Vannak filmek, ahol a főhős átlagembereket felülmúló képességeivel menti meg világunk. Léteznek olyanok, ahol az idegenek fejlett technológiájuk ellenünk fordítva kezdik irtani fajunk. Bizony olyanok is, ahol egy hazaszerető, egyenes jellemű családapa bátorsága védi meg civilizációnk. Most pedig megszületett a District 9, ahol ezek a megszokott hollywoodi klisék a fejünk tetejére állnak. Neill Blomkamp filmje – bár története logikus, könnyen követhető, és bevett módszerekkel, és sztereotipikus karakterekkel dolgozik – megfordítja a már csontig rágott szerepeket, és a valósághoz közelítő közeli képet mutat arról, mi történne akkor, ha mi éppen lennénk domináns pozícióban a bolygónkra érkező idegenekkel szemben. Ez az, ami a művet nem csupán kiemelkedően emberivé teszi, hanem véglegesen beemeli a sci-fi történelmének virtuális lapjaira.

Blomkamp eredetileg a Halo videojáték filmadaptációját készítette volna el, ám ezt a stúdió rövid úton a szőnyeg alá söpörte. Ekkor a producer, Peter Jackson – akit jól ismerhetünk a Gyűrűk Ura trilógia rendezőjenként – arra a döntésre jutott, hogy lehetőséget ad a fiatal rendezőnek elkészíteni jelen művét, melynek egy korábbi rövidfilmje, az Alive in Joburg adott kitűnő alapot. Az ifjú titán így egy speciális effektusok, és reklám terén profi csapatot kapott a kezei alá, ami sokak szemében már önmagában is garancia lehetett volna a sikerre. Jelen esetben azonban a történet nem ért véget itt, hiszen az alkotóknak sikerült valami igazán eredeti ötvözetet kihozni a „mockumentary”, a kemény akció, és a dráma kohéziójából.

A rendező nyilatkozatában egyébiránt az Alien, Terminátor, Predator, és a Robotzsaru filmeket nevezte meg olyan forrásként, amelyek hatással voltak a District 9 képi világára. Blomkamp azt szerette volna, ha a filmje a durvább 80-as évek hangulatát adja vissza, napjaink fényes, tiszta és csillogó stílusával szemben. (Amilyet például az új Star Trek filmben is láthattunk.) Hogy ez mennyire sikerült? Véleményem szerint tökéletesen, sőt, néhol még az akkori hardcore sci-fiket is felülmúlja – mondjuk ki őszintén – mocskos realizmusával.



Visszatérve a reklámra: akárcsak a Fringe, vagy épp a Gyűrűk Ura, a District 9 is rendelkezik egy saját univerzummal és weboldalal, ahol el lehet merülni a valóság és fikció egymásra vetített képében. Ez nem csupán a XXI. századi marketing elmaradhatatlan része, hanem egy híd is, ami hozzásegít minket ahhoz, hogy átlépjünk az így is riasztóan valóságosnak látszó másik világba, ahol az idegenek óriás hajója Johannesburg felett lebeg, a város nyomornegyedében pedig a két lábon járó, emberi viselkedési normákat távolról sem ismerő garnélák túrják a szemetet, és terrorizálják a lakosságot.

Jacksonék részéről bátor húzás volt teljesen ismeretlen színészeket válogatni, de ez talán illik is a film koncepciójához. Volt, ahol bejött, volt, ahol nem. Annyit hozzáfűzök, hogy mindenképpen érdemes angolul végignézni, mert a különféle akcentusok egyedi fűszerezést és színt adnak az egyébként jelentéktelenebb karaktereket is. A mű legtöbb szereplője nem említésre méltó, vagy épp sztereotipikus figura, akár a kegyetlen, profitorientált após, vagy a buta és agresszív katona, de kezdetben még a központban álló Wikus Van De Merve is maga a színtiszta átlagpolgár.

Wikus nem is okos, nem is szép, még csak nem is bátor. Ennek ellenére őszinte, a maga módján ártatlan, és buzog benne a tettvágy. Sajnos, ahogy szokták mondani, a legrosszabb párosítás, mikor a szorgalom a hülyeséggel társul, főhősünk tettei pedig eleinte tökéletesen példázzák ezt az áldatlan állapotot. Hiszen amint önfeledt örömmel beszél a szétpukkadó lárvák keltette popcornt idéző hangról, kétséget kizáróan illene rá is az amerikai elnök nemrégiben elhangzott, mélyen szántó kritikai jellemzése. „He’s a jackass.” 



Persze idővel kiderül, hogy akár valamennyiünkben, benne is ott rejlenek az általános emberi értékek, ám egy romlott környezeten belül az egész világát felforgató drámának kell történnie ahhoz, hogy azok a felszínre bukkanhassanak. Sharlto Copley játéka pedig eközben olyan gyarló, naiv, és igazán emberi alakká varázsolja Wikust, aki iránt egy idő után óhatatlanul némi szimpátiát kezdünk érezni. Hisz talán mi magunk is lehetnénk a helyében. A Battlestar Galactica Gaius Baltarja jutott eszembe róla, aki hasonló módon éppen a hibáival vált sokak kedvencévé – és pár ember kötelezően utálandó antihősévé. Ezek mellett csupán hab a tortán az ő iszonyatos dél-afrikai kiejtése is, azt hiszem a „Fok you” mondat jó időre beleégett az emlékezetembe.

Nem épp szokványos módon a történet másik emlékezetes szereplője az idegen Christopher, ki valamiként felülmúlja társai szociális, és IQ szintjét, és jókora türelemről, akaratról, és szervezőkészségről tesz tanúbizonyságot. Felmerülhet a kérdés, hogy valóban csak egy felelősségteljes, és gondolkodó lény van a majd kétmillió között? Ám jobban belegondolva: remény nélkül, egy idegen világon, szinte értelmetlen élettel mi vajon annyira különböznénk? Nem hiszem. Nem sokan őriznék meg a tartásukat a tömeggel szemben. Az alkotás így ismét villant egyet, hiszen ezzel nem csak az emberi társadalom önzésén, de még a földönkívüliek képén keresztül is tud görbe tükröt mutatni számunkra.

A cselekmény egyik központi szála a két karakter a kapcsolata, ami a teljes ellenszenvből és elutasításból önfeláldozó – bár nem teljesen önzetlen – barátsággá fejlődik. Van, aki hiányolhatja, hogy a film végén nem tudjuk meg mi lesz a végkifejlet, ám szerintem folytatás nélkül is biztosak lehetünk benne, hogy Christopher betartja az ígéretét, és visszatér a szerencsétlenül járt földlakóért. Garnéla barátunk még CGI karakterként is jól sikerült jellemábrázolásának bizonyítéka ez, ami emberi beszéd hiányában Gollam méltó társává emelheti.



Az események egy másik jelentős vonulata Wikus transzformációja. Az átalakulás során nem csupán teste, hanem személyisége is változik, mégpedig pozitív irányba. Remek allegória ez a maga módján, csöppnyi emlékeztető a külső és belső értékek sokszor nem állnak egyenes arányban egymással. Emellett a változás lépcsőfokai majdnem tökéletesen megegyeznek az 1986-os Légyben látottakkal: a körmök leesése, a fogak kihullása, a hányás, és végül az új kitinpáncél áttörése az emberi bőrön. Nincs új a nap alatt, de az egészet nézve szemet hunyhatunk a bizonyosan nem véletlen nyúlás felett.

Bevallom a mellékszereplők közül én kedveltem a kis garnélát is (nemcsak a jól irányzott konzerves headshotja miatt), akit még apjánál is komolyabban foglalkoztatott a hazatérés, és a nigériai gengsztereket, akik közé aztán tényleg rosszarcú fickókat sikerült beválogatni. Érdekességként megemlítem, hogy a filmet Nigériában majdnem tiltólistára tette a kormány, a népükre vonatkozó negatív utalások hatására.

Ezek felett a történet valóságszagához nem csupán az járul hozzá, hogy a District 6 valóban létező hely volt valaha Cape Town szomszédságában, hanem az is, hogy a világ városi lakosságának körülbelül egyharmada él az itt látott nyomornegyednek megfelelő körülmények között. Ha valaki szeretne, nyugodtan utánaszámolhat.



Úgy gondolom, a film látványvilága magáért beszél, ahogy az akció is megörvendeztetheti a militaristább hajlamokkal megáldott közönséget. A nagy kaliberű Mechem NTW-20 mesterlövész „ágyútól” a GE M134 Minigunig, van minden, ami ahhoz kell, hogy az ember szakértő módon legyaluljon egy városnegyedet. Nem is beszélve az idegen fegyverekről, és a Mechről, ami nálam első számú kedvencé lépett elő. Ugyan irányítása túlzottan is idézi Ironman menő vasgúnyáját, de százszor hatékonyabb fegyverzettel van ellátva. Külön dicséret a talán gravitációs beépítésnek, ami nemcsak golyókapkodóként (éljen Pom-Pom) üzemel, hanem kóbor disznók improvizált fegyverként felhasználására is kitűnően alkalmas. Mondjuk a gép végső rókázása már számomra is absztrakt volt…

Technológiájukhoz hasonlóan az űrlényeken sem érződik a műanyag szag, bár ehhez is hozzájárulhatnak az általuk viselt olyan divatos ruhák, mint a 90-es cicifix. Nyugodt szívvel állathatom, hogy jó helyre tették a 30 millió dollárt, különösen, ha a Transformers második részének 250 milliós költségvetésével vetem össze a végeredményt.

Az alkotás nem nélkülözi a fekete, vagy épp morbid humort sem. Egyik külön kedvenceim a mondtad melyben az MNU-ban igazgatói pozíciót betöltő Piet Smit kijelenti, hogy az a tény, miszerint Wikus a veje, nem volt befolyással a kiválasztására. A másik pedig a „fajok közötti prostitúciót” említő kommentár. Azt gondolom, ez olyasvalami, amit még a mai számítógépes grafikával sem lehet életre kelteni.



Összességében a District 9 egyáltalán nem rossz film. Sőt! Megvan a saját sötét, realista hangulata, és azt az egyén belül önmagával vívott, a külső világgal pedig saját igazságáért folytatott küzdelmének szinte örök témáját dolgozza fel modern eszközökkel. Megteszi azt, amit egy jó sci-finek tennie kell: elgondolkoztat. Saját természetünkről, a megértésről, és a toleranciáról. Utolsó percei pedig minden pusztulás, küzdelem és kudarc után azt a két, univerzális dolgot jelenítik meg, ami a legnyomorúságosabb körülmények között is megnyugvást adhat bármelyik emberi, és talán nem emberi lénynek: a szeretetet és reményt.