A sci-fi fanokra rájár mostanában a rúd, ha tévénézésről van szó: az utolsó mentsváruk az elmúlt hónapokban a Terminator: The Sarah Connor Chronicles és a Dollhouse volt, erre a két sorozat anyacsatornája, a rettegett Fox még ebbe is belerondított. Nem elég, hogy mindkét produkciót folyamatosan birizgálták, hátha egyszer csak aranytojást tojó Dr. House lesz valamelyikből, de el is küldték őket a kisképernyő Tajgetoszára, a pénteki műsorsávba, aztán csodálkoztak, hogy még a rajongóknak se tetszik, amit látnak.

Bár hasonló hányattatásokon mentek keresztül, azért számos minőségi különbség van a két produkció között, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy bár mindkettő megérdemelt volna még egy lehetőséget, a Fox rossz sorozat mellett tette le a voksát, amikor a Dollhouse-t választotta. Minimális spoilerekkel folytatom az ugrás után.

Folytatva az ismertetőt, összefoglaljuk, mit láthattunk az utolsó epizódban, és megvizsgáljuk, hogy a képernyőn bemutatott fantáziavilág mennyiben kapcsolódik századunk tudományos forradalmához, milyen réges-régi motívumokat hordoz a múlt történetéből. A sorozat jellegéből adódóan nehéz lenne a fináléról úgy írni, hogy nem kerülnek említésre a korábbi részekben napvilágra került dolgok, hiszen sok-sok apró részlet kezdett értelmet nyerni a szezon végén. Ezért ha az előző bejegyzésben az állt, hogy a tovább után következők tökéletesen élményrontóak, akkor ez esetben leginkább a mindenek felett spoileres jelző állhatna itt azok számára, akik balga módon saját élményük rombolják.

Finn csodagyerek; nukleáris csapás utáni városi gerillaharc; hat-nyolc kockás képregénycsíkok; megállíthatatlan röhögés. Talán páran már ennyiből is tudják, miről fog szólni az ajánlóm: képregényes rovatunkat a Gone with the Blastwave-vel nyitjuk. A tovább mögött kedvcsináló olvasható az egyik legzseniálisabb webcomicról, vagyis kifejezetten netre írt képregénysorozatról. Avagy a háború is lehet unalmas.

Hadd kezdjem egy személyes vallomással. Az elmúlt években kevés olyan sorozat volt (legyen az scifi vagy más egyéb), mely akkora intenzitással ragadott meg, döngölt a földbe, vagy emelt a magasba, mint a Battlestar Galactica. Akik olvasták az ismertetőimet a sorozatról, azok tudják, hogy éreztem magam, amikor az utolsó részek is lementek. Mint a hároméves gyerek  a játszótéren, mikor már haza kell menni – tudja, hogy itt az idő, mégis toporzékolva követeli, hogy még, még, maradjunk még.

Gondolom, nem vagyok teljesen egyedül ezzel az érzéssel, vannak rajtam kívül is néhányan, akik még eltöltenének némi időt a Battlestar Galactica univerzumában. S mivel Hollywoodban a legkisebb löket is elég, hogy egy új sorozat helyett inkább egy régihez készüljön spin-off, sequel, prequel, miegymás, nemhogy nem csoda, hanem inkább törvényszerű, hogy a készítők úgy döntöttek, jöjjön egy újabb sorozat is a már megismert keretek között.

A Fringe – magyarul Rejtély – című sorozat érdekes színfoltja a külföldi, és hazai médiának. A különféle csatornák hivatalosan a sci-fi, vagy a thriller műfajába sorolják, néha a horror, vagy a dráma kategóriát is ezek mellé aggatják, és tény, hogy az alkotás eme képzeletbeli négyszög meghatározhatatlan középpontú belsejében mozog. Hol ez egyik, hol a másik elem kerül túlsúlyba. Ez az oka annak, hogy míg valaki az X Aktákhoz, mások az Alkonyzónához hasonlítják, míg néhány embernek akár az egykori Twin Peaks szürrealisztikus hangulatvilága is bevillanhat néha. Azonban azzal együtt, hogy valóban magába foglalja elődje bizonyos elemeit, az új Fringe mégis komplexebb mintát mutat náluk, mind a karakterek előéletében, mind a történetvezetésben.

Ezt igyekszem szemléltetni az amerikai évadfinálé, és annak kapcsán, hogy a Fox immár megrendelte a második szezont. (No és persze Shrike kérésének eleget téve, hogy ne csak Trek legyen a blogon.) Olyanoknak íródott, akik folyamatosan nézik a sorozatot, és ismerik részleteit. Első körben a karakterek kapcsolatait, és hátterét, majd a következő posztban a történet és fantázia mélységeit boncolgatjuk. Kérek mindenkit, aki a magyar vetítést követi, illetve csupán most fogja megtekinteni az epizódokat, ne olvassa a tovább után szereplőket, ugyanis tökéletesen élményrontó spoilereket tartalmaz.

Előzetes filmajánló rovatunk első darabja egy régóta húzódó és régóta várt posztapokaliptikus adaptáció Viggo Mortensen főszereplésével. A Cormac McCarthy nagysikerű könyvéből készült The Road ajánlója azért is különösen időszerű, mert alig pár napja jött ki az első hivatalos filmelőzetes. Többek között ezt a trailert is megnézheti (valamint elolvashatja promóképek illusztrációjával ellátott ajánlómat), aki a tovább mögé kattint.

Bevallom őszintén, egyáltalán nem vártam az új Star Trek mozifilmet. Az után a katasztrofálisan sikerült "izé" után, amit Nemezisként ismerünk, és az után a másik elvetélt próbálkozás után, aminek Enterprise a neve, én már azt sem bántam volna, ha az egész franchise úgy ahogy van, lehúzza a rolót. A halottakat jobb nem bolygatni, nem igaz?

Az viszont nem volt kétséges, hogyha egyszer kijön, akkor meg fogom nézni, hiszen trekker lennék, vagy mi a szösz. Igaz, az éjféli vetítésekből már kiöregedtem, hisz valakinek a gyerekeket is ágyba kell dugni, no meg másnap munka van. Ám egy szombat délután felkerekedtem a Magyar Star Trek Klub teljes kemény magjával egyetemben, hogy lássam, mihez kezdett J. J. Abrams Gene Roddenberry örökségével. 

Sziporkázó fézersugarak, száguldó rakéták, roncsok közt manőverező űrhajók, vagány férfiak, szexi nők, tetkós gonoszok, önfeláldozó hősök, minőségi sörök, érintőképernyős konzolok, high-tech terek, és végig pörgő, dinamikus akció. Kérdés, hogy napjainkban elég-e ennyi, és a melléjük társuló átlagos történet ahhoz, hogy sikeres, és élményt adó science fictiont készítsen valaki. A közönség, és kritikusok egy részének válasza úgy tűnik, egyezik az enyémmel: igen.

Ezek után mindenki csupán saját felelősségre kattintson a továbbra, hisz mögötte ott lapul a spoilerek aljasul megbúvó démona.

A rövidfilmek valahogy hasonlóan viszonyulnak a filmekhez, mint a novella a regény műfajához. Rövidebb terjedelmüknél - és eredendő műfaji sajátosságaiknál - fogva tömörebbek, sűrítettebbek, gyakran csupán egy-egy hangulatot ragadnak meg. A rövidfilmek hőseitől nem várunk komplex mélységeket, színészeiktől nem feltétlenül sokrétű alakításokra számítunk (bár természetesen mindkettőt szívesen fogadjuk); a történet gyakran egy jól kitalált csattanóra épül. Egy rövidfilm látszólag kevéssé alkalmas teljes világok kibontására, mégis gyakran öt-tíz perc is elég ennek megvalósítására.

Az internetnek és a videómegosztóknak köszönhetően az utóbbi években egyre több, eddig legfeljebb fesztiválokon megtekinthető, hallomásból ismert rövidfilm vált a nagyközönség számára is elérhetővé. A tovább mögött négy sci-fi tematikájú rövidfilmet ajánlok a publikum figyelmébe, azon szerencsés helyzettel, hogy a nyúlfarknyi kritikák elolvasása előtt (minimális angoltudással) rögtön meg is lehet nézni a filmeket.

Már akkor sejtettem, hogy baj lesz, mikor felfedték a készítők kilétét. Aztán az előzetes csak tovább erősítette aggodalmamat: ebből semmi jó nem sülhet ki. Előítéletekkel telve ültem hát be a filmre, és sajnos minden félelmem beigazolódott. A tovább után spoileresen folytatom.