A posztapokaliptikus Élethalálharcról itt olvasható egy behatóbb elemzés, ám muszáj még egy bejegyzést szentelnem a filmnek (így egyben kedvcsináló is ez a poszt). Nyitójelenete ugyanis egyből beírta magát kedvenc sci-fi filmes jeleneteim közé. Luc Besson első nagyjátékfilmjének - lényegében filmes karrierjének - első másfél percében annyi mindent valósít meg, hogy alig győzöm számba venni: megteremti az atmoszférát, bemutatja - és azonnal megkedvelteti - a főszereplőt, bemutatja a jövőbeli világ egyik alapvető jellegzetességét, meghökkent, megnevettet, de elsősorban azt ígéri: kössétek be magatokat, mert ez nem semmi menet lesz.

Hétköznapi irodabelsővel indítunk - cserepes művirág, asztal, telefon, leengedett redőnyű ablakok. A hétköznapi látszat azonban csalókának bizonyul, ahogy a kamera körben pásztázni kezdi az irodát: a padlót homok borítja, és nem hallani mást, csak a szél süvítését. Illetve nem is: egy férfi halkan liheg. A hang még bármit jelenthet, bár rögtön támad egy sejtésünk. A kamera aztán egyre furcsább dolgokat mutat: az egyik sarokban például egy kicsi, kibelezett repülőgép csücsül. A lihegés, a nyögések egyre szaporábbá válnak, és már nincs kétségünk, hogy mit fogunk látni, amikor az ütött-kopott gáztűzhely mellett, a homokba leterített matracon meztelen, mozgó férfilábat pillantunk meg.

Aztán pedig koppanunk, de nagyot. Hogy miért? Tessék szépen megnézni!