Mit várhatunk egy filmtől, amin alkotói gárdája tizenkét évet dolgozott? Valóban nagy lépés ez egy embernek, és ugyanígy az emberiségnek? Az alábbiakban elolvashatjátok a kritikáinkat James Cameron legújabb dobásáról, az Avatarról. A művet bizonyára nem kell már bemutatnunk, beszéljenek tehát magukért a recenziók, lapozzatok!

Pocahontas reimagined - Ysu, 8/10

Az Avatar témája nem új. Igaz, nem is túl régi. Mert a gondolat, hogy felelősséggel tartozunk a világunkért, a természetért, és nem mehetünk oda más népekhez, hogy „civilizálás” címszóval kihasználjuk őket, csak az elmúlt 20-25 évben kezdte befészkelni magát az emberek agyába. (Igaz, ennél régebben történt, hogy egy bizonyos Ray Bradbury zseniális scifi novellagyűjteményt írt a témában Marsbéli krónikák címen.) Az Avatar szellemi elődje azonban nem a Marsbéli krónikák, inkább a Farkasokkal táncoló és a Pocahontas. Ez utóbbival való kapcsolata annyira erős, hogy azon se csodálkoztam volna, ha kiderül, hogy ez a film bevallottan egy „Pocahontas-reimagined” akart lenni. Ami persze nem baj, feltéve, hogy a film bizonyítja, hogy volt létjogusultsága az elkészítésének. És ezen a ponton úgy érzem, hogy ha nem is minden téren, de igen, a film bizonyos aspektusai mindenképpen említésre méltóak.

Kezdjük a legnyilvánvalóbbal. A látvány valami egészen elképesztően pazar. Nem tudom, hagyományos moziban ez mennyire jön át, de a 3D IMAX-élmény helyenként egyszerűen lélegzetelállító volt. Különösen a film elején, ahogy ismerkedünk a történettel, a karakterekkel, a bolygóval, akkor szinte kézzelfogható volt a különösség, az idegenség érzése. Ezekben az első jelenetekben (úgy kb. a film egyharmadáig) minden látványelem hihetetlen intenzitással jött át a vásznon, és itt most nem harsány színekre, vagy látványosságokra gondolok, hanem egy első találkozás intenzitására, melyre mindig emlékezni fogunk, miközben későbbi találkozásokat elfeledünk.

Ezzel az intenzitással közelít a főszereplő, Jake Sully Pandora titokzatos világához, mintha minden érzékszervével egyszerre próbálná bevenni az élményt. Számomra különösen megragadó momentum, ahogy avatarja testében először lép ki a házból, először érzi magán a napot, először túr bele lábujjaival a földbe. Mintha ezzel a mozdulattal pótolni lehetne, amit elveszített, a sebesülésének és a lebénulásának következtében. (Ez szakmai ártalom, de ki kell emelnem a zseniális CGI-ok sorából Sully lábát, melyet a film közepén egyszer feltűrt nadrággal mutatnak. Nem lett volna muszáj mutatniuk az atrofizálódott, aránytalanul lesoványodott végtagot, ám ez az apró részletekre is odafigyelő magatartás nagyon szimpatikus volt nekem.)

Érdekes ellentét volt a sebesült idegrendszerű Jake Sully és Pandora kapcsolata. Pandora maga Gaia, az élő bolygó, csak éppen a szó szoros értelmében. Pandorán minden kapcsolatban van mindennel, minden része egy nagyobb egységnek. Nagyon szemléletes a mód, ahogy a naavik az állataikat irányítják – gyakorlatilag összekapcsolva az idegrendszerüket. Az emberek a na'vikhoz képest éppen annyira „nyomorékok”, mint ahogy Jake Sully hozzájuk képest. Az emberek elszakadását a természettől mi sem szemlélteti jobban, mint a katonák „gép-avatarjai”, ezek az otromba, mechanikus gyilkológépek, szemben a naavik organikus, harmonikus harcosaival. Bevallom, abban a jelenetben, ahol a naavi harcosok a repülőgépek ellen harcoltak, akkor is ez az ellentét nyűgözött le legjobban (bár kétségkívül látványos és izgalmas jelenet volt ezen túl is.)

És akkor jöjjön néhány negatívum is. Az első harmad elmúltával mintha a készítők kísérletező kedve alábbhagyott volna, s a történet jól ismert csapásokon haladt tovább, meglehetősen kiszámítható módon. A karakterek egy (jelentős) része meglepően kétdimenziós maradt, a film lenyűgöző háromdimenzióssága dacára (vagy éppen azért). A tanító szándék nemes, és az üzenettel nincs baj, de a didaktikusság mindig az esztétikum és főleg a komplexitás ellen dolgozik. Mindezek ellenére nekem tetszett a film, és úgy érzem, látványilag és film-technikai téren maradandót alkotott. (Bár remélem, leszoknak azokról a lassan forgó kameramozgásokról, amik a 3D moziban többször is hányingert okoztak, allergiás vagyok ugyanis a körhintázásra.)

A császár új ruhája - Gaines, 5/10

Pedig nem indult rosszul. Viszonylag kevés elvárással, de kellemes meglepetésekre nyitottan ültem be a moziterembe, és az első képsorok, a narráció, a kriotartályokból történő ébredés pazar élményt ígért. A 3D-s filmnézés pedig, ha nem is vállalnék be belőle évi egynél többet, helyenként valóban új színt kölcsönzött a mozis szórakozásnak. Le is szögezném rögtön az elején: James Cameron filmjének látványa elképesztően gyönyörű, tűélesen aprólékos, technikailag bravúros, minden elemében valós. Irgalmatlan munka fekhet mögötte, és ezért megilleti a dicséret Cameront. Az első érkezés a Pandorára, az első ébredés a kék avatártestben, az a néhány snitt a pandorai égboltot betöltő szomszédos bolygókról, holdakról - megannyi csodálatos pillanat. Élő szereplők és digitális karakterek, növényzet és állatvilág harmonikus egységet alkot, sehol sem lóg ki a lóláb. Az első egy órában, ha nem is csüngtem tátott szájjal a vásznon, de élvezettel merültem el e színpompás, varázslatos világban. A mágia azonban relatíve hamar, a hosszú expozíciót követően, a főszereplő valódi történetének kezdetekor fokozatosan szertefoszlott, hogy átadja a helyét előbb csak a bizonytalan értetlenségnek, majd a fokozódó unalomnak, s végül a bosszúságnak.

Egy a számos ötletes teremtmény közül: a viperafarkas

Jake Sully (Sam Worthington korrekt alakításában) és a naavi főhősnő első találkozása környékén furcsa dejà vu-m támadt. Szokatlanul ismerősnek kezdtek tetszeni a beszédfordulatok, a butuska "poénok", a főszereplő reakciói, gesztusai, mimikája. Rövid ideig nem tudtam hova tenni ezt a "már láttam valahol" érzést, aztán egyszerre a helyére billent a kép, és a tengerészgyalogos a szemem előtt tágra nyílt szemű Disney-mesehőssé transzformálódott. Ugyanilyen idétlenül viselkednek, ugyanilyen eltúlzott arcokat vágnak, ugyanilyen dialógusokat bonyolítanak le a kilencvenes évek színes-szagos Disney-rajzfilmjei, és az Avatar azokból is a kevésbé sikerültekre, a sokadik utánzatokra emlékeztet. Egy idő után már vártam, hogy mikor fakadnak dalra kart karba öltve az - amúgy többnyire érdekes és ötletes - pandorai szörnyek, állatok. (És bár ez nem következett be, kaptunk egy, őserdős B-filmekbe illő indián-ülvekántálós-szertartást, amilyet legutoljára a Zuhanásban láthattunk, és még ott is csak a jópofa vágás miatt nem volt fárasztó. Érdemes amúgy elidőzni itt egy pillanatra, és egymás mellé tenni a két filmet, hiszen a szintén szokatlanul hosszú ideig készült, szintén a látványra alapozó Zuhanás digitális trükközön nélkül volt képes maradandó, érzelmi hatást gyakorolni, nem kis mértékben azért, mert a lélegzetelállító képeket többrétegű, mély történet és karakterábrázolás kísérte.)

Blue Man (+Woman) Group - de hol bujkál Tobias Fünke?

Ahogy a látvány újdonsága fakult, úgy vált egyre hangsúlyosabbá és zavaróbbá a történet és a szereplők szintjének bárgyúsága. A cselekmény kiszámítható volta önmagában még nem lett volna gond, ahogy a már százszor, száz formában látott tanulság, a természettel való holisztikus együttélés üzenetének jelenléte sem, ám előbbi helyenként teljesen motiválatlanul és már-már Michael Bay-szintű idiótasággal követte előre kiszabott újtát, utóbbit pedig nagyjából olyan finoman próbálták átadni Cameronék, mint ahogy Quaritch ezredes vetette be diplomáciai képességeit az őslakosokkal szemben. Dühített, és még mindig dühít, hogy Cameron az eltelt tizen-egynéhány évben nem vette a fáradságot egy, ennél - akár csak egy kicsivel - gondolatébresztőbb, kreatívabban felépített szcenárió kitalálására, és ezt én sokkal inkább lustasággal, az "elég lesz a látvány, a többit az előre gyártott elemekből gyorsan összecsapom" attitűdjével, mintsem az értelmes popcornmozi-írásra való képesség hiányával tudom magyarázni, mert igaz, hogy sosem hiszen nem egy korábbi blockbustere rendelkezett élvezhető, okosan felépített, feszültségkeltő és fordulatos cselekménnyel. A szereplők egyénítése is teljes kudarcba fulladt; ez különösen meglátszott az őslakók esetében, akiknek hiába voltak kivehetők még a pórusai is, szinte teljesen élettelen, unalmas egyenkarakterek maradtak.

Balra az elpusztíthatatlan Quaritch ezredes: népirtás után az első kört ő állja!

A képi világ három dimenziója nálam nem tudta feledtetni az idegesítően felszínes, bugyuta sztori és a karikatúrává váló szereplők egydimenziósságát, a sztereotípiákra építő didaktikusságot, a borzasztó dialógusokat, vagy éppen a fantáziátlan, rutinból hozott zenét. A film az utolsó harmadára szerencsére visszamászott az álmosító középrészből, az agyatlan, de legalább akciódús, mindent elsöprő hentelésnek ("Aprítááás!!"), valamint a fergetegesen parodisztikussá váló Quaritch ezredesnek köszönhetően jól tudtam szórakozni. Az Avatar végeredményben nem rossz film - egyszerű mesefilmként, a Pocahontas modern köntösbe öltöztetett utánérzeteként erős közepes -, és ez kizárólag a szemet gyönyörködtető látványnak köszönhető, amely azonban számomra egy filmnél önmagában csupán a külcsínt jelenti, s ha hiányzik mögüle a belbecs, akkor nem hat a varázslat, valahol értelmét veszti a mutatvány, és hamar lelepleződik, hogy a császár, ha nem is meztelen, de legalábbis igencsak alulöltözött.

A három dimenziós élménytár - Sint 8/10

Szokatlan módon egy Albert Einstein idézettel kezdeném: "Csak kétféleképpen élheted az életed. Vagy abban hiszel, a világon semmi sem varázslat. Vagy pedig abban, hogy a világon minden az."

Az Avatarra az utóbbival éri meg beülni. E módon lesz Cameron filmje a mai ifjúság számára az, ami a korábbi generációknak Csillagok Háborúja, vagy a Jurassic Park volt. Egy fantasztikus mese elképesztő látvánnyal, varázslatos világgal, jól definiált pozitív és negatív oldalakkal, mindenki számára érthető szereplőkkel. Igazából ennyit lenne érdemes mondani. De mivel a filmet akár így, akár úgy egyfajta mérföldkőként fogják kezelni a jövőben, talán érdemes kicsit elmélyedni a függöny mögött rejlő részletekben. És ha már boncolunk, dobjuk fel magát a dokit is a boncasztalra.

Aki látta Cameron korábbi filmjeit, igazából nem kaphatott váratlan dolgokat. Minden filmje adott egy koherens történetet, és valami áttörőt a látványban. Ezen felül majd mindben felbukkan az ember egy technológiai terméke, amely a végzete lehet, de furcsa módon egy részlete mégis emberibb az embernél. Legyen ez a kőarcú, végtelen türelmű Terminátor, vagy a szenvtelen Bishop. És valahol mindig ott lappang a kérdés, hogy mi mennyiben különbözünk ezektől a "Frankeinsteinektől"? Nem véletlen hát, hogy ugyanez - mindössze egy kicsit más szögből nézve - ott rejlik új alkotásában is. Jake új teste a tudomány szülötte, és saját faja ellen fordul. Persze igazán csak az ellen, amit rossznak lát benne. Az értéket választani még ha az a legveszélyesebb is olyan morális tanulság amit érdemes akárhányszor elismételni. Még így is nehezen értjük...

Igaza van annak, aki azt mondja az Avatar története nem aktuális, elkopott, hisz a mai világ konfliktusai sosem ilyen egyértelműek, itt bizony már csak a szürke egérkék fújkálják le ugyanolyan szürke riválisuk fekete festékel, hogy utána mutogathassanak rá. Talán ezért is kellett egy másik nép, ezért látjuk egy másik faj hőseit, egy másik világ harmóniáját. Itt a földön, úgy tűnik, ez már nem lenne hihető. Bolygónk már csak úgy hihető, ahogy Jake szavai lefestik, holtan, kimerítve, teli kis beszűkült látókörű, öntelt Quaritchokkal. Pedig az embereknek így is szüksége van ezekre a mesékre, nem tudunk megfeledkezni róluk. Akár elhiszük, akár nem, ez a film sikerének egyik biztos pillére.

Itt lenne fontos kiemelni, hogy a történetmesélés mindig kétoldalú dolog. Egyik oldalon az adó, a másikon a befogadó áll. Ezt a kétdimenziósnak nevezhető teret öleli körül az információ, tapasztalatok, és hitek halmaza, amiben osztoznak. Egyszóval a kultúra, pontosítva jelen esetben a filmipar(szándékosan nem a művészet szót használom). Így lesz az eredetileg kétdimenziós képlet három dimenzióssá. Röviden nézzünk rá erre a meghatározott térre, a hollywoodi szappanbuborék belsejébe aminek az Avatar, és mi mint fogyasztók is részei vagyunk.

Mi is határozza meg ma ezt a milliárd dollárokat termelő, önmagáért élő gépezetet? Mi a trend? Sokunkban felmerülhet az egyértelmű válasz: a feldolgozás. Ahogy Ysunál olvashatjuk a "reimagine". Az utóbbi évtizedekben kaptunk mi már mindent, újabb és újabb James Bondot, King Kongot, Mission Impossiblet, sorozat téren Villaget, V-t, és természetesen Battlestar Galacitcát. Mindegyik új, jobb, szebb, kápráztatóbb, mélyebb, vagy épp drámaibb a korábbinál. Élményt ad. De nyújt e alapjaiban igazán újat, művészit?

Íme az Avatar, az újonnan született herceg, szépen példázza ezt. A sztori ismert, kiegyensúlyozott. Ugyanakkor az erdő élővilága, és a színei fantasztikusabbak, élőbbek, mint a valóságban. Az ökológiai kapcsolatok szó szerint kézzel foghatóbbak, és egyértelműbbek. Egy idegen égitest organikus internetét láthatjuk, ami toleranciára tanít. Egészben egy olyan hely, amire a technológiai zombizmustól megcsömörlött emberfelé vágyik. Abból a létezésből menekülve, ami ellen látszólag Cameron alkotása is kiáll. Gazdag, sokszínű, kápráztató világ, de nem igazi. És ugyanakkor annak az életstílusnak egyik koronája, mondhatni végterméke, amivel szemben felszólal. Trükkös, és morbid szituáció, nem igaz? Ám amennyiben ezt realizáljuk, szerintem érdemes élvezni. Akár az egyéjszakás kalandot, amiről jól tudjuk nem az igazi.

S ha valakit érdekel, megkérdezhet egy történészprofesszort, vagy néprajzkutatót egy civilizációban minek a jele ez a múltba révedő, múltat egyre tökéletesebben, egyre életszerűbben visszaadni vágyó, már-már megrögzött dekadencia. Minden bizonnyal ez esetben, a filmalkotásban is ugyanezt jelenti. Akárhogy is legyen, inkább iparról van itt szó, mint művészetről. 

Végül nem győzöm ismét kihangsúlyozni: ez egy jó film. A luxus escortok egyik legjobbika. Szép, harmonikus, és épp annyira érint meg, hogy megértsük, hol is a hiba.