A következő mű némiképp kakukktojás itt, a delta blogon. Hiszen nem mondható a szó szoros értelmében vett sci-finek, annak ellenére, hogy oldalain a tudomány, és csipetnyi fantasztikum is megjelenik. Nincsenek robotok, űrhajók, sem elképesztő technológiák. Ám a sorai közt felvetett gondolatok nem csupán jövőnk civilizációs kihívásait tekintve aktuálisak, hanem a sci-fi állandó témáinak visszhangjaként is helyet követelnek maguknak. Az általa nyújtott kép előre tekint, és mindenkit érint, aki ezen a bolygón valaha is ételt emelt a szájához. Kijelenthető, hogy derekasan helytáll bármely agysejteket tornáztató science fiction mellett. Sőt!
A kisregény 1991-ben elnyerte a Turner Tomorrow Ösztöndíjat, melyet Ted Turner amerikai üzletember és filantrópus hívott életre. Célja egy olyan alkotás díjazása volt, mi követendő, és kreatív megoldást kínál a világ gondjainak kezelésére. Daniel Quinn írását 2500 pályázó közül választotta ki az a zsűri, miben Ray Bradbury, vagy épp Ian Ballantine, a Ballantine Books atyja is helyet kapott. A könyv egyik központi témája ihlette az Ösztön című filmet Anthony Hopkins, s Cuba Gooding Jr. főszereplésével, és filozófiája – kissé csavart módon ugyan – feltűnt a Battlestar Galactica fináléjában.
Az adatok, és nevek halmazát követően merüljünk el a mű valódi értékeiben. Ennek során a szerző több konklúziója is kiemelésre kerül, ám ez korántsem nevezhető élményrontónak, hiszen a teljes mondandónak csupán egy szeletét foglalja össze.
Az Izmael eredeti felfedezés. Sokáig fennmarad.
Ray Bradbury
A regény olyan, emberiséget régóta foglalkoztató kérdéseket feszeget, mint a kik vagyunk, honnan jöttünk, és merre tartunk. Írója, Daniel Quinn napjainkban szokatlan módszer, a platóni dialógus újragondolt eszközével vezet minket végig azon az utazáson, ami kétségtelenül felkavaró, ám ugyanakkor egyszerűségével, és átfogó bölcsességével ugyanennyire káprázatos is. Mindezt úgy, hogy a tapasztalt tanítómester székébe fura módon nem egy embert, de nem is egy szupercivilizációból érkezett idegent, hanem egy egyszerű gorillát ültet. Az ő neve Izmael.
Sokan már itt megkérdőjelezhetik a mű erényeit, hisz egy majom mégis mi a fityfenét tudhatna nálunk jobban? Kurkászni esetleg? Vagy banánt hámozni? Mégis, ahogy a beszélgetés, és az idő halad, egyre inkább világossá válik, hogy többet, mint azt legmerészebb álmainkban gondoltuk volna.
Mivel a történetnek gyakorlatilag két szereplője van, az elbeszélő, mint tanítvány, és mestere, a telepata gorilla, ráadásul az idő legnagyobb részében mindketten egy majdhogynem üres szobában tartózkodnak, mit csak néha díszítenek a tanár magyarázó ábrái, az író nyugodtan koncentrálhat a lényegi elemekre. Nevezetesen a szellemi és lelki mondanivalóra.
Az Izmael elejétől kezdve olyan írás, ami nem engedi meg az olvasónak, hogy külső szemlélőként kövesse az eseményeket, hanem rádöbbenti arra, hogy amiről a társalgás folyik, annak maga is részese. Ez az egyik pont, ahol az író zsenialitása megmutatkozik, hiszen nem csak a főszereplő karaktere, hanem – jobb esetben – az olvasó világszemlélete is fejlődik a gorilla szavai nyomán. Lassan bizonyossá válik, hogy akár mi is lehetnénk a tanítvány helyében, a legtöbb esetben kérdéseink, válaszaink, mi több, még gondolataink is ugyanígy alakulnának.
A Virunga Nemzeti Park, és környezetének műholdképe 1975-ben és 2005-ben. Ha eddig nem sejtettük, már bizonyos: az emberi faj zöld színt eszik.
Az emberszabású ősi bölcsességének forrása abban rejlik, hogy nem divatos, saját korlátjaikba zárt elméletekre helyezi a hangsúlyt, akár a közgazdaság, vagy a társadalomtudomány egyes részei. Sokkal inkább a minket körülvevő világ biológiai, fizikai, és az ember pszichológia törvényeit veszi figyelembe. Mindezt teszi oly körültekintő alapossággal, hogy még az akadémikusoknak is meg kell dolgozniuk, ha hibát szeretnének találni sorai között. Precíz módon, majdhogynem a tudomány empirizmusával vizsgálja az emberi történelem alakulását, ökológiai szerepünk, és a mítoszainkhoz fűződő viszonyunk.
Az ember közösségi viselkedésének egyik jellemzője, hogy állandóan kész idézni a korábbi idők vallási, és tudományos nézeteinek tévedéseit, ugyanakkor saját korának hitét és téziseit foggal-körömmel védi, akkor is ha azok szintén ellentmondásokat tartalmaznak. Hiszen a legtöbb esetben a gyermekek ugyanúgy megcáfolják szüleik betonbiztos világképét, akár azok a korábbi generációkét. Sosem tudhatjuk biztosan, mi a helyes, és igaz. Civilizációnkban ez örökérvényű jelenség.
Izmael, külső szemlélőként új megvilágításba helyezi mindezt: szerinte a kultúra, minden összetevőjével – legyen az tudomány, vallás, vagy művészet – együtt megfelel azon emberi generációk összességének, akik életeik láncával egy nagy mítoszt testesítenek meg, elejétől a végéig. Jelen esetben a mítoszunk olvasható Bibliában, a Koránban, meséinkben, mondásainkban, alkotásainkban, oly szerves része életünknek, akár a levegő, mit percről percre magunkba szívunk.
Ez a mítosz, a legtöbb történethez hasonlóan, összefoglalható egy tömör mondatban: „A világ az emberért teremtetett.” Ezért hódítunk meg mindent, igázunk le mindenkit, aki nem vallja hitünket. Ezért szívjuk szárazra a föld belsejében évmilliók alatt felgyülemlett fosszilis készleteket, hogy utána autóinkban száguldva élvezzük a szabadság illúzióját. Ezért taroljuk le az erdőket, halásszuk le a tavakat, tengereket, szórjuk, és öntjük szét szennyező anyagaink ott, ahol csak tudjuk. Hiszen minden értünk van, a mi szolgálatunkra, saját kedvünkre szórakozhatunk vele. Kultúránkat Izmael Elvevőknek nevezi, utalva ezzel azon gyerekes szokásunkra, hogy a természet összes más lényével ellentétben mindent magunknak követelünk, akár valóban szükségünk van rá, akár nem.
Szenvedéseink egyik oka az, hogy mások példája után megyünk, nem értelmünk irányít bennünket, hanem a megszokást követjük.
Seneca
Önző törekvéseink mellett azonban felhívja figyelmünket a tényre, amit akarva, akaratlanul tudomásul kell vennünk: a világ, minek meghódítását, és kizsigerelését már majdnem befejeztük, az egyetlen, amiben létezni tudunk. Számunkra nincs másik bolygó, egy újabb Föld. Nem szállhatunk fel egy űrhajóra, nekivágva a csillagoknak, és a lehetetlenben reménykedve. Szükségünk van rá, ökoszisztémájára, mint a magzatnak az anyaméhre, ami táplálja. Nélküle képtelenek vagyunk élni. Nélküle nem vagyunk. Még por és hamu sem.
Sajnos népeink mítoszának vége sem ad túl sok okot a derűlátásra. Ott olvasható a Bibliában, a science fiction alkotásaiban, látható az évről évre megújuló B kategóriás katasztrófafilmekben. Hiszen az ember bűnös, és a bűnösöknek el kell pusztulnia. Hogy mi, vagy ki pusztítja el lényegtelen részletkérdés. Persze ez a feltevés is az Elvevő kultúrában jelent meg, ahogy a könyv is megemlíti. Nyilvánvaló, hogy bármennyire is szeretjük a posztapokaliptikus műveket, nem kívánhatunk egy kietlen, halott világban élni. Soha. Jobb az ilyen ötleteink kidobni az ablakon. A régi mondás szerint: Vigyázz mit kívánsz, mert valóra válik! Vannak dolgok, amik sokkal rosszabbak egy óriási habcsókemberkénél.
We are the Borg. Resistance is futile. We wish to improve our bank system. We will ad your biological materials to our money supplies. Your life will end to service our doctrine.
Azért bizakodásra ad okot, hogy Izmael szerint az elsőként bemutatott Elvevők mellett van egy nagyon kis csoport, akiknek nem ez a mítoszuk. Őket Meghagyóknak nevezhetjük. Számuk elenyésző a miénkhez képest. Páran busmanok néven járják Afrika félsivatagjait, míg mások Dél-Amerika, vagy épp Délkelet-Ázsia esőerdeibe szorultak vissza. Ők képviselik azt az életmódot, amit az emberiség nagyobb része is több százezer évig sikeresen folytatott. Az ő mítoszuk így szól: „Az ember a világ része.” Ennek megfelelően élnek, harmóniában a környezetükkel, és legtöbbször egymással is. Valamit tudnak, amit mi nem. Bár atomot hasítani, vagy számítógépet programozni nem képesek, soha nem kérdezik, hogyan kéne élni. Az Elvevőkkel ellentétben nincs szükségük vezetőkre, prófétákra, hogy megadják nekik ezt a ismeretet. Már nemzedékek óta tisztában vannak vele.
Ezzel szemben magunk mindig prófétákat keresünk, akik megmondják, hogyan kell tenni helyesen a dolgokat. Legyen a nevük akár Mohamed, vagy Gandhi, akár Hitler, vagy Obama. A könyv egyik tanulsága, hogy a megoldás nem más emberekben rejtőzik. Ők is ugyanolyanok, akár mi vagyunk. Inkább önmagunk, és a bennünket körülvevő természet megértésében rejlik a válasz ezeréves kérdéseinkre. Nem külön utakban, szeparált tudományokban, vagy vallásokban. Az egészben. Együtt. Idézve Lord Rayleight, aki az argon felfedezéséért 1904-ben társával együtt elnyerte a fizikai Nobel-díjat: „A lét magasabb misztériumainak megoldásához, ha ugyan ez egyáltalán lehetséges az emberi értelem számára, olyan fegyverek szükségesek, melyek nagyon is különböznek a számításoktól, és kísérletektől.” Qiunn műve egy kis időre fellebbenti a fátylat e misztériumok néhány alkotóeleméről.
If the world is saved, it will not be by old minds with new programs but by new minds with no programs at all.
Daniel Quinn
Kiemelkedő pozitívuma az alkotásnak, hogy a Battlestar Galacticával szemben a mű végső következtetése nem az, hogy el kell dobnunk gépeink, és hurkokkal, meg íjakkal felfegyverkezve nekivágni a pusztának, vagy vissza kéne helyezni szegény – önhibájából a nemzet bohócává vált – Fekete Pákót természetes élőhelyére. Sokkal inkább, hogy tanuljunk hibáinkból, maradjunk emberek. Hisz az emberi kreativitás és elhatározás képes megoldani azokat a gondokat is, amiket korábban rövidlátásunk okozott. Tud új mítoszokat, világnézetet teremteni. Akár Izmael.
Csak töredéke lett felvázolva annak a szerteágazó gondolati rendszernek, mi Daniel Quinn írásában megjelenik. A rövid terjedelem ellenére is hosszú az út, amin Izmael végigvisz minket. Korokon, és kontinenseken keresztül vezet egyre újabb és újabb tételekkel, következtetésekkel, és megállapításokkal. Lapjain új megvilágításban bontakozik ki Ádám és Éva, a bűnbeesés, a gyilkos Káin és áldozatának, Ábelnek legendája. Közben pedig nem csak megszeretjük, de meg is értjük az idős, sokat látott gorillát, és az elbeszélőt, ki igazából mi magunk – a civilizált homo sapiens sapiens – vagyunk.
A regény majd két évtizedes pályafutása során rengeteg emberek nyújtott feledhetetlen élményt, és írta újra világnézetüket. Meglátásai többre érdemesek annál, hogy pusztán elolvassuk őket, a könyv mondhatni kötelező irodalom minden nyitott gondolkodású elme számára. Szerencsés módon a Katalizátor kiadó gondozásában egy éve ismét megjelent, és a legtöbb terjesztőnek akár az internetes honlapján is megrendelhető – avagy az angolul értők számára bármelyik nagyobb torrentbázisról letölthető.
