Andrew Wiggin – ismertebb nevén Ender – kiváló elme. Briliáns stratéga, született parancsnok, minden tehetsége megvan ahhoz, hogy korának legnagyobb hadvezére legyen. És még csak hat éves. Egy olyan világban, melyet kétszer már majdnem a pusztulás szélére sodort az idegen, rovarszerű „bugger” faj támadása, a jövő katonáit már korán elkezdik kiképezni. Ender hat évesen maga mögött hagyja családját, hogy megkezdje felkészülését a buggerek elleni háborúra.
Egy Földhöz közeli űrállomáson található a Battle School, mely az új otthona lesz. Ebben a világban kell megtalálnia a helyét, kiteljesítenie a képességeit, számítógépes játékokkal, szimulátorokkal, és a nullgravitációs környezetben lejátszott „csatákkal” készülnie a nagy napra, amikor majd szembenézhet a Földet fenyegető bugger hadsereggel. A játék azonban hamarosan komolyra fordul, és a folyton változó szabályok Endert és társait a végkimerültség szélére sodorják. Valakik állnak a háttérben, és a zsinórokat rángatják. Valódi céljuk azonban csak akkor derül ki Ender számára, amikor már késő…
Orson Scott Card 1977-ben vetette először papírra Ender történetét, akkor még novella formájában. A novella tartalmazta a későbbi regény bizonyos elemeit, különösen a Battle Schoolban játszódókat. Amikor a 80-as évek közepén Card úgy döntött, hogy készülő, Speaker Of The Dead (magyarul A holtak szószólója) című regénye főszereplőjének Endert teszi meg, újraírta a novellát, immáron regény formájában, előkészítve a terepet a következő regény számára. Az Ender’s Game 1985-ben jelent meg, és nagy sikert aratott. Elnyerte a két legrangosabb sci-fi díjat, a Nebulát 1985-ben, és a Hugót 1986-ban. Bár előzménynek készült, máig talán ez a legnépszerűbb, legelismertebb darabja az immár népessé vált sorozatnak. A Speaker of the Dead nem zárja le ugyanis Ender és világa történetét, megjelent azóta a Xenocide 1991-ben, a Children of the Mind 1996-ban, A War of Gifts 2007-ben és az Ender in Exile 2008-ban. A Battle School-beli eseményeket egy más szögből is elolvashatjuk az Ender’s Shadow (1999) c. regényből, melynek folytatásai a Shadow of the Hegemon (2001), a Shadow Puppets (2002), és a Shadow of the Giant (2005).
„Sometimes lies were more dependable than the truth.”
Az Ender’s Game tehetséges gyerekekről szól, akik egy szokatlan környezetben bontakoztathatják ki a képességeiket. Másfelől kiképzés alatt lévő katonákról, egy elképzelhetetlen jelentőségű háború hajnalán. Bajtársakról és ellenségekről. Nemességről és nemtelenségről. Empátiáról és gyilkos kegyetlenségről. Mindezek egyvelege adja a leghátborzongatóbb, legjobb regényt, amit az utóbbi időben olvastam. Ha gyerekek szemével nézzük a háborút, óhatatlanul tanúi lehetünk egyfajta ártatlanság elvesztésének, s ez már önmagában szívszorító. Itt azonban többről van szó, itt egy olyan világgal szembesülünk, ahol a felnőttek módszeresen fáradoznak azon, hogy egy jó, vagy legalábbis általuk jónak tartott ügy érdekében elvegyék a gyerekek ártatlanságát, irányítsák, megtévesszék, manipulálják őket, a kapcsolataikat, a játékaikat – mindezt azért, hogy hatékony és halálos fegyverré alakítsák át őket.
"Humanity does not ask us to be happy. It merely asks us to be brilliant on its behalf. Survival first, then happiness as we can manage it."
A regény lenyűgöző részletességű pszichológiai és szociológiai elemzést ad a Battle Schoolban történtekről és Ender fejlődéséről, belső vívódásairól. Nagyszerűen mutatja be a Battle School mikrotársadalmát, a gyerekkatonák egymáshoz való viszonyát, a húzásokat és taszításokat, az apró fondorkodásokat. Nagyon érdekes Ender felemelkedése, helyzetének változása a többiekkel szemben. Kirekesztett, majd áldozat, jóbarát, ellenség, irigyelt vezető, akit hűséges serege a pokol mélyére is követne, még sincs senki, aki feloldaná magányosságát.
A regény legfelemelőbb, legpozitívabb, számomra az egyik legérdekesebb részei a Battle Room csatái, Ender kreatív, rendhagyó hadvezetési trükkjei, s az a mód, ahogy Card Ender vezetői képességeit felépíti. Ez a szál talán akkor a legerősebb, amikor Ender megkapja az újonc és tapasztalatlan gyerekekből álló Dragon Army-t, és fantasztikus, legyőzhetetlen hadsereget farag belőlük. Hasonlóan lenyűgöz az a rész, amikor Ender, immáron a Command Schoolban mesterévé válik a szimulátornak, és megtanulja, hogyan irányítson egy nagyobb hadsereget.
"There's only one thing that will make them stop hating you. And that's being so good at what you do that they can't ignore you."
Ennél sokkal depresszívebb, bár nem kevésbé lenyűgöző az a mód, ahogy az író a főszereplő belső életét elénk tárja. A történetet többnyire Ender szemén keresztül nézzük, bár nem első szám első személyben. A narráció, a közeg, a történet bizonyos fordulatai engem a 20 évvel később született Harry Potter regényre emlékeztnek, és ezt most nem pejoratív értelemben mondom. A kiválasztottság ténye, és az ezzel járó súlyos felelősség, mely túl nehéz egy kisgyerek számára, a magányosság érzése, a harc a belső démonokkal, a mindenkiben ott rejlő belső agresszióval az, ami összeköti a szememben a két történetet. Ender és Harry is, bár elfogadják, hogy az emberiség érdekében azt kell tenniük, amire kiválasztattak, mégis harcolnak a bennük rejlő gyilkos ösztönök ellen, amiket Ender számára az idősebb testvére, Peter, míg Harry számára Voldemort testesít meg. Nagy különbség a a két regény között, hogy Ender története jóval sűrűbb, tömörebb, az iskolán kívüli környezet csak jelzésszerűbb, nem csoda, hogy az Ender’s Game egyetlen közepes méretű kötetben hozza ugyanazt a karakterfejlődést, amire Rowlingnak hét vaskos kötetre van szüksége.
Különbség van a főhős helyzetében is – Harrynek ott vannak a barátai, és a felnőtt világ, Dumbledore, aki „felkészíti” hősünket a sorsa bevégzésére, mindent megtesz, hogy a barátok mindig ott legyenek mellette, hiszen az irántuk érzett szeretet és felelősség teszi őt igazán emberré. Ender nem ilyen szerencsés. Az ő világában a felnőttek érzéketlenebbek, kegyetlenebbek, és egyik legfőbb céljuk, hogy őt minden baráttól, minden bensőséges kapcsolattól elvágva csináljanak belőle minél hatékonyabb gyilkológépet. Olyan gyilkológépet azonban, amely eléggé empatikus, hogy megértse az ellenséget, a taktikáját, amit aztán ellene fordíthat. Hogy ezt az empátiát megőrizzék, nem átallják felhasználni Ender fiatalabb testvérét, az egyetlen embert a Földön, aki szereti Endert és akit Ender szeret. Ezt a fajta manipulálást végignézni nagyon nehéz, a kötetnek ezek a részei a legdrámaibb, legfeszültebb, legfájdalmasabb pillanatokat jelentették számomra az olvasásban, de éppen ezek a részek teszik a regényt annyira komplexé és zseniálissá, és ezek emelik ki az átlagos sci-fi kötetek, vagy az átlagos ifjúsági regények közül.
"In the moment when I truly understand my enemy, understand him well enough to defeat him, then in that very moment I also love him. I think it's impossible to really understand somebody, what they want, what they believe, and not love them the way they love themselves. And then, in that very moment when I love them-"
"You beat them."
A regény számtalan súlyos, nehéz etikai kérdést vet fel. Szentesíti-e a cél az eszközt? Felmenthetők-e a tanárok mindazokért a dolgokért, amiket a tanítványaikkal tesznek, ha az emberiség fennmaradása a tét? És az-e a tét egyáltalán? Gyilkos-e Ender, ha sosem akart ölni, ám akaratán kívül többször is megteszi? Emberek és buggerek összecsapásában látezik-e jó és rossz oldal? Eldönthető-e egyáltalán, melyik félnek van igaza? És mi a végső célja a „Játéknak”, melyről az egész könyv szól?
Mivel a könyv olvasói gyakran a gyerekek közül kerülnek ki, Orson Scott Card egy kis útmutatót is mellékel a könyvéhez (legalábbis a 2002-es kiadáshoz), melyben iskolások számára próbálja feldolgozhatóbbá tenni ezeket a komplex morális kérdéseket. Lényegében arra valók ezek a tanácsok, hogy a könyvet iskolában, tanórán is fel lehessen dolgozni – a gyerekeknek kell érvelniük az egyes álláspontok mellett, majd szerepet cserélve beleélniük magukat a másik helyzetébe is, leveleket kell fogalmazniuk az egyes karakterek nevében, elgondolkodni a feltett kérdéseken. Tekintve a könyv súlyos tartalmát, nagyon jó ötletnek találom ezt a fajta megközelítést.
"I've lived too long with pain. I won't know who I am without it."
Nem beszéltem még a „külső világról”, Ender univerzumáról. Nem kapunk egyértelmű utalást arról, hogy mikor játszódik a történet, bár egy későbbi kötet a 2100-as évekre teszi a sztori kezdetét. A teljes világot három nagy vezető, a Hegemon, a Polmarch és a Strategos uralja és irányítja. Az űrutazás elég fejlett, létezik fény közelében való utazás (aminél érvényesül az einsteini relativitás „fiatalító” ereje), űrállomások vannak, ezek egyikén található a Battle School is. Az emberiség hasonlóan él, mint ma is, de szigorú a születésszabályozás, a családokban csak két gyerek lehet, Harmadiknak lenni nagy szégyen. Ender mégis ilyen Harmadik, akinek születését a kormány külön engedélyezte, miután mindkét testvére kiváló intellektusúnak született, ám bátyja túlságosan gyilkos hajlamú, nővére viszont túlságosan érző szívűnek bizonyult ahhoz, hogy a Battle Schoolba kerülhessenek, és hogy ők lehessenek az emberiség „utolsó reménysége”.
A mellékszál egyébként, amelyben a báty és a nővér (12 és 10 évesek) meghódítják a neten keresztül a politika világát, éppolyan lebilincselő, mint Ender szála. Ráadásul (az életkorukat leszámítva) teljesen reális és elképzelhető számomra, hogy ezt a net segítségével, néhány év kitartó munkával meg lehet tenni. Ezt a szálat nem is soroltam a sci-fi elemek közé, amíg nem szembesültem a ténnyel, hogy nemhogy a novella, de még a regény is jóval az internet térnyerése előtt, 1985-ben íródott, abban az időben a net használata még igencsak futurisztikusnak számított! Ilyen az, amikor a való világ imitálja a fikciót, nem pedig fordítva. (Néhány hónapja olvastam egy blogon egy cikket arról, hogyan lehet befolyást szerezni egy bizonyos témában a neten keresztül. Amit az leírt, igencsak közel áll ahhoz, ami ez a két regénybeli gyerek tesz, Demosthenes és Locke álnév alatt. Kíváncsi vagyok, vajon innen vette-e az ötletet.)
"We may be young, but we're not powerless. We play by their rules long enough and it becomes our game."
A szövegét illetően a könyv olvasmányos, nem túl nehéz szövegű, lebilincselő. Könnyű ottragadni mellette, amíg az ember a végére nem ér. Angolul kevésbé értők is bátran megpróbálkozhatnak vele. A könyv Végjáték címmel sok évvel ezelőtt megjelent magyarul is, azonban nem találtam sehol magyar nyelvű példányt, a neten 15 ezer körül árulnak egyet. Aki olvasta, az a kommentekben megírhatja, hogyan sikerült a fordítás.
Mindent összevetve mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a regényt (gyerekeknek csak óvatosan, 10-12 éves kortól), úgyis mint a sci-fi, és úgyis mint az ifjúsági irodalom egyik élő klasszikusát. Ha van olyan regény, amit mindenkinek érdemes elolvasnia, és elgondolkozni rajta, akkkor ez az. Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy fog tetszeni nekem a többi folytatás, amelyeket ezek után feltétlenül megpróbálok felkutatni. Ha sikerül, feltétlenül jövök, és beszámolok róluk.
Ysu
