A lentebbi kritikában elspoilerezem ezt a filmet és a Star Trek Into Darknesst.

A Man of Steel egy dicséretes próbálkozás arra, hogy új életet leheljenek a Superman-mitológiába, de túl töketlen ahhoz, hogy megmutassa, mit lehet kihozni ebből a történetből. Pedig a nagyszerűség lehetősége többször is felvillan, de épp csak azért, hogy felidegesítsük magunkat, mennyire merész lehetett volna ez a film, és ehelyett mennyire ostoba lett. 

borito.jpg

A Man of Steel elsősorban strukturális gondokkal küszködik. A dramaturgiáját jócskán aláássa az, hogy az egyébként is üresjáratoktól hemzsegő fő cselekményszálat meg-megtörik a flashbackek. Gaines fogalmazta meg, hogy a hollywood jelenlegi kedvencei közül -- a Nolan fivérek, Abrams/Lindelof, Snyder/Goyer -- mindenki előbbrevalónak tartja a struktúrát a szubsztanciánál. Azaz a karakterek, az érzelmi azonosulás mindig másodlagos szerepet tölt be az inventív cselekményvezetés mellett. J. J. Abramsnél ez az ominózus Magic Box, Nolanéknél a nonlineáris történet, ami most Superman eredetébe is beférkőzött. Csak sajnos, míg Nolan képes továbbra is fenntartani az érdeklődésünket annak ellenére, hogy a karakterek nála is a cselekmény szolgálatában állnak, ez itt már nem működik.

Clark, az ember

Pedig Zack Snyder mindent megtesz, hogy Clark Kent szerethető legyen. A kamaszkori visszaemlékezésekből árad az átlagos vidéki család éthosza, a flanelinges amerikai életérzés szerető családdal, tornáccal, kutyával, gabonaföldekkel. A valójában egész ízléses próbálkozásokat csak a csikorgó párbeszédek és Papa Kent bődületes tanulságai ássák alá. David S. Goyer miatt az amúgy korrektül megrendezett jelenetek is olcsó érzelmi manipulációnak tűnnek. Kevin Costner szimpatikus alakítása sem ér semmit, ha arról kell prédikálnia a gyerekének, hogy jobban teszi, ha megöl egy iskolabusznyi gyereket. Ha már a prédikációnál tartunk, az egyik leginkább övön aluli jelenetben Clark egy paptól kér tanácsot a világ megmentéséhez, és az egész eszmecserének az égvilágon semmi értelme azon kívül, hogy megmutassuk, milyen hithű keresztény ez a földökívüli gyerek. 

kents.jpg

Éppen az ehhez hasonló szituációkban süt át, hogy mekkora lehetőségek rejlettek ebben a filmben. Teljesen kézenfekvő lenne, ha a iskolabusz kiirtása mellett kardoskodó Papa Kenttől megkérdezné az ifjú Clark, hogy belegondolt-e már, milyen érzés lehet az, amikor tudod, hogy megmenthetsz valakit egy közelgő balesettől (nem is feltétlenül kell halálosnak lennie), de nem teszed meg. Hát nem érzed magad bűnösnek? Nincs lelkiismeret-furdalásod? Még szép, hogy van, hiszen beavatkozhattál volna, de te a kisujjadat sem mozdítottad. Most ugyanezt képzeld el úgy, hogy olyan képesség birtokában vagy, amellyel lényegében határtalan mennyiségű embert menthetsz meg bármilyen helyzetben. Hát nem furdalna a lelkiismeret, ha egyet is hagynál meghalni?

Ez a kézenfekvő érvelés, ami egyrészt rögtön helyretenné Clark megmagyarázhatatlan motivációit, továbbá egy érdekes, feszültségteli párbeszédet is eredményezhetne a két Kent között, hiányzik. Az író úgy gondolta, hogy fölösleges épkézláb magyarázattal szolgálni Superman viselkedésére, elvégre ő Superman, a néző úgyis pontosan tudja, mit várhat el tőle. Nincs szükség karakterépítésre. Akárcsak a Star Trek Into Darknessben, ahol az írók fölöslegesnek tartották Khant alaposan bemutatni, hiszen a néző úgyis tudja, kicsoda ő. Meg lehet spórolni egy csomó expozíciót. Csakhogy a dramaturgia nem így működik.

Superman, a földönkívüli

A pappal folytatott röpke és teljesen üres párbeszédet is mennyire más dimenzióba lehetett volna helyezni. Superman figurája emberfeletti, már-már isteni, mindenható, de ezt a benne rejlő konfliktust egy pillanatig sem sugározza ki a papra, szóba sem jön a karakterének ez az aspektusa. Az idegenek láttán a hitét megkérdőjelező pap toposza éppen eléggé lerágott csont ahhoz, hogy elkerüljük, de ha már beleteszünk egy olyan jelenetet a filmünkbe, amelyben egy földönkívüli egy pappal beszél, egyszerűen nem mehetünk el emellett szó nélkül. Csupa kihagyott ziccer ez a film. 

A hasonló magas labdák egyike a film záró jelenete, amelyben Superman ismét konfrontálódik a katonákkal. A jelenet célja, hogy megalapozza a két fél baráti együttműködését, a következő filmekben Superman háborítatlan világmegmentői tevékenységét. Amikor a katonákat vezető Harry Lennix megkérdezi, hogy miért is kellene barátként tekinteniük a földönkívüli Supermanre, ő csak annyit felel, hogy "Kansasi gyerek vagyok", nem ellenség. Értsd: annyira jólnevelt patrióta vagyok, hogy meg sem fordul a fejemben, de tényleg, eszembe sem jut, hogy rosszra használjam a hatalmamat. Ismét egy olyan megnyilatkozás, amely elvárja a nézőtől, hogy tudja, kicsoda Superman, és el se gondolkodjon azon, pontosan miért is csinálja, amit csinál. Elképesztő, hogy ennyire közel volt a film ahhoz, hogy Superman kimondja, hogy azért teszik jobban, ha barátként tekintenek rá, mert nem akarják őt az ellenségüknek tudni.

supes.jpg

Nem, Superman esetében még csak utalni sem szabad arra, hogy akkora a hatalma, amekkorával nem csupán az Amerikai Egyesült Államokat, hanem az egész világot is az igájába tudná hajtani. Nem, Superman az amerikai hős, a legenda, akinek a tisztaságát nem szabad ilyen implikációkkal megmételyezni. Nem lenne nagy dolog ezeket az apróságokat elismerni, de nincs hozzá bátorsága a készítőknek. 

A szuicid Krypton

Mivel Supermannel, az ikonnal kesztyűs kézzel kell bánni, ezért az eredettörténetét sem szabad fenekestől felforgatni. Nem szabad megkockázatni a nézők elidegenítését. Ezért az új ötletekbe bele kell erőltetni azokat a mindenki által ismert elemeket, amelyek valójában tökéletesen nélkülöznek mindenfajta logikát, hogy ezzel csak még nagyobb hangsúlyt adjunk a következetlenségeiknek. 

A kryptoniak minden ok nélkül maradnak a haldokló anyabolygón, pedig rendelkezésükre áll kolonizációs technológia. Valószínűleg egy bolygónyi lakó között nem Jor-El az egyetlen, aki képes lenne összetákolni egy űrkabint, amellyel élve elszökhet a bolygóról, mégis csak ő teszi meg, és ő is csak az egy szem fiát menekíti ki. Valamint a saját tudatát egy szuper-pendrive-on, amin Mama-Elnek már nem jutott hely, a hajóba pedig helyszűke miatt nem fért be egy második pendrive.

jorel2.jpg

Odáig már el sem megyek, hogy ha a kryptoniaknak vannak robotjaik, képesek a tudatukat feltölteni egy számítógépbe, továbbá mesterségesen csecsemőket előállítani, akkor miért nem töltenek föl mindenkit egy űrhajóba, bízzák rá magukat pár robotra, hogy keressenek új életteret, majd a babákkal benépesítsék az egészet újra. Úgy tűnik, hogy a kryptoniak biológiailag programozott genetikai kódjában benne van, hogy a bolygójukkal együtt kell elpusztulniuk. Más épképzláb magyarázat nincs.

Ez alól, úgy tűnik, az egyedüli kivételt éppen a bolygó és a lakosságának védelmére kódolt katonák, azaz Zod és emberei jelentik, akik fellázadnak a pusztuláspárti rezsim ellen. A tettükért villámgyorsan elítélik, majd száműzik őket, alig néhány nappal-órával azelőtt, hogy a Krypton összeomlana. Ezek a katonák az éhhalál szélén állva pillanatok alatt átalakítják a börtönük tetszőleges alkatrészét űrhajtóművé, és Kal-El nyomába erednek. Ha eddig fel is merült, hogy a kryptoniak ludditák módjára megsemmisítettek minden űrutazásra képes eszközt, és csupán a rendszerellenes Jor-El épített titokban egy mentőkabint a fiának (ez egyébként nincs kimondva a filmben, legfeljebb feltételezni lehet), akkor most már ez a logika is felborult. Zodék megoldására a Krypton pusztulását megelőző hónapokban senki sem jött rá, pedig külön kasztja van a tudósoknak, akik sokkal alkalmasabbak lennének az űrhajtómű elkészítésére

Az is a nézői hitetlenség felfüggeszthetőségére van bízva, hogy egészen pontosan hogy is zajlottak az események a Krypton történelmében. Korábban űrjáró, kolonizáló faj voltak, de egyszer kitalálták, hogy véres háborúk árán visszavonulnak az anyabolygójukra, és attól a naptól kezdve leszoktak az elevenszülésről, és genetikailag megtervezett csecsemők révén szaporodtak csupán. A kettő döntés között elvileg van valamilyen összefüggés, de az egész döntési folyamat kissé homályos marad. 

Azt is megtudjuk, miközben az El család a Naprendszert vizsgálja, hogy a kryptoniak tisztában vannak azzal, hogy milyen hatással van a szervezetükre a sárga nap. Űrjáró népként mégis úgy döntöttek, hogy eszük ágában sincs letelepedni egy olyan csillag rendszerében, amely hasonlóan áldásos hatást fejt ki rájuk. A filmben a napsugarak mellett a Föld légköre adja Superman képességeinek egy részét, amelyet előre nem tudhattak a kryptoniak. Viszont lehetetlen, hogy az űrkutató érában sem jártak egyetlen bolygón sem, amelynek a levegője hasonlóan hatott volna rájuk (sőt, egyetlen tudósnak sem sikerült ugyanerre rájönni több évezred alatt).

krypton.jpg

Azaz a kryptoniak választhatnának úgy, hogy egy teljesen földszerű bolygón létezzenek, ehelyett azonban a pusztulás szélén álló, életveszélyes Kryptonon tengődnek. Pedig még a Föld alacsonyabb gravitációja miatti elgyengüléstől sem kell tartaniuk, hiszen a napsugarak gondoskodnak arról, hogy még a megszokottnál is izmosabbak legyenek. 

Ezek a dolgok mind Superman eredettörténetének ab ovo baromságai. Akárcsak megannyi eredettörténetet, ezt is invenciózus módon át lehetne dolgozni úgy, hogy bevegye a modern filmnéző gyomra, de kielégítse a rajongókat is. Ehelyett ragaszkodni kell a sületlenségekhez, mert a Szent Tehenet érintetlenül kell hagyni. 

Zod

Ezeknek a hibáknak a következményeképpen Zod motivációi is nyakatekertek és erőltetettek. Át akarja alakítani a Földet, hogy Kryptonszerűbb legyen, és elveszítse a szuperképességeit. Mert a maroknyi katonájának beletelne TÖBB ÉVBE, mire megszoknák a hatásokat*. A hatásokat, amelyekre egyetlen katona kasztú személy sem mondana nemet. Főleg nem úgy, hogy azok az új kryptoniak, akik ebbe születnének bele, gond nélkül hozzászoknának és úgy nőnének föl, hogy ez nekik a normális. Furcsa, hogy egy, a népe védelmére kondicionált katonának eszébe sem jut, hogy szupererősen jobban tudja ellátni a feladatát, mint egyébként. 

(*Egyébként végül pár óra alatt egész jól megbarátkozik a képességeivel.)

zod2.jpg

Komoly kihagyott ziccer, hogy Zoddal nem konfrontálódik egyik katonája sem ezzel kapcsolatban. Senki sem kérdőjelezi meg a döntését, hogy a számukra a Paradicsommal egyenértékű bolygóból miért csinál koszfészket. Így a többi kryptoni csupán kirakatbábu marad, unalmas henchmanek, felejthető bokszzsákok. 

Értelmesebbé tette volna Zod szándékait, ha például tudjuk, hogy a kryptoniak igenis megpróbálkoztak azzal, hogy a földihez hasonló körülmények között éljenek. Ám épp az óriási hatalom, amire így tettek szert, volt az, ami korrumpálta őket. A szuperképességeik veszélyessé, összeférhetetlenné, hataloméhessé tették őket, ami örökös lázongásokhoz és háborúhoz vezetett.

Ez megmagyarázná, miért vonultak vissza a Kryptonra, sőt, rögtön elmélyítené Superman karakterét is, akinek ugyanezekkel a problémákkal kell szembenéznie, és végül úgy dönt, hogy megpróbál megküzdeni velük. De tudjuk, hogy Superman korrumpálhatatlan, és ennek az ellenkezőjének a puszta sejtetése is főbenjáró bűn egy író számára. 

Pedig ez megmagyarázná azt is, hogy Zod miért gyűlöli annyira Kal-Elt (mert veszélyesnek tartja), és miért akarja átalakítani a Földet. Talán egy extra magyarázatot adna arra is, hogy mi értelme a biomérnökileg megtervezett szaporodásnak, amely amellett, hogy egy bizonyos kasztba sorolja az egyedeket, gondoskodik arról is, hogy ne legyenek bűnös gondolataik a kolonizációról, sárga napsugarakról és oxigéndús légkörökről.

supes2.jpg

A hiányzó mondanivaló

Mindez az "előre eltervezett társadalom" kontra "szabad döntés" konfliktus kiaknázatlanul marad, ami az eddigiekhez képest is bődületes nagy ziccer. Ráadásul úgy, hogy egy jelenetben láthattuk a tinédzser Clarkot, hogy Platónt olvas. PLATÓNT.* Nem elég, hogy pöröllyel sulykolják a koponyánkba, hogy ez a gyerek szuperokos is ám, de ráadásul pont Platónt nyomnak a kezébe, ami egy újabb réteget adna ahhoz, hogy megpróbálja megérteni Zodot, és zseniális párbeszédeknek lehetne az alapja. Ezzel szemben épp csak annyira van megemlítve ez az inherens ellentét, hogy tudjuk, ki áll a rossz, és ki a jó oldalon.

(*Clark Kent ezt az egy szem könyves momentumot leszámítva egy pillanatig sem tűnik sem okosnak, sem találékonynak, sőt, mint tudjuk, olyan faék egyszerűségű az észjárása, hogy fel se merül a fejében a rosszindulat vagy a hatalomvágy.)

Ezt a szembenállást egyébként is tompítja az a tény, hogy nem derül ki, mit is akart a fiával egészen pontosan Jor-El. Jor-El az, aki rebellis, rendszerellenes alak, az elevenszülés híve, továbbá nem akarja hagyni, hogy a népe kipusztuljon. Zod sem akarja, hogy a népe kihaljon, de ő a hagyományokat folytatná, és a rendszert fenntartva alkotná újra Krypton disztópiás társadalmát. Ehhez képest mégis Jor-El az, aki elküldi a fiával a rendszer fenntartásához szükséges genetikai kódokat, amely biztosítja, hogy a következő nemzedékből is engedelmes tudósok, katonák és utcaseprők szülessenek. 

Tovább is van

Mindezek mellett a történetből eredő magas labdák mellett már eltörpülnek az egyéb lehetőségek, amelyeket kihagytak. Nincs megmagyarázva, hogy miért lesz Superman kádkilépőből szőtt ruhája amerikaizászló-színű. A Kryptonból annyit láttunk, hogy az uralkodó szín a Giger-szürke, és az égvilágon senki nem hord színes ruhadarabokat. Mennyivel eredetibb lett volna, ha nemcsak az S címert magyarázzák a kryptoni hagyományokkal, hanem a piros-kék kombinációt is a család sajátjának tulajdonítják. A Krypton lehetett volna egy színes társadalom, ahol minden nemzetségnek csak rá jellemző színvilága van, és ezt örökölte meg Kal-El. Ehelyett az egész világ olyan konfliktuskerülő árnyalatú, mint a Prometheus, kivéve Kal-El ruháját, ami megmagyarázhatatlan okból piros és kék. 

loislane.jpg

Lois Lane karaktere az egyik legkézenfekvőbb erőssége kellett volna, hogy legyen a filmnek. Az író nem tudott mit kezdeni az ölébe hullott erős női figurával. Egy árva jelenetben láthatjuk proaktívan viselkedni az újságírónőt, amikor habozás nélkül egy ellenségesen viselkedő robot szemébe vakuzik, hogy bizonyítékot szerezzen az idegen létformáról. Ennél nagyobb hülyeséget abban a percben nem is követhetett volna el. A későbbiekben folyamatosan ide-oda rángatják, vezetik a karaktert, egyetlen önálló cselekedete sincs. A legsúlyosabb elkövető az a momentum, amikor Jor-El projekciója mutogatja neki az idegen hajón (ahova egyébként minden magyarázat nélkül szállítják), hogy merre menjen és pontosan mit csináljon. Gondolkodnia egyáltalán nem is kell, csak hallgasson a férfira. 

Az olyan alapvető, az emberi logikát vérig sértő hülyeségeket csak felsorolásként érdemes említeni, mint hogy az idegenek hajóját egy fekete lyukkal (vagy szingularitással? Végül is mindegy) próbálják beszippantani, mit sem törődve azzal, hogy az milyen hatással lesz szeretett bolygónkra. Legalább olyan bugyuta macguffint csinálnak a szingularitásból, mint amilyen a Star Trek vörös anyaga volt, vagy a The Dark Knight Rises fúziós reaktora. Ugyanitt emelném ki, hogy az amerikai hadsereg jókora szarban van, ha összesen egy darab DARPA-tudóst és egy darab katonát tudtak felmutatni, hogy kezeljék az egész helyzetet, így ugyanis nem maradt senki, aki evakuálja Metropolis városát. Szerencsétlen civileknek csak akkor jutott eszükbe hazamenni a munkahelyükről, amikor a fél napja a fejük felett lebegő Reaper földönkívüli űrhajó már a szomszéd épületeket rombolta.

Konklúzió

A film egyedüli emlékezetes tulajdonsága Zod tábornok karaktere. A sántító motivációi ellenére épkézláb főellenség tudott lenni, izgalmas személyiségjegyekkel. A sikeréhez nagyban hozzájárult Michael Shannon bivalyerős alakítása, mindent elfeledtető jelenléte (nem emlékszem, ki is játszotta az Into Darknessben Khant?). Henry Cavill pátoszba hajló, naiv színészi játéka illett ehhez a Superman-figurához, de vajmi kevés volt ahhoz, hogy holnap is emlékezzek rá. A távolba révedő tekintet és a szépen beállított haj nem elegendő a karizmához, a kisugárzáshoz (mondom ezt úgy, hogy Christopher Reeve esetlen alakítása nem volt rám akkora hatással, hogy elhomályosítsa az ítélőképességemet). 

A Man of Steel kiváló példázata annak, hogy nem lehet akármilyen kóklerekre bízni egy olyan larger-than-life karaktert, mint egy tetszőleges DC szuperhős. Nem is lehet másként hozzányúlni ezekhez a akcióbábuknak való figurákhoz, csak ha fenekestől felforgatsz mindent, amit róluk tudtál. A Batman Begins sem működött volna másként, ha nem ír felül mindent a fejünkben, amit eddig a sötét lovagról tudtunk, és nem helyezi az ő pszichológiai utazását a középpontba, hogy ezzel kézzelfoghatóvá, élővé, lélegzővé tegye a személyiségét. Ezt a kombinációt azóta sem sikerült egyetlen szuperhősfilmnek sem összehoznia. A különbség az, hogy a Marvel figurái, még a félistenek is, emberközelibbek és sérültebbek, mint a DC-éi, így velük szinte játszi könnyedséggel lehet azonosulni. 

6/10

Végjegyzet

Azt gondolom, el fog jönni még a mi életünkben az az idő, amikor a nagy Hollywoodi stúdiók már annyira nem mernek eredeti ötletekkel kísérletezni, hogy évente egynél többször is reciklálni fogják a szellemi tulajdonaikat. El fog jönni az az idő, amikor egy Superman- vagy Batman-reboot nem fog eseményszámba menni. Amikor teljesen normális lesz az, hogy két évvel egy franchise befejezése után már jön is az újrakezdése (lásd még: Amazing Spider-Man). Sőt, amikor egy éven belül is több azonos cím lesz bemutatva, több különböző Batman- és Superman-franchise, teljesen eltérő univerzumokban, más-más színészekkel, más-más stílusban, alapkoncepcióval. Pontosan úgy, ahogyan a képregények működnek. 

Egy ilyen szisztémában már nem fog számítani az, hogy Superman egy érinthetetlen Szent Tehén. Akkor már el fog férni a sok Superman-cím között egy, amelyben a város pusztulásakor hull néhány csepp vér is. Amelyben Supermant igenis megkörnyékezi a hatalom gondolata. Amelyben elhangozhat az istenkomplexus szóösszetétel. 

Talán bizarr módon, de épp ebből az ötlettelenségből fognak születni a mainál jóval ötletesebb franchise-ok. A kérdés, hogy kérünk-e majd belőlük.