Bevallom, szándékosan hanyagoltam eddig a második epizódot, reménykedve abban, hogy az újabb többet fog nyújtani. Alapvetően nincs gondom a régi X-akták érzést visszaadó, különálló „szörnyecskés” történetekkel, de az első évad fináléja után még mindig többet várok. Ami korábban elment egy-egy óra erejéig, az idővel lerágott csonttá válhat. Igazán nem szeretném, ha a Fringe is azon a hibán csúszna el, amin anno a Terminátor TSCC, miszerint a fő történetszál intenzívebb továbbgördítése helyett független, átvezető részekkel gyömöszölték tele a második szezont. Bár ezekben – ahogy Freevo is írta korábban – sok volt az érdekes, ötletes és szépen megkomponált rész, mégis túllépték a kíváncsi rajongók tűrés- és türelemhatárát. Aki nem hiszi, olvasson utána a fórumokon. Mindehhez hozzácsapva az új időpontba kerülést, aminek következménye a nézettség visszaesése, bizony Abramséknek bele kell húzni, hogy láthassunk egy harmadik évadot is. Mondjuk a lapátra kerülés esetén, én John Noblet jobban sajnálnám, mint az alkotókat. Színészi képességeivel magasan kiemelkedik a stábtagok közül.
De a borús gondolatokat félretéve pillantsunk be a legutóbbi részek erényeibe, és hiányosságaiba.
Night of Desirable Objects
A magyar feliratban Kívánságok éjszakájának fordított cím ugyan apa és fia kapcsolatára vonatkozik, a sztori cselekménye azonban nagyobbrészt a titokzatos vidéki eltűnések körül forog. Azonban nem kell lélekbúvárnak lenni ahhoz, hogy az ember észrevegye: a lényeg a sorok között, azaz jelen helyzetben az esetek hátterében bújik meg. Itt lép képbe a John Savage által megszemélyesítet Andre Hughes, aki jól megnézve mintha Walter egy eltorzult tükörképe lenne. Így nyer értelmet a választott címadás is, hisz akárcsak hóbortos professzorunk, ő is a gyermeke érdekében nyúlt a tudomány egyedi eszközeihez. Ám náluk jóval balszerencsésebb kimenetele lett a bizonytalan kísérletezgetésnek. Az analógia azért elég egyértelmű. A sírból hiányzó gyermek akár Peter is lehetne.
Savage kétségtelenül hitelesen alakítja a világtól visszavonult, lelkiismeret furdalás gyötörte, magában őrlődő doktort, akit első, lapátos megjelenésekor akár hullákat ásogató tömeggyilkosnak is nézhetnénk. Tetszetős fogás volt így felvezetni a karaktert, hiszen remekül kiemeli a később megismert, alapvetően jó szándékú embert, akit évek óta kínoz egyszer elkövetett bűne. De a profi alakítás, és eltrafált párhuzam ellenére én itt a kelleténél tovább rágottnak, túlontúl kidomborítottnak éreztem ezt az etika-felelősség-tudomány-lehetőség motívumot. Véleményem szerint már korábban egyértelmű lett mindenki számára Walter tettének megkérdőjelezhetősége, a tudós dilemmái, és inkább érdekelne a kimenetel, hőseink reakciója, és ezt követő döntései az ügyet illetően.
Miss Dunham új paraképessége számomra a váratlan kategóriába tartozik, és elsőre nem is tetszett igazán. Lehet csak azért, mert felmerült bennem, hogy mi van az esetben, ha épp előtörésekor nyomják meg az autódudát, vagy dobnak el egy petárdát, sütnek el egy pisztolyt mellette. Dobhártyaszakadás? Egyáltalán minek köszönhető ez a szupernagyi hallás? Igazán bedobhatnának valami hihetőnek tűnő fringe sciencet magyarázatként. Különben én nem Olivia hallásának kifinomodására, sokkal inkább az érzékelés valami térbeli pozícióváltására adnék voksot. Legalább párosítható lenne a dimenzióváltással.
A kis vakondhoz meg pláne nem tudok sokat hozzáfűzni. Persze ijesztő, mikor berántja Oliviát a kellemes családi fészekből saját üregébe, de láthatóan közvetlen szerepe ki is merült ebben. Egy fárasztó mondás jutott eszembe elsőnek a cselekmény eme részéről, miszerint „aki másnak vermet ás, sírásó vagy földmunkás”… esetünkben inkább földmutáns. Tény, hogy kinőttem abból a korból, mikor galacsinból fészket építő gumiemberekkel lehetett borzongatni. Ha hinnék olyan dolgokban, mint a pontozás, azt mondanám a földigollamért egy mínusz. (Már csak a lejjebb olvasható nyúlás okán is.)
Az operatőri munka, és vágás viszont ismételten remek volt. A szikkadt kukoricaföld, a madárijesztő, a magányos faház, de még a sheriff és irodája is hamisítatlan farmhangulatot teremt. Nem szokásom mélyen vájkálni a kedvelt műsoraim technikai hátterében – kicsit olyan számomra, mintha valaki a párját akarná felboncolni, hogy lássa, ilyen funkciók hozzák létre a kellemes dolgokat –, de kivételesen utánanéztem, hogy az epizód fényképezéséért David Moxness felelős, aki olyan sci-fi, és fantasy sorozatokban működött közre, mint a Smallville (nemhiába a kisvárosi érzés), a Witchblade, vagy A bolygó neve: Föld. Esetében az évek meg a rutin kétséget kizáróan kifizetődött.
Az epizódhoz kapcsolódva végül tegyünk egy kis kitérő. Nem tudom, a blog olvasói közül hányan ismernek több írást Lovecraft életművéből, de a mutáns vakondkamasz megjelenítése, életmódja, és a történet hangulata szinte egy az egyben visszaadja a szerző „A lesben álló rettenet” című novellájának föld alatti szörnyszülötteit. Nem ez az első olyan rész, amikor valamiféle Lovecrafti hatást lehetett érezni a sorozatban, de ez eddig a legnyilvánvalóbb megegyezés a múlt századi író alkotásaival.
Talán annyira nem meglepő a hasonlóság, hisz ha valaki ismeri Lovecraf Cthulhu univerzumának alapjait, ahol a különálló borzalmas, hétköznapi ismeretekkel felfoghatatlan események – miket sokszor felelőtlen, hatalomra, vagy tudásra éhes lángelmék hívnak életre –, az ezek körül forgó történetek mind a világ kezdetétől létező Nagy Öregekre vezethetők vissza. Ezek az emberi morált nélkülöző entitások sokszor halandó közvetítőiken, vallási szektákon, fanatikus csoportosulásokon keresztül érvényesítik akaratuk, és őket használják fel, hogy visszatérhessenek a földre azon dimenziókból, ahol épp tartózkodnak. Ugye, ugye, ismerősek a motívumok. Ahogy korábban a Cthulu mitológia is épített a tudomány, a materiális valóság sokszor rideg, és kegyetlennek tűnő képére, úgy ezt sorozatunk is megteszi. Ha nem tartanám Lovecraftot sokkal kiemelkedőbb alkotónak J.J. Abramséknál, talán kijelenteném, hogy a Fringe a XXI. Század Cthulhu mítosz variánsa.
Fracture
A harmadik rész jóval erősebbnek mondható az előzőnél, hisz története végre szervesen kapcsolódik a rejtélyes másik dimenzióhoz, és új megvilágításba helyezi a már jól ismert kérdéseket, de emellett még Walter kiváló felvilágosító programjába, sőt Gene, a tehén lelkivilágába is nyerünk némi betekintést.
Most már lassan kezdem megszokni, hogy az epizódonként megjelenő, valós tudománytól egyre távolabb álló, egyre kevesebb eredetiséget felmutató ötleteket mellőzzem, és csakis a karakterekért, egyedi hangulatért és a történet vezérfonalának kiforrásáért nézzem a sorozatot. Leginkább ebben tud igazán értékelhetőt adni, ha pedig közben becsúszik egy-egy valóban érdekes elképzelés, vagy vívmány, az csupán ezek feletti pozitívum. Azért még reménykedem, hogy feltűnik az első szezon jóféle tudati összekapcsolásához, vagy a hangvibrációkkal történő anyagátjáráshoz hasonló leleményes dolog.
Az emberi bombának, ha lehet így fogalmazni, most még inkább kisegítő szerepe van a történetben, mint a mutáns gyereknek. Bár ez tartja sínen a cselekményt, a fontosabb motívumok úgy épülnek rá, akár gyerekkorunkban a többsoros lego lapokra a színes építőkockák, és díszítőelemek. Amik aztán összekapcsolják egy másik nagyobb darabbal. Jelen esetben különösen azért fontos ez, hiszen az iraki kiruccanással elég nagy törést helyeztek be a lineáris időszálba. A vágást dicséri, hogy ezt alig lehet észrevenni, a cselekmény ritmusa ezzel sem törik meg. Csupán utólagosan merül fel, hogy miként is volt ez a gyors teleport?
Bagdadban egyébiránt több dologra is fény derül. Elsőként, hogy Oliviának nagyon jól is áll a kendő – az arabok egyébként ezt hijabnak hívják, aminek a jelentése „elbújni, elrejteni”. Másodsorban ismét betekintést nyerünk Peter múltjába, ami a korábbi bűnszervezeti kapcsolatai alapján sem tűnt túl lovagiasnak. Nem kétséges, hogy a heges arcú arab fickó másként ismerte meg korábban, olyannak, akit nem igazán érdekelt a többi ember. Kérdés, hogy mi okozta a változást? Csak a komoly munka, amit mások érdekében végez? Vagy egyfajta felelősséget érez azért, hogy valóban jobb ember legyen az apjánál? Persze az is lehet, hogy a mondhatni stabil, bár kissé fura mesterséges család változtatta meg, amit a Fringe csapat tagjai alkotnak. Talán jó tipp, ha azt mondjuk, hogy mindezek együttvéve. Peter a szemünk előtt érik igazán értékes emberré. És ismét a kérdés, hogy mit okoz majd az igazság múltjáról?
Közben rövid ízelítőt kaptunk abból is, hogy mi Astrid szerepe a monoton asszisztensi munkán kívül. Mondhatni ő a diplomáciai kapocs a két férfi között, mondhatni kiváló érzékkel veszi fel a védelmező szerepét mindkét oldalon, és tereli finoman a megegyezés felé őket. Pontosan tudja, hogy legyen hatással még a kissé zakkant Walterra is, aki egyébként ismét brillíroz. Amilyen gyermeteg élvezettel rakosgatja a háromdimenziós hulla kirakójátékát, örül a görögdinnye robbanásnak, és figyelmezteti fiát, hogy legyen diszkrétebb a tehén előtti sajtburger fogyasztással szerintem bárkit meggyőz, hogy az ember, aki egy zseni, és doktori fokozatot szerzett az egyetemen ezer év elteltével se nőne igazán fel. Aztán ott a jelenet, ahogy a végén a cégbirodalmáról híres William Bellt Bellyként emlegeti. Kétségtelen, Noble született színésztehetség.
Hamar megkedveltem Olivia új ápolóját, nem csupán azért mert hozzám hasonlóan ő is favorizálja a poló-ing kombót, és a nyuszifüles cipőmadzag kötést, de emellett tutin keveri a keleti filozófiát a modern pszichoterápiás módszerekkel. Hogy mindezek mellé egy bowling pálya gondnoka is. Mondhatni cseppet klisés, de azért priceless kompozíció és figura. Persze a csendes zen mester képe könnyen unalmassá válhat majd, de bízom benne, hogy ha Sam Weiss barátunk több részt is megél, a „Yoda crapnél” színesebb dolgokat is láthatunk tőle. Egyvalamiben már most bizton állíthatóan tehetséges a karaktere: Olivia totál felidegelésében. I think this is the beginning of a beautiful friendship.
Így, a harmadik epizód tájékán bennem már megérett a kérdés, hogy Nina Sharp miért nem egyenes Oliviával? Ő az, aki pontosan tudhatja hol volt, és kivel találkozott. Mi rejtegetnivalója lehet még a Massive Dynamicnak? Esetleg a pszichológiai mellékhatástól tart, vagy pontosan tudja, hogy miért nem emlékezhet Liv a Bellel való találkozásra? Az MD még mindig kicsit – nagyon – titokzatos, és nem hiszem, hogy hamar kiderülne pontosan mi is a szerepe. Egyébként kíváncsi lennék, volt e még olyan fanatikus, aki kikockázta a bevillanó emlékképeket, nekem mindenesetre feltűnt, hogy Bell mintha egy légzőmaszkot tartana az arca elé az egyiken. Vagy csak az én fantáziám túl bő lére eresztett?
Külön sikerélmény volt már elsőre kiszúrnom Baldyt. Remélem mindenki más is ugyanígy volt vele. Az ezredes végső handabandázásához nem tudom, mit fűzhetnék. Természetesen nagyon komolyan hangzott, de majd meglátjuk, igaza van e, vagy csak a saját szubjektív tapasztalatain alapuló elképzeléseket fújja. Engem sokkal inkább érdekel, hogy vajon csak az e világbeli Walter szerepel a képeken, vagy esetleg van egy másik is? És tényleg ki, vagy mi a fene az Observer valójában? Remélem, előbb-utóbb adnak valami kielégítő választ, mert a nagy agyalástól nem szeretnék egy olyan helyre kerülni, mint anno szegény Walter. Talán ezen a héten előrébb jutunk…
