A Dollhouse DVD-megjelenésének köszönhetően lehullott végre a lepel a sorozat eredeti, foxosítatlan pilotjáról, valamint a tizenharmadik részről, amely sosem kerülhetett adásba, mert technikailag meg sem volt rendelve. Ha esetleg eddig nem utáltuk volna a csatornát, amely ellehetetlenítette a Firefly-t és euthanáziát követett el a Virtualityn, akkor ezek után biztosan fogjuk. Az Echo című pilot ugyanis a műfaja egyik legjobbja, az Epitaph One pedig igazi, agyeldobós game-changer, amelyeket kár eltitkolni a tévénézők elől. A tovább mögött kisebb spoilerekkel mindkettőt elemzem.

Echo

Mondanom sem kell, a Ghost címmel adásba került bevezető epizód és az Echo között ég és föld a különbség. Az előbbi, azon túl, hogy egy rettenetesen megírt fércmunka, nem vezet föl semmit, nem tálal egy olyan szituációt, amelyből ki tudom nézni, hogy évadokat lehet rá építeni. Ehhez képest az Echóban minden benne van, amit egy pilottól elvár az ember: bemutatja az összes fő karaktert, rögtön megalapozza a köztük feszülő konfliktusokat, és minden sztoriszálat egyszerre beizzít, mint egy augusztus huszadikai tűzijátékot, ahelyett, hogy komótosan elszórná a puskaport öt-hat részre. Tömény és intenzív, az tény, de mit várjon egy bevezető résztől az ember?

Szerencsére lényegében nem maradtunk le semmiről azáltal, hogy nem láttuk már a legelején ezt a pilotot, ugyanis a legfontosabb elemeket Joss Whedon bevagdosta későbbi részekbe. Az azonban kiborító és megbocsáthatatlan, hogy a sorozat az évad első felében kizárólag az itt felvázolt fordulatokkal dolgozott, és azokat hígította fel vállalhatatlan és ostoba mellékszálakkal.

Ha az Echótól nem hányt volna be egyöntetűen a tesztközönség, és adásba került volna, akkor most fanyalgás helyett egy elképesztően feszes és eseménydús első évadról beszélnék. Ki tudja, meddig jutott volna el ez a sorozat, mi minden bontakozott volna még ki benne, ha már a legelejétől úgy megy a szekér, ahogy Whedon akarja? Ez után a pilot után mind a tíz ujjunkat megnyaltuk volna, és elégedetten bólogatunk, hogy ebben a sorozatban aztán bőven van potenciál, meg hogy itt nem szaroznak. Ehelyett Eliza Dushku motorozós bukdácsolására kellett széttárt karokkal merednünk, és hosszasan elmélázgathattunk, hogy ha Joss szerint ez a jobbik pilot, akkor milyen lehetett az eredeti.

Epitaph One

Ha az Echo meggyőzött minket arról, hogy a Dollhouse-ban lett volna potenciál, akkor az Epitaph One arról fog, hogy lesz is. Én úgy ültem neki, hogy annyit tudtam, valamikor a jövőben fog játszódni, és a stábnak csak egy része tért vissza a forgatásra, ők is alacsonyabb költségvetés mellett. Nem is vártam tőle többet, mint egy önálló, egységbe zárt történetet kevés helyszínnel, azaz afféle bottle show-t, ehhez képest tátott szájjal néztem, hogy ebből a sztoriból és ebből a pénzből mit ki nem lehet hozni.

Egy biztos, Joss Whedon nem a levegőbe beszélt, amikor a Fox fejeseinek kijelentette, hogy öt évre előre megvan a terve a sorozattal. Ez az epizód ugyanis olyan, mintha az első szezon megtekintése után évekig rá se néztünk volna a sorozatra, aztán egy órára visszatértünk volna a záró felvonásban. Igaz, a 2019-re datált cselekményig valószínűleg nem fogunk eljutni akkor sem, ha a mind az öt évad rendben lezajlik, de félelmetes látni, hogy a producer ennyire magabiztosan látja a műsora jövőjét.

Adelle DeWitt ars poeticájából kiderül, hogy ő a világ legjószándékúbb stricije

Különböző flashbackeknek hála nemcsak a nagyon távoli (és nagyon sötét) jövőt látjuk, hanem kulcsjeleneteket a köztes időszakból és a sorozat előttről egyaránt. Ezzel a nonlineáris módszerrel általában fordulattalan sztorikat próbálnak feldobni, ezért nem vagyok túlzottan oda érte, de itt nem egészen erről van szó. Az Epitaph One több labdát feldob a levegőbe, mint az Omega című finálé, és sikeresen felkonferálja a következő évadokat. Egyes visszaemlékezések csak tovább dimenzionálják a karaktereket, míg mások segítenek megérteni, hogy jutottunk el idáig, és kinek milyen szerepe volt ebben. Egyszóval figyelmeztet: lesz itt mit néznünk.

Now I know what it feels like to be God

Bizonyos dolgokat, többek közt hogy lesz-e egyáltalán bármi értelmes szerepe a közeljövőben Tahmoh Penikett karakterének, illetve hogy merre akarják elvinni a sztorit Echo/Caroline látens emlékeivel, inkább csak megnyugtató látni. Egyfajta biztonságérzetet nyújt az, hogy tudjuk, nem fog egy helyben toporogni a történet, de ha ténylegesen eljutunk eddig a 2019-es jövőképig, akkor be kell csatolnunk az öveket, mert durva hullámvasútban lesz részünk. Tény, hogy az unalomig ismert "kicsúszik a kezeink közül az ismeretlen technológia"-toposz egy nem túl hiteles változatát láthatjuk, de azt el kell ismerni, nem gondoltuk volna, hogy Whedon ennyire nagyban mer majd gondolkodni.

A történeten kívül mindkét epizód dicséretes minőséget hozott a megvalósítás terén is. Joss Whedont a Serenity óta csodálom, hogy hogy lehet egyszerre ennyire jó író és rendező, de David Solomon munkája is erős vizualitásról tanúskodott a tizenharmadik részben. A kevés pénz ellenére látványos epizódot kaptunk, amelyről sütött a profizmus. Nem volt hiány a kellemesen elhelyezett, ötletes poénokban sem, pedig az Echo és az Epitaph One egyaránt elképesztően sötét epizódok. Kis odafigyeléssel a sűrű történetüket is könnyedén fel lehetett dolgozni, nem okozott gondot a számos cselekményszál megértése, ráadásul úgy, hogy közben jutott idő a zseniális karaktermomentumokra.

Enver Gjokaj még mindig fürdik a többféle szerepben, máig nem értem, hogyhogy eddig őt nem fedezte föl a szakma. Öröm volt látni, hogy Eliza Dushku és Tahmoh Penikett között létre tud jönni a szükséges alkímia, és nem kell hozzá erőltetni a tündérmesei vonzalmat, mint eddig. Együtt nagyon ütős páros lehetnek, csak kérem, hamar hagyják őket kibontakozni. Az Epitaph One meglepetése számomra Fran Kranz, azaz Topher, akit ezúton rehabilitálok, ugyanis sokkal jobb színész, mint azt az előző dollhouse-os bejegyzésemben feltételeztem. A poszt-apokaliptikus eszmefuttatása még mindig felborzolja a szőrt a hátamon, annyira nagyot alakított. Jó tudni, hogy nem azért játssza ennyire harsányan és excentrikusan Tophert, mert csak erre képes.

A Dollhouse két elveszett epizódját nemcsak a rajongóknak, hanem a kétkedőknek is ajánlani tudom. Az Echo ugyan némi keserűséggel töltött el, hiszen jóvá tenni már nem tudja a hibákat, de legalább visszaállította a Joss Whedon-i zsenialitásba vetett hitemet. Az Epitaph One pedig azoknak szól, akik hozzám hasonlóan szkeptikusak voltak a sorozat jövőjével kapcsolatban, és aggódtak, hogy nem fog-e unalomba fúlni a formattálható babák története. Hát nem fog, sőt, a hajunkat is letesszük tőle.