Sziporkázó fézersugarak, száguldó rakéták, roncsok közt manőverező űrhajók, vagány férfiak, szexi nők, tetkós gonoszok, önfeláldozó hősök, minőségi sörök, érintőképernyős konzolok, high-tech terek, és végig pörgő, dinamikus akció. Kérdés, hogy napjainkban elég-e ennyi, és a melléjük társuló átlagos történet ahhoz, hogy sikeres, és élményt adó science fictiont készítsen valaki. A közönség, és kritikusok egy részének válasza úgy tűnik, egyezik az enyémmel: igen.
Ezek után mindenki csupán saját felelősségre kattintson a továbbra, hisz mögötte ott lapul a spoilerek aljasul megbúvó démona.
Előre leszögezem, hogy bár az összes egész estés Trek filmet láttam – valamelyiket többször is –, nem vagyok keményvonalas rajongója a világnak. Emellett nem végeztem mozgóképdramaturg-esztéta vagy filmművészeti iskolákat sem, mi több nem szoktam magam beleásni a készítők munkásságába, nyilatkozataiba, vagy épp étkezési szokásaiba. Egyszerűen csak kedvelem a történeteket. Így ez az írás inkább mondható egyszemélyes véleménynek, mint kritikának.
Azért, hogy szó ne érje a ház elejét, utánanéztem egy-két dolognak, mik az előző kritikában, és hozzászólásokban a filmmel kapcsolatosan felmerültek. Így végül talán arra is választ kaphat az olvasó, hogy vajon felszállhat-e a földön épített Enterprise. De kezdjük csak az elején.
Még egyben a csillagflotta korábbi büszkesége
Mondhatni a hétköznapi, science fictiont kedvelő mozilátogató képében ültem le a vászon elé, egy hosszú nap végén. Bevallom, kikapcsolódásra vágyom ilyenkor. Nem várok el logikus lépéseket, hiszen filozófiai ismereteim azt súgják ugyanannyi módon meg lehet mindent magyarázni, mint akár az ellenkezőjét. Irodalmi jellemekre még ennyire sem számítok. Csak szórakozni szeretnék egy eseménydús mesén. Eme igényem az új Star Trek film – a mellettem szörnyülködő arcok ellenére – teljes egészében kielégítette.
Az alkotók pedig a szokatlan, mégis valahonnan ismerős zene után rögtön az események közepébe csöppentettek. Tetszetős dizájnal rendelkező csillaghajó, látványos űrbeli anomália. Hol láttam már ilyesmit? Végiggondolni sincs idő, mert megérkezik egy extra méretekkel megáldott, fenyegető gépezet az eddig vizsgált fura jelenségen keresztül. Ami, mint később kiderül, egy fekete lyuk. Azaz érkezési oldalán minden bizonnyal éppen ellentéte, egy eddig csupán teóriákban felmerült objektum, a fehér lyuk lenne, csak ezt elfelejtették közölni a nézőkkel. Igaz, az átlag jómunkásembert hol érdekli, mi történik szűken vett környezetén kívül az univerzumban?
Vissza az ismeretlen hajóhoz. Láthatóan nem épp békés szándékkal jött, ha ebben tűzerejének demonstrálása után is kételkedtem volna, akkor véglegesen meggyőzött róla parancsnokának zord grimasza. Valószínű Yamamoto admirális, a II. világháborús japán erők főparancsnoka is hasonló arcizomrándulás, és elszánt tekintet kíséretében adta ki az utasítást Pearl Harbour teljes dezintegrálására. Végül a flotta űrjárműve megsemmisül, ám újonnan kinevezett kapitányának önfeláldozása megóvja a mentőkabinokban menekülő százakat. Meg sem lepődöm azon, hogy ez az igazi ameri… föderációs hős az események forgatagában megszülető csecsemő, James Tiberius Kirk apukája.
Most pedig megismerhetik ennek a teljesen működőképes bányászhajónak a tűzerejét
Egyébként a bevezető jól sikerült rendezését, fényképezését, vágásait mi sem bizonyítja jobban annál, hogy bár tudatom egy része száz százalékig biztos volt annak kizárt voltával, hogy a vajúdó nőnek bármi baja essen, mégis végig izgultam látványos menekülésük perceit.
Ezt követően feltűnik XXI. század követelményeinek megfelelően újjávarázsolt főcím. A Csillagközi Rombolók, és Farkasok mai világában kiemelkedő pozitívum, hogy meg sem kísérelték lefordítani. Az öreg szekereket úgy tűnik már idehaza is végleg lecserélték. Lehetséges volna, hogy fejlődik a magyar mozgóképipar?
A folytatásban évtizedes ugrásokkal haladunk a cselekményben. Ahogy a történet kibontakozik, lassan ismét felpörögnek az események, és előlépnek az egyszerű, ám nagyszerű jellemű főszereplők: Kirk, Spock, Uhura, Pike, McCoy. Száguldás, piálás, reklám, poénkodás, űrlénykedés, beszólás, verekedés. Már várom, mikor jön a szex. Mikor aztán eljönne, Uhura közbelép… Hé, nem neki kellett volna az ágyban lennie!? Ezen gyorsan túlsiklok, ugyanis hiába mutogatják sötét bőrű leányzónkat hiányos öltözékben, a zöld színű hölgy mérföldekkel tetszetősebb nála. Nem csupán virágmintás alsóneműje, de természetes adottságai folytán is felülkerekedik a vékonyka, ám sok galaktikus nyelvet beszélő szépségen. Hiába, vannak pillanatok, mikor a műveltség is háttérbe szorulhat. Remélem, civilizációnk minél hamarabb felveszi a kapcsolatot a csillagközösséggel, és annak nulladik típusú találkozásokra nyitott fajaival.
Bocs fiúka, én csak a hegyes fülekre bukok
Mivel igazából mellőzném a teljes cselekmény lejegyzését, és a spoilerezők élményét sem akarom teljesen elrontani, innentől valóban csak egyes momentumokat emelek ki az alkotásból. Olyanokat, amik jobb, vagy rosszabb szájízt hagytak maguk után. Bloggertársam, Diogenes, és a kommentelők egy része nagyon jól összefoglalta a kritikán aluli, és erőltetett dolgokat, ezért igyekszem azokat nem ismételni. Ami mégis becsúszik, valószínű a kihagyhatatlan bénaság kategóriája.
Látványvilág: Nem hinném, hogy a kilencvenes évek Wing Commanderén, vagy épp a modern konzolokra írt szimulátorok, és FPS-ek gyors reakcióidőt igénylő játékain felnőtt nemzedékeknek valójában gondot okozna követni az állandó kameramozgást. Valakinek tetszik, másnak nem, és azt se gondolom, hogy ez bármilyen szórakoztatóipari termék értékmérője lenne. Engem például egyáltalán nem zavart. Dinamizmust adott, és biztosította, hogy még fáradtan se lankadjon a figyelmem.
A díszletek ugyancsak rendben vannak, nem keltenek annyira műanyag érzést, mint amire számítottam. Spock egyszemélyes gépe csinos darab volt, fura hangja ellenére is igazán a házunk elé parkolhatna vele valaki reggelre. Kifejezetten pofásnak mondható a Vulcan bolygó építőművészete, és bizonyos belső terek a hajókon. Végre elhittem, hogy egy hatalmas csillaghajó gépházában vagyunk, és nem a Szépművészeti Múzeum egyik alagsori, modern alkotásokat felvonultató kiállítótermében. Az már más tészta, hogy szemmel láthatóan szerencsétlen romulán barátaink építőanyag híján a Bespin egyik leselejtezett felhővárásának alkatrészeiből húzták fel bányászmonstrumukat.
A történetre sem lehet panasz. Az ellenség motivációja összességében nézve ugyan erőltetettnek hat, ám ezt feledteti a csavar, mivel megoldották az alternatív univerzum létét. És minderre többször is emlékeztetnek minket. Így egyik kedvenc mondatomban is: „James T. Kirk nagy ember volt… de egy másik életben.”
A szereplők jól eltaláltak, és megfelelően hozzák a karakterük, különösen Kirk, McCoy, Uhura, de leginkább Spockot alakító Zachary Quinto, aki most épp nem mások, hanem saját fejében kotorászik a legtöbbet.
Sulu eltolt belépője kitűnően sikerült. Ekkora lúzerséget tényleg csak egy akadémiát frissiben elhagyott, a figyelemtől kissé lámpalázas pilóta mutathat be. Láthatóan a karddal fele annyi gondja sem volt.
Bár tapasztalatom azt mutatja a fúró-égetőfej platformján játszódó akciójelenet többeknek nem nyerte el tetszését, szerintem fogyasztható minőséget hozott. A katanától különösen besokaltak egyesek, de könyörgöm: ha kadét lennék, magam is a legeffektívebb közelharci fegyver forgatását sajátítanám el, és vinném akcióba. Márpedig a japánok tradicionális kardjánál kevés hatékonyabb van. És minden tériszonyom ellenére is sok mindent megadnék, ha egyszer én mehetnék hasonló bevetésre Kirkkel… persze nem vörös ruhában.
Tetszett, hogy visszahozták a – ha nem csal emlékezetem – második részben megismert „agyrágó bogarat”. A főgonosz bányász-szakszervezeti vezető Nero viszont pehelysúlyú lett a karizmatikus Khanhoz képest. Egy youtubera regisztrált tag, Pringlesman videójával könnyedén felidézhetjük a néhai hippi mélyről érkező genyaságát:
Az érthetetlen akcentusú Chekovon önkéntelenül is elmosolyodtam, főként mikor az egész hajó az ő hírközlését hallgatta. Sajnos a komikum abban rejlett leginkább, hogy hasonló baklövések bizonyos személyek bizonyos pozícióba helyezésével a valóságban is tipikusak.
A jégbolygón semmiből felbukkanó, dolbyban vonító farkasrozsomák sikeresen halálra ijesztett, akár a filmek kilencven százalékának hasonló jelenetei. Ennek okán küldök egy jó édes anyukájukat emlegető üdvözletet a készítőknek. És egy mázsa friss húst a mindenféle dramaturgiai megfontolás nélkül bedobott tremorsszájú szörnyecskének, amiért elfogyasztotta a ruszki milliomosok áhított bundaalapanyagát.
Scotty jelenete, mikor szembesítik saját találmányával egy az egyben a negyedik részt idézte, mikor a múltba utazva ő „fedezteti fel” az átlátszó alumíniumot egy tipikus szemüveges geekkel. Ugye emlékszünk: hello kompjúter…
Különben valahol kíváncsi lennék, hogy az állomás picurka idegenje milyen viszonyban volt ezermester barátunkkal, amiért ilyen nehezen engedte útjára őt. Bár azt hiszem a mai filmekben megjelenő kapcsolatok után – had ne soroljam – hálát adhatok az égieknek azért, hogy ez örök titok marad.
Az öreg Spock szereplése az egyik csúcspontja volt a filmnek. Ezer hála Nimoynak, hogy vállalta az állítólag évtizedek óta háta közepére kívánkozó szerepet. Számomra a film végén elhangzó néhai sorozatkezdő monológ is hangulatosnak volt, különösképp előadója okán.
Némi (ál)tudományos kitérőt véve a bejegyzés vége felé: Úgy tűnik a fekete lyuk, mint a világegyetem egyik legfontosabb, és maga módján legtitokzatosabb eleme fontos kelléke egy efféle sci-finek. Ám a rajta keresztül végrehajtott időutazás talán nem is olyan logikátlan, mint amilyennek elsőre látszik. Különösen, hogy mesterséges darabról van szó. Minden mai „csillagflotta gyakornok” tisztában van azzal, hogy egy ilyen gravitációs óriás tér és időhajlító ereje a maga nemében egyedülálló. Bolygónk legnagyobb elméi is csak találgatják, pontosan mi is zajlik pontosan odabent. Vagy épp kicsit odébb, az eseményhorizont tájékán. E módon nem elvethető ilyesféle időtorzulás egy fekete lyuk kapcsán, ugyan közel sem a legvalószínűbb eshetőség. Mindenestre bármit kategorikusan kijelenteni erről a jelenségről ahhoz hasonlatos, mint mikor a fizikusok kategorikusan elvetették a repülő tárgy létrehozásának ötletét.
A fekete lyukhoz hasonlóan a szupernova következtében elpusztuló bolygó sem tűnik orbitális bődültnek, hiszen az efféle kozmikus katasztrófák közben felszabaduló energiamennyiség – különösen, ha megfelelő méretű csillagról van szó – sok-sok fényévnyi távolságban is erősen érezteti hatását. Mondhatjuk, hogy a napunk és a bolygóinak belsejében létrejövő energia összessége lófütyi egy hasonló eseményhez képest.
Ha tudnád McCoy ebből a szögből milyen jól belátni a szabvány miniszoknyák alá
Arról ne beszéljünk, a piros rágógumigömb anyag vajon miként hozhatta létre azt, amit. Bizonyára a másik világegyetem Leobenje segített rá villogó ledes dobozával.
Végére hagytam a felszínen épített csillaghajót. Erre is találtam a választ a wikipédián. Hála neked world wide web! Megtudtam, hogy a fránya járművet azért szükséges földi körülmények között összeszerelni, mivel (figyelem, irgalmatlan technoblabla következik, mi elmaradhatatlan kelléke a treknek): a mesterséges gravitáció, és annak szükségszerűsége, hogy ezt „elképzelhetetlen” sebességben is fent tudja tartani, bizony megköveteli, hogy a hajó gépeinek finomhangolását a szimulálni kívánt gravitációs mezőben hajtsák végre. Na bumm! Valamivel ismét bölcsebb lettem.
Én mindenesetre a magam naiv módján elhiszem, hogy egy civilizációnak, ami le tudja küzdeni a csillagközi űr száz fényévnyi távolságait, nem gond egy ekkora űrhajót kiemelni légkörünkből a leggyengébb erőhatás ellenében.
Minden összevetve az új Star Trek film nem okozott csalódást számomra, és jó érzéssel léptem ki a moziból. Köszönhető ez talán annak, hogy egy képzeletre, és szórakoztatásra épülő filmet sosem fogok véresen komolyan venni, még ha a valós életben előforduló, súlyos etikai kérdéseket is tartalmaz. Például, hogy miért, kiért érdemes kockáztatni, és feláldozni az életünk? Vagy van-e értelme a pusztító bosszúnak? Ha a realitásban kerülnénk hasonló helyzetbe, hőseink példája után talán megfelelően tudnánk dönteni. Ez az egyik fontos szerepe a jó és rossz harcát bemutató, heroikus filmeknek. Akkor kell hősnek lenni, mikor szükséges.
Addig pedig miért ne élvezhetnénk a tizenegyedszer is újat felmutatni képes világot? Hisz olyan dolgokat mutat, mi egyre inkább hiányzik a sajátunkból: az ismeretlen felfedezésének szépségeit, kihívásait, és a közös, igaz célért folytatott küzdelmet társainkkal.
