A nyár legjobban várt blockbustere. Az újraálmodott Batman-széria rendezőjének újabb elborulása. Álomszereposztás. A film bemutatását megelőző teljes "hírzárlat", sejtelmes előzetesek, bizarr plakátok. 200 milliós költségvetés. Aztán siker a kritikusok körében és a kasszáknál.

A kérdés már csak az: milyen is lett az Inception? A deltablog rögtön három választ is ad erre - totemet a zsebbe, és az ugrás után már olvashatjátok is triplafenekű kritikánkat.

 

 

Első szint: Freevo, 8/10

Christopher Nolan egy igazi auteur. Erős víziója, jól behatárolható stílusjegyei azonban nem teszik önelégültté és repetitívvé az alkotásait. Számára ugyanolyan fontos a tervezés folyamata és minősége, mint a The Prestige bűvészeinek vagy az Inception álommérnökeinek.

Az Inception érdekfeszítően mutatja be a saját világa szabályszerűségeit, hogy aztán menten át is hágja őket a fifikásan elrejtett kiskapukon. Ezek a szabályok azonban biztosítják, hogy az álomjelenetek ne fulladjanak öncélú, szürreális giccshalmazba. A forgatókönyv rettentően stabil: a feldobott labdái mind céllal vannak a helyükön. Az ötletek feszesen kitöltik a játékidőt, és még a kisebb logikai bukfenceket is megbocsátjuk nekik, hiszen olyan gyorsan beszippantanak bennünket a cselekménybe.

Egyedül a karakterekre jut kevés idő. Míg a Prestige-ben a rivalizáló bűvészek lelki világának legmélyebb bugyraiba is betekintettünk, addig itt alig tud kibontakozni néhány szereplő. Az álomvilág pompás apropó lehetett volna egy mély pszichodráma bemutatására, ilyesminek azonban csak halvány jelei derengenek fel Dom Cobb (Leonardo DiCaprio) és a felesége tragédiájában. Ennek ellenére a hősök nem érdektelenek, és nem kevésbé kidolgozottak, mint mondjuk az Ocean's Eleven csapattagjai. Leginkább talán csupán az incepció végleges módszere okoz csalódást, hiszen semmi kézzelfoghatatlan, a valóságban leutánozhatatlan nincs abban, ahogy Robert Fischer (Cillian Murphy) számára megteremtik a motivációt, hogy darabolja fel a cégét.

Második szint: Gaines, 9/10

Az Eredet tehervonatként dübörgő cselekményével, megbolondított szerkesztésével, az álomvilágok és valóság(ok) folytonos egybejátszásával könnyen egy követhetetlen katyvaszt eredményezhetett volna, ha Nolan nem lenne olyan okos és precíz rendező, hogy filmjeit gondolkodást igénylően, ám közérthetően tárja a nézők elé.

Nolan szeret játszani a narratívával; talán a Batman-sorozatot leszámítva minden filmjében elrugaszkodik a lineáris történetvezetéstől, s bátran, flashbackekkel, időugrásokkal, síkváltásokkal megtűzdelve rendezi át cselekményét. Az Inception hasonlóan mozaikszerű kezeléséhez egy közismert és jól bejáratott filmes zsáner, a heist filmek felépítését hívja segítségül és kapaszkodóul (nyitány, ahol munkában látjuk és ismerjük meg a csapatfőnököt – megbízás – csapatgyűjtés – tervezés – akció a nem várt akadályokkal – a küldetés teljesítése – búcsú), és ez teszi lehetővé, hogy az álomátlépéseket, valamint Dom Cobb múltját szabadon széttöredeztethesse.

Ami a tematikát illeti, a Philip K. Dick-i motívumok hangsúlyos jelenléte mellett a film szépen illeszkedik a rendező korábbi munkáiból felfűzött láncra. Ahogy Bruce Wayne-t, Leonardot, Bordent vagy Algierst, úgy Cobbot is a megszállottság hajtja, s egész életét egy sorsfordító múltbéli tett következményei határozzák meg. Érdekes módon az Inception éppen ezen a téren marad alul elődeivel szemben, holott az álmok tolvaja mind közül a legsúlyosabb tragikus vétséget, a hübriszt követi el, amikor istent játszva teremt világot feleségének. Hiába uralja a filmet és a játékidőt Cobb karaktere, hiába hozza a tőle megszokott erős alakítást Leonardo DiCaprio, a film majd' felénél a történetbe lépő - és a nézőhöz hasonlóan kívülállóként, az eseményekbe csöppenő "átlagemberként" egyfajta új főszereplővé avanzsálódó - Robert Fischer (Cillian Murphy intenzív jelenlétével igazi scene stealer) személyes drámája még a maga egyszerűségében is átélhetőbb, s a film katarzisa is hozzá, a széf kinyitásának pillanatához kapcsolódik.

Harmadik szint: Sint, 8/10

Az emberek nem a sorsuk rabjai, hanem a saját tudatuké.” – mondta egyszer Franklin D. Roosevelt, ki mindenkinél hosszabb ideig ült a Fehér ház bársonyszékében. Ez a gondolat akár az Eredet egyik alapmotívuma is lehetne, ha egyben nem lenne igaz a film alkotójára, Christopher Nolanre is.

Mielőtt azonban igazán belekezdenék a kritikába, kijelentem, hogy az Eredet valóban jó film. Minden mai mozivászonra kerülő alkotásnak hoznia kellene ezt a színvonalat. Az egyedüli bibi ott van, hogy mások nem hozzák. Sőt, Nolan új alkotása messze megelőzi őket minőségben és kivitelezésben. Így tűnik sokak számára „korszakalkotónak”, vagy épp „rendkívül összetettnek, Eredetinek”. Pedig mindössze egy jól megírt, és profi módon rendezett történet.

A látványvilág valóban megkapó, bár többször még a barna és kék színvilág alkalmazásával is ridegnek tűnik. Hogy nem öncélú-e, azzal kapcsolatban vannak kétségeim, hisz ha belegondolunk, a leghatásosabb jelenetek nélkül is teljes egész lehetett volna a film. Említésként: összehajló város, vonat, nullgravitáció, széf, széthulló sziklák. Mutathattak volna lassított robbanásokat is akár helikopterrel – hummerrel vontatott vízi… havisielők helyett –, igaz az egy másik rendező védjegye.

Ahogy Gaines is említi, a film a maga távolságtartó intellektualitásával kevesebbet nyújt, mint a korábbi művek. Pedig a tudatalatti, és ezáltal az álomvilág fontosabb aspektusa az érzelmek uralta irracionalitás. Különösen a mai túlmagyarázott kultúrkörben. Cobb karaktere esetében ez a szenvtelenségre törekvés még egy szinten megbocsátható számomra, hiszen munkája része az, hogy kívülállóként, elvonatkoztatva élje meg a helyzeteket, ám az ifjú Fischer történetébe tolhattak volna több spirituszt. Akármilyen hideg volt kapcsolata apjával. Komolyan mondom bennem többször felmerült Nolan álmodott e egy egészségeset valaha?

Ugyanide tartozik, hogy az író, és egyben rendező a korábban már említett precizitással teszi az álomvilágot mesterségessé és valótlanná. Ugyan erre magyarázatot is kapunk, de ezzel együtt tegyük a szívünkre a kezünk: ki volt tisztában azzal, hogy álmodik, akár a legszürreálisabb álomban is? Aztán itt van a sokak által magasztalt komplexitás. Pedig csupán a jelenetek, és az események halmozását láthatjuk, a fő irányvonal pedig – az álom az álomban – egy egyszerű lineáris, lefelé tartó lépcsősor. Megmondom számomra egy kétismeretlenes egyenlet bonyolultabb, mint az Eredet története. Ezzel együtt az idő megnyújtása az egyre mélyebb rétegekben kifejezetten üdítő ötlet.

Ezek mellett a negatívumok mellett azonban mind el lehet siklani a sztori sodró lendülete mellett, ahogy az álombirodalom bűnözőinek terve, és ennek megvalósítása kibontakozik előttünk. Ami mellett nem lehet elmenni, az a főszál teljes érdektelensége a nézők számára, és levegőben lebegése a történet után. Hiszen a vezető motívumunk a filmben az ún. „ötlet” fontossága. Ezt a főszereplő szempontjából kibontottnak, és lezártnak (?) tekinthetjük, de halvány lila gőzünk sincs, mik lettek volna a következmények, ha nem sikerül a gondolat elültetése Fischerben, mi lesz a vállalatokkal, és valószínű nem is érdekel bennünket. Nézőként tehát igencsak szegényesen azonosulhatunk bármely céllal, vagy bárkivel is – hacsak nincs egyik szerettünk a valamiféle misztikus limbo(láz)ban, illetve nem örökültünk egy óriás cégbirodalmat.

Végül pozitívumként mindenképp említést érdemel a magában valószínűleg nem túl izgalmas, zene, és a képi világ tökéletes összhangja. Ezzel valóban nagyot dobott Zimmer és Nolan, tipikus példája annak, mikor a két alkotórész együtt kategóriákkal többet nyújt, mint részeiben.