A sci-fi fanokra rájár mostanában a rúd, ha tévénézésről van szó: az utolsó mentsváruk az elmúlt hónapokban a Terminator: The Sarah Connor Chronicles és a Dollhouse volt, erre a két sorozat anyacsatornája, a rettegett Fox még ebbe is belerondított. Nem elég, hogy mindkét produkciót folyamatosan birizgálták, hátha egyszer csak aranytojást tojó Dr. House lesz valamelyikből, de el is küldték őket a kisképernyő Tajgetoszára, a pénteki műsorsávba, aztán csodálkoztak, hogy még a rajongóknak se tetszik, amit látnak.
Bár hasonló hányattatásokon mentek keresztül, azért számos minőségi különbség van a két produkció között, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy bár mindkettő megérdemelt volna még egy lehetőséget, a Fox rossz sorozat mellett tette le a voksát, amikor a Dollhouse-t választotta. Minimális spoilerekkel folytatom az ugrás után.
Kevin Reilly, a csatorna egyik elnöke kijelentette, hogy nem "csak egy maradhat" alapon választottak a két sci-fi között, ezért nem volt valódi verseny a kettő között a túlélésért. Egész egyszerűen a számok döntöttek: Joss Whedon sorozatát kevesebb pénzből is ki lehet hozni, Josh Friedman robotnős műsora viszont igazi pénznyelő volt.
Emellett a TSCC-nek már két évadnyi lehetősége volt bizonyítani, a DH meg röpke tizenkét rész alatt megmutatta a foga fehérjét, állítja Reilly. Azt persze elfelejti hozzátenni, hogy az előbbi helyzetét pont ők lehetetlenítették el, az utóbbi meg épp annak köszönheti a sikerét, hogy ők időben kihátráltak Whedon alkotói magánszférájából.
Egyszóval Reillyék inkább bíznak Whedon kreatív erejében, mint Friedmanében. Mindig öröm hallani, amikor egy csatorna nem csak a befolyt bankók mennyiségét nézi, ha sorozatsorsokról van szó, de sajnos a kreativitás még nem minden. A Dollhouse különben sem éreztette velem, hogy sokkal tehetségesebb csapat állna mögötte, mint a terminátorok mögött, Midászkirály Joss Whedon ide vagy oda.
Az önálló részek
Az egyik lényeges különbség a két sorozat között az, hogy amikor a Fox rájuk erőltette az egységbe zárt, epizodikus cselekményeket, akkor a Dollhouse minősége katasztrofális volt, míg a TSCC egészen nézhető darabokat tett le az asztalra. Előbbiből az énekesnős epizódot nem bírom megnézni anélkül, hogy rángógörcsök ne kerülgetnének, míg a Terminator olyan ötletekkel rukkolt elő, mint az időgépét félretájoló gonosz gyilkológép, akinek ötven évet kellett várnia a küldetése bevégzésére.
Persze kivételek mindig előfordultak, például a Haunted című rész a Dollhouse egyik legjobbja volt, pedig csak egy Agatha Christie-koppintásba tettek némi csavart; a családmegmentős Alpine Fields meg Sarah Connor krónikáiból volt szörnyű. Azt mégis kijelenthetjük, hogy a Terminator legrosszabb forgatókönyvei komolyabban vehetők és intelligensebbek voltak, mint az aktívok legbénább kalandjai Whedonverzumban.
Így válogat a sorozatok közt a Fox
Változatosság
Kétféle változatosság van. Az egyik az, amikor a készítőgárda mer kísérletezni, új stílust, más képi világot, hangulatot vagy műfajt megidézni; a másik meg a csapongás, amikor egy sorozat csak keresi a hangját, és a sötétben tapogatózva folyton falba ütközik.
A TSCC az előbbi kategóriába tartozott. Láttunk benne lélekelemzős karaktersztorit a pszichiátrián, elvont és misztikus mindfuck-ot az alvásklinikán, pörgős autós üldözést és akcióorgiát ugyanúgy, mint mozifilm minőségű sivatagi kirándulást tarantinós történetvezetéssel.
Sarah Connor nem is lenne Sarah Connor, hanem kötne ki folyton valami intézetben
A Dollhouse ehhez képest legalább öt részen keresztül nem bírta felfogni, mekkora lehetőségek rejlenek a saját premisszájában. Vállalhatatlanul ötletszegény helyzetekbe keverték az ártatlan arcú Eliza Duskut, aki akkoriban szemlátomást azt se tudta, a főszerepet eszik-e vagy isszák. Az epizódok megvalósítása legalább nem hullámzott, hanem egyformán felejthető volt szinte az összes rendezés, vágás és egyéb technikai apróság, amelyek észrevétlenül tesznek brilliánssá egyébként nem túl kiemelkedő történeteket is.
Karakterek
Most komolyan, mit várjon az ember egy üresfejű kirakatbábutól? Attól függ, Eliza Dushku Echójára vagy Summer Glau Cameronjára gondol-e. Mindkét színésznő meglehetősen elvont karaktert alakított távolba révedő tekintettel, Cameront mégis hamarabb meg bírtuk kedvelni, mint egy olyan személyiséget, amelyikkel hétről hétre kéne újból azonosulnunk.
Dicséretes a készítők igyekezete, hogy a babaruhában mindig kellőképp hangsúlyozva legyenek a megfelelő idomok
A Dollhouse főhősei az aktívok, akik egy aranyhal mentális szintjén vegetálnak, így eleve képtelenség közel hozni őket a nézőkhöz. Az egyetlen lehetőség az, ha a világot kitágítják érdekes mellékszereplőkkel, csakhogy a sorozat ezzel is mellényúlt.
A sekélyes, de legalább brit akcentusú madámon még a köréje szövődő epizódok sem segítettek, miközben a másik sorozat brit gecinőjét, Catherine Weavert egyből bírtuk utálni vagy szeretni, de hogy hidegen nem hagyott senkit, az biztos. Egyáltalán nem mindegy, hogy a karakterépítés folyamatos-e, vagy időnként észbe kapnak az írók, és egy részbe sűrítve próbálják dimenzionálni a hőseiket.
Agyrém
Ugyanezzel próbálkoztak a hóbortos zsenik piksziséből előrántott, idióta manírokkal és béna megjegyzésekkel operáló Topherrel, a világ legidegesítőbb okostojásával is. Egy percig sem lehetett róla elhinni, hogy képes lenne kiagyalni az agymosás-technológiát, hál'Istennek valószínűleg tényleg nincs is így. Joss Whedonnak üzenem, ha költséghatékonynak kell lenni jövőre, tudja, hol kell kezdeni a leépítéseket.
Ha határozott férfijellemről volt szó, akkor a Dollhouse nem bízott semmit sem a véletlenre: leemelte a polcról a szkeptikus és flegma ügynökkaraktert (és ráhúzta a többet érdemlő Reed Diamondra), illetve a dörmögő hangú, joviális négert (Harry Lennixet erre találták ki), hogy tartsák a frontot a címbeli intézményben, és szembeállította velük a megszállott ügynök papírmasé figuráját Tahmoh Penikett alakításában. Tizenkét rész alatt nemhogy fejlődést nem láttunk tőlük, de még el is sikkadtak a megoldásra váró rejtélyek tömkelegében.
Tahmoh Penikett legalább a csücsörítését a BSG forgatásán hagyta
A Terminator sem volt eredetibb, hiszen a szimpatikus, nagydarab fekete fickót ott is megkaptuk, mégis sikerült alá rakni egy újszerű cselekményt (legalábbis a második évadban), és Sarah exvőlegényével meg John Connor nagybátyjával is lehetett rokonszenvezni annak ellenére, hogy hasonlóképp égbekiáltó klisékből gyúrták őket össze.
A Dollhouse a megkedvelhetetlen babáit azzal próbálta izgalmassá tenni, hogy fokozatosan adott nekik egyre több "látens" emléket és érzelmet. Ez kétségkívül jó húzás, és még nem láthattuk kibontakozni, ugyanakkor a Terminator Cameronja, a világra egy kisded naivságával rácsodálkozni képes robotlány rögtön olyan featúrákkal bírt, amelyek megkönnyítették a humanizálódását, a néző általi elfogadását. Emellett a gépiesebb megnyilvánulásai sem váltak olyan dögletesen unalmassá, mint az aktívok bociszemmel megjegyzett baromságai. Az ötletes, vicces robot-egysorosok Summer Glau előadásában kiválóan formálták a karaktert, míg Echóék értetlensége és szűkagyúsága pillanatok alatt a néző idegeire bírt menni.
Az aktívokban az a különleges, hogy minden héten más szerepben láthatjuk őket, ezért elvárná az ember, hogy valamirevaló színészeket alkalmazzanak a megformálásukra. Ehhez képest a főhős Eliza Duskut vetekedve próbálja alulmúlni a többi visszatérő aktívbébi, míg mellettük a hímnemű Enver Gjokaj úgy parádézik, hogy külön spinoffot érdemelne.
Naná, hogy azért néztük a sorozatot, mert erre a pillanatra vártunk
Cliffhanger
A Dollhouse évadon átívelő cselekményére kevés panaszunk lehet, hiszen már az első epizódokban elkezdték hinteni a morzsákat, amelyek aztán egész ügyesen építkeztek a fináléig. Sarah Connor második szezonjának krónikája hasonlóan erősre sikerült, remekül belátták, hogy egy évnél tovább nem érdemes előre gondolkodni, különben kifolynak a kezükből az ötletek.
Joss Whedonéknak ennek ellenére nem sikerült egy emlékezetes cliffhangert hegeszteniük a finálé végére; ugyan felkavarták az állóvizet, de nincs az az érzésem, hogy most azonnal akarom a folytatást. Friedmanék viszont nem fukarkodhattak a tudatmódosító szerekkel az utolsó hetekben, mert a Terminator végére olyan őrületes csavart sikerült kitalálniuk, hogy nem épeszű az a Fox-fejes, aki legalább egy tévéfilmben nem nézné meg, mit akartak ebből kihozni.
Tegyük a szívünkre a kezünket: mikor választanánk helyette a kutyaszemű Eliza Duskut?
Verdikt
A Fox szemszögéből nézve tökéletesen érthető, hogy miért tartották életben a Dollhouse-t, és miért kaszálták el a Sarah Connor Chroniclest, mi több, abban is biztos vagyok, hogy Joss Whedon sorozata remek lehetőségeket tartogat még. Mindenképp várom a folytatását, de aligha keseredtem volna el, ha leveszik a műsorról, és odaadják az így megspórolt pénzt a Terminatornak, hadd építsenek fasza díszleteket John Connor kalandjainak legújabb helyszínéhez.
