Nincs az ellen kifogásom, hogy ők bevétel-kiadás mérlegekben, nézettségben, hirdetőkben és nyereségben gondolkoznak. Ez az élet (és különösen a média-ipar) szerves része. De az a tragikomédia, mely 2002-ben játszódott le a Fox háza táján, erősen megkérdőjelezhetővé teszi a fent említett urak józan eszét is.

Első találkozás a Serenityvel

Lássuk csak: először elfogadták (habár vonakodva) Joss Whedon ötletét egy „űr-westernről” (a vonakodás a western résznek szólt, az utóbbi 20 évben ugyanis teljesen kihalt ez a műfaj a tévé képernyőjéről). A producerek igazából egy másik Buffy-t vártak Whedontól, mely hasonló nézettséget és kultikus sikert hoz, mint elődje. Nem bírták felfogni, hogy ha egy sorozat eredeti és sikeres volt, akkor valaki ne azt a receptet használja fel újra és újra, kifulladásig, hanem a hangsúlyt az „eredetire” és a „kreatívra” helyezve valami újat próbáljon alkotni. Mindenesetre berendelték a pilotot, de rögtön vissza is dobták, két napot adtak a készítőknek, hogy újat csináljanak, berendelték a sorozatot, de a részeket össze-vissza sorrendben adták le, rendszeresen sporteseményeket tettek a vetítési sávba, majd a 11. rész után rossz nézettségre hivatkozva leállították az egészet. Miközben minden rossz dolog ellenére már érezhető volt a darab „kultikussá” válása, a rajongók már a 7.-8. epizód környékén levelekkel bombázták a készítőket, és hirdetési helyeket vettek meg neves magazinokban, melyekben megköszönték, hogy létezik ez a sorozat, és biztatták az illetékeseket a folytatásra. Sajnos a Foxot ez egy cseppet sem hatotta meg.

Mi is a titka ennek a sorozatnak, mely 14 részében gazdagabb világot tár elénk, mint más sorozat 4-5 szezon alatt? Mi az a plusz, amely a toplistákon tartja, amely máig fenntartja a rajongók érdeklődését, s amely máig képes újabb és újabb rajongókat szerezni magának? Ezt próbálom most egy kicsit górcső alá venni.

A 10. karakter: Serenity

A Firefly világa

Amit általában mindenki tud a sorozatról, aki csak egyszer is hallott róla, az az, hogy a Firefly egy western az űrben. Nemcsak átvitt értelemben, ahogy a Star Trek-et is „Wagon Train az űrben” szlogennel adták el annak idején (némiképp félrevezetően, de ebbe belemenni most messzire vezetne, és nem is annyira tartozik ide), hanem nagyon is konkrétan. Történeteiben, látványelemeiben, a ruhákban, a zenében. Joss Whedont egy könyv ihlette meg, melyet az amerikai polgárháborúról, azon belül is a Gettysburg melletti csatáról olvasott (a polgárháború leghosszabb, legvéresebb csatája, mely megfordította a háború menetét, az északiak javára). Whedont leginkább a vesztesek lélektana fogta meg, és az a tény, hogy a történelem mindig csak a győztesekről szól – ő viszont azt akarta megmutatni, milyen életet él az, aki keresztülment egy ilyen traumatikus eseményen, és vesztesként jött ki belőle? Hogyan éli napról napra az életét, abban a tudatban, hogy részese egy világnak, melyből nem kér, amely ellen harcolt? Hogyan próbál túlélni, eleve vesztes pozícióból? Mi mindent veszített el, és mi az, amit nem vehetnek el tőle soha? Azért imádom a főcímzenét, mert hihetetlenül tömören foglalja össze az egész sorozatnak ezt az aspektusát, és mindent elmond Malcolm Reynoldsról, aki a sorozat talán legfontosabb központi alakja. A dalszöveget Joss Whedon írta, még mielőtt egy sort is leírt volna a sorozatból – mint mondta, ez nagyon sokat segített neki, hogy tudatosítsa magában, miről is szeretne mesélni.

A gettysburg-i csatával és az amerikai polgárháborúval való kapcsolat hozta az ötletet, hogy legyen a Firefly egy western, de nem is Whedon lett volna, ha nem megy el egy olyan irányba, ahová még senki sem ment előtte, és nem hoz létre egy teljesen sajátos hibridet két rétegműfajból – a scifiből és a westernből. Látszólag nem is lehetne két idegenebb, összeférhetetlenebb műfajt találni, mint ez a kettő. (Ok, a high-school vígjáték és a vámpíros filmek hasonlóan bizarr kombináció). A Firefly mégis csodát tesz – teljesen hihetően és logikusan állít elénk egy olyan világot, melyben a sci-fi filmek és a westernek elemei szépen megférnek egymással. Teljesen logikus, hogy az emberiség néhány száz év múlva felkerekedik és maga mögött hagyja agyonkoszolt és végletesen kiszipolyozott Földünket. Tudományosan ugyan húzós, de a sci-fi sorozatokban nem szokatlan koncepció, hogy egy másik naprendszerben több terraformálható bolygóra lelnek. Az már teljesen természetesnek tűnik, hogy a vezető hatalmak által jobban kontrollált bolygókon magas technikai fejlettségű civilizáció alakul ki, ám nagy társadalmi különbségekkel, és azok, akik szegények, az új élet reményében egyre kijjebb merészkednek az ismeretlenbe. Barátságtalan bolygókon, mostoha körülmények között élve szinte újrateremtik a 19. század sajátosságait – persze 26. századi jellemzőkkel vegyítve. Jelképes az a vadnyugati kocsma, melynek holografikus ablakán keresztül kiesnek a verekedés résztvevői, vagy az a múlt századi bál, melyen antigravitációs lebegő csillár fénye alatt táncolnak a vegyes képet mutató vendégek.

Western vagy scifi? A holografikus ablak

Eklektikus. Ez a legjobb kifejezés a sorozatra. Minden megfér itt, ami ma a világunkra jellemző. A show a legapróbb részletekre is odafigyelve tárja elénk ezt a világot, amelynek lakói kulturálisan már annyira összekeveredtek (valószínűleg a Nagy Vándorlás során), hogy ki tudná megmondani, mi melyik kultúrához tartozik. Természetesen gondolok most a kínai hatásra, mely szintén emblematikus jellemzője a sorozatnak, de élesebb szemű nézők megláthatják (az élesebb fülűek pedig kihallhatják a zenéből) a közel-keleti (főleg török), indiai, japán, indián, kelet-európai hatásokat is.

De beszéljünk egy kicsit a kínai hatásról, hiszen, mint írtam, ez meghatározó arculatát adja a világnak. Whedon abból az egyébként egyáltalán nem elrugaszkodott gondolatból indul ki, hogy a 2500-as években  már csak két szuperhatalom létezik, az amerikai és a kínai. Ennek a kettőnek az összeolvadásából jön létre a Szövetség (Alliance), amely a sorozat egyik legmeghatározóbb eleme. A kínai kultúra megjelenik a beszédben, méghozzá feliratozás nélkül – általában olyan szituációkban, amikor a néző akkor is tudja, hogy mit mondanak, ha nem kap hozzá fordítást. (A közhiedelemmel ellentétben az elhangzó mondatoknak csak a 40 százaléka káromkodás. :)) Ott van a zenében, különösen Simon, River és Inara jeleneteit kísérve. A Tam testvérek nevében is kínai hatás tükröződik, annak ellenére, hogy ő maguk nem ázsiaiak. Ez egyébként egy kritizált pontja a sorozatnak, miszerint bár felhasználja az ázsiai kultúra elemeit, a szereplők között nem találunk ázsiait (a háttérben ugyan igen, de a főszereplők és a nagyobb szerepet játszó vendégszínészek között egyet sem). Lehet, hogy ha ázsiai származású lennék, nekem is jobban feltűnne, s talán nehezményezném is, azonban közép-kelet-európai kívülállóként én ezt kifejezett pozitívumának érzem a sorozatnak. Két okból: egyrészt sokkal erőteljesebben jön át az ázsiai kultúra beépülése a mindennapokba, ha egy csapat nem-ázsiai karaktert látok pálcikával enni, kínaiul beszélni, meditálni, kínai tárgyak vagy éppen reklámok közt élni. Micsoda sztereotípia lenne, ha Inara történetesen japán gésa lenne, egy japán színésznő megformálásában? Vagy Book egy bölcs öreg buddhista szerzetes? A másik dolog az, ami tetszik benne, hogy a sorozat készítői nem állítják a politikai korrektséget a minőség elé. Nem tesznek egy gyenge színészt a csapatba csak azért, mert történetesen ázsiai (l. Star Trek Voyager, Enterprise), akit ráadásul lecserélni vagy elküldeni sem lehet, mert az nem lenne píszí. A Fireflyban is volt olyan karakter, akit eredetileg ázsiainak terveztek (Kaylee), és elsősorban, de nem kizárólagosan ázsiai színészeket hallgattak meg. Ám amikor megtalálták Jewel Staite-et, akkor képesek voltak azt mondani, hogy rendben, ő a legjobb, legyen ő, még ha ez azt jelenti is, hogy nem lesz egy ázsiai sem a karakterek között.

Kaylee és a napernyő

A Serenity fedélzetén

És ezzel el is érkeztünk hőseinkhez, akik a sorozat lényegét adják. Bár a stúdió ragaszkodott hozzá, hogy a Firefly műfaja akció- és kalandfilmsorozat legyen, Joss Whedon elsősorban karakterekben gondolkozott, karakterdrámában, karakterek közti kémiában. A történet középpontjában a Serenity áll, ez a Firefly típusú űrhajó, melynek legénysége csempészésből, fekete- és szürkemunkákkal próbálja fenntartani magát. Kilenc ember, kilenc különböző egyéniség, komplexebb és gazdagabb módon ábrázolva, mint amit a legtöbb sorozat 5 szezon után felmutatni képes. És a 10. főszereplő, a hajó maga, éppolyan fontos, mint a többiek. Hőseink nem igazi hősök, inkább kisemberek, akik megpróbálják megtalálni a helyüket a világban. Nem teljesen jók, és nem teljesen gonoszak. Értékrendjük helyenként csak annyi, túlélni ezt a napot, hogy legyen következő. Másfelől jellemző rájuk egyfajta belülről jövő értékrend, mely gyakran szembekerül a világ hivatalos értékeivel. Időnként Robin Hoodként nemesek, máskor pitiáner bűnözők. Az írás nem fukarkodik furcsa ellentmondásokkal, egyik kedvencem, mikor Kaylee beavatja Simont abba, amit csinálnak – hihetetlen ártatlansággal, és lelkesedéssel ecseteli neki, hogyan fognak egy bűntényt (vonatrablást) végrehajtani – Simon legteljesebb elképedésére (Train Job).

A sorozat fontos témái a hit és annak elvesztése, a veszteségek feldolgozása, a magányosság és az „egyedüllét” közti különbség, de mind között a legfontosabb: a család és az összetartozás. Szinte nincs olyan epizód, amely ne a család témáját boncolgatná valami módon, amiben ne jelenne meg az a gondolat, hogy itt ez a 9 ember, akiket megtaposott az élet, akik egyik napról a másikra élnek, akiknek nincs helyük a saját világukban, nincs más otthonuk, csak a Serenity, nincs más családjuk, csak a másik 8 ember - akár tudják, érzik ezt, akár nem. Erről oldalakat is lehetne írni, de ezt majd inkább egy következő cikkben teszem meg, amely többet is foglalkozik majd az egyes karakterekkel, motivációikkal. Most csak annyit, hogy Whedon annyira fontosnak érezte ezt a témát, hogy színészeit is az alapján válogatta össze, hogy mennyire tudnak együtt dolgozni, mennyire érezhető köztük a kémia, mennyire tudják eladni ezt a „család” érzetet. Azonban a forgatás megkezdésével még őt magát is meglepte, hogy milyen erős kötelék alakult ki a színészek között szinte azonnal (az egyetlen kilógó személytől - az Inarát játsszó Rebecca Gayhearttól - gyorsan megváltak, helyére lépett be Morena Baccarin), milyen odaadás, bajtársiasság, valódi családiasság jellemezte a közös munkát. Ez az összhang átsugárzik a képernyőn is, és ez teszi igazán élővé a jeleneteket, a karaktereket, a történeteket.

Akiknek a Firefly-t köszönhetjük

A Firefly szimbólumrendszere

Szeretem, ha egy történet komplex, önmagán túlmutató. Amikor nem csak egyféleképpen értelmezhető, amikor minden jelentésréteg mögött ott egy másik is. Az előbb említettem a család kérdését, melynek témája szimbólumokban átsző minden jelenetet, minden epizódot. Ez a Firefly szimbólumrendszerének egyik pillére.

A másik az a kétpólusúság, melyről az első fejezetben, a western és a sci-fi szembenállásánál beszéltem. A Firefly világa nagyon gyakran az ellentétek világa. A sci-fi és a western ellentéte a belső bolygók és a peremvilágok ellentéte, az ultramodern és az ósdi, törvény és törvénynélküliség, rend és káosz, érzelemmentesség és az állati érzelmek, a tapasztalatitól elszakadt elme és a mindent megtapintó, mindent megtapasztaló földhözragadtság ellentéte. Olyan ez a világ, mint egy skála, melynek egyik pontján ott a Szövetség, hűvös, elegáns, ultramodern, Star Treki módon steril, és a másikon ott vannak a Reaverek, állatias indulataikkal, lecsupaszított, emberi csontokkal feldíszített űrhajóikkal. És közte valahol ott van a Serenity, belakottságával, meleg színeivel, otthonosságával, mely saját értékrendet képvisel a felső hatalom és az állatias ösztönök között. Ennél már nem is lehetne jobban megidézni Freud tanait, a szuperego és az állati id között létrejövő, belső törvényű egóról, amely képes kiegyensúlyozni ellentétes természetünket.

Érdekes, hogy ez az ellentét-szimbólum nem csak a Szövetség és a Reaverek, vagy a Belső Bolygók és a Peremvidék között jelenik meg, hanem két főszereplő viszonyában is. Simon és River Tam helyzete egészen sajátos a Serenity legénységén belül. Ők a menekülők, akiket Mal Reynolds befogad, és ezzel minden megváltozik – minden szereplő számára. Simon és River személye túlmutat önmagán, éppen azt az ellentétet képviselik, melyről az előbb beszéltem. Még a nevük is sokatmondó (bár nem tudom, hogy ez Whedon tudatos műve volt-e, a TWOP egyik írója, Jacob mutatott rá erre a zseniális összefüggésre) A Szövetség legfontosabb bolygóját Sihnonnak hívják, Inara említi többször is, s talán a Tam család is onnan származik. Simon – Sihnon, River – Reaver. A teljes kontroll alatt tartott érzelmek és a vad, kezelhetetlen kitörések ellenpontja – s a kettő között, a skála közepe táján ott vannak a többiek: Mal, Zoe, Wash, Kaylee, Jayne, Inara, Book.

Simon és River Tam

A szimbólumrendszer harmadik pillére az egzisztencialista filozófián nyugszik, mely nagy hatást tett Jossra kamaszkorában. Legerősebben az Objects in Space című epizódban érhető tetten, ez ugyanis bevallottan erre a filozófiára épül, és kommentárjában Joss részletesen is beszél ennek részleteiről. Hihetetlen gazdag téma ez is, és messzire vezetne minket, de ennek kifejtését későbbre hagyom (egyszer talán írok egy elemzést az Objects in Space-ről, és akkor részletesebben is belemegyek a témába).

Humor

A Firefly sorozat vicces. Hallatlanul vicces. Humorának alapját a kiválóan bemutatott karakterek adják, mindehhez pedig frappáns és jól idézhető írás teszi hozzá a maga részét. Nagyon érdekes, és kiemelkedő, hogy az a három-négy karakter, aki a legtöbb humort viszi a sorozatba (Wash, Zoe, Jayne és Mal) mind teljesen másképpen viccesek. Wash túláradó, ő a hajó bohóca. Zoe humora a legszárazabb, neki vannak a legtalálóbb beszólásai. Jayne humora esetlen, általában nem akar viccelni, de butasága miatt a többiek (és a nézők) rajta mulatnak a legjobban. Mal eredetileg komor figura lett volna, de a stúdió kérésére Whedon őt is „felvidította”, ez egyébként az egyetlen olyan változtatás a felsőbb szervek részéről, amit nem bánok (bár nem lett volna kifejezetten ellenemre a két Serenityben (pilótarész és mozifilm) látott komolyabb-komorabb Mal sem). A többi szereplő is időről időre felvillantja könnyedebb oldalát, mindnek van legalább egy olyan idézete, amit nagyon viccesnek találok.

Mal: "If anybody gets nosy, you just, you know... shoot 'em."
Zoe: "Shoot them."
Mal: "Politely."

Mal: "Zoe, ship is yours. Remember. If anything happens to me... or if you don't hear from me within the hour...you take this ship and you come and you rescue me."
Zoe: "What? Risk my ship?"

Zoe: "Sir? I think you have a problem with your brain being missing."

Mal: "Define interesting."
Wash: "Oh God, oh God, we're all going to die?"

Jayne: "Do you know what the chain of command is here? It's the chain I go get and beat you with to show you who's in ruttin' command here."

Simon: "You are my beautiful sister."
River: "I threw up on your bed."
Simon: "Yep. Definitely my sister."

River: "You're afraid we're going to run out of air. That we'll die gasping. But we won't. That's not going to happen....We'll freeze to death first."

Mal: "That's the buffet table."
Kaylee: "How do we know for sure if we don't question it?"

Inara: "What did I say about barging into my shuttle?"
Mal: "That it was manly and impulsive?"
Inara: "Precisely, only the exact word I used was DON'T."

Book: "the special hell reserved for child molestors and those who talk in the theater"

És természetesen nem felejthetjük a zseniális fordulatot a Jaynestown című epizódban: "The Hero Of Canton! The Man They Call Jayne!"

Canton hősének szobra előtt állva

Látvány és zene

A Firefly látványvilága teljesen megfelel a ma divatos trendeknek. A dokumentarista stílus, a kézikamerás felvételek, a kissé elmosódott fókuszok, a mesterségesen előállított lens flare effektusok, a kissé viharvert belső terek, szemben a Star Trek világának sterilitásával – ezek a jellemzők nagyon népszerűek a mai sorozatoknál (éppen ez különbözteti meg pl. a Stargate Universe-t elődeitől). Azonban, ha azt nézzük, hogy a Firefly immáron 7 éve készült, akkor láthatjuk, hogy mennyire úttörő volt látványvilágilag a maga korában. Érdekes, hogy a fentebb említett technikákat mennyire tudatosan alkalmazzák a készítők  a Firefly világának bemutatására. A technikák túlnyúlnak önmagukon, és plusz jelentést adnak a jeleneteknek. A Serenity és a Peremvidék bemutatásakor jellemző a mozgókamerás, dokumentarista stílusú fényképezés, ellentétben a Szövetség űrhajóit rögzített képpel, steril környezetben veszik. A Serenityre jellemzőek a meleg, barátságos fények, míg a Szövetségre a hideg, hűvös színek.

A zene, Greg Edmondson alkotása is épp azért zseniális, mert hallatlanul karakterisztikus, és komoly mértékben járul hozzá a történetek komplexitásához. Az eklektikus elemek kiemelik a kultúrák keveredését, hallhatóak hangszerek a világ minden tájékáról. Érdekesség, hogy azok a szereplők, akik az elegáns és gazdag belső bolygókról származnak, ázsiai zenét kapnak kíséretül (Simon, River, Inara), míg a Peremvidék „gyermekeire” a gitárzene és a country-stílus jellemző. A legszebb zenék számomra egyértelműen a hegedűvel kísért, lassú, lírikus dalok, ezek közül is kiemelkedik a The Funeral című darab, amelyet máig nem tudok megrendülés nélkül látni vagy hallgatni. Ez a gyönyörű dallam, mely egyértelműen ott van Bear McCreary legjobb műveivel egy szinten (számomra ő most az etalon) a The Message című epizód végén hangzik el. Az epizód a DVD-na a 12. a sorban (14-ből), de ez volt az utolsó, amelyet a színészek leforgattak. A hegedű nem is annyira azt a kissé jelentéktelen karaktert siratja, akinek a temetése a képernyőn zajlik, hanem búcsúzik az egész sorozattól. A történetektől, a karakterektől, a világtól, amelybe néhány idióta stúdiófőnök miatt csak ilyen röpke időre nyerhettünk bepillantást.

A sorozat utolsó pillanatai