A 2010-es év mérlege sci-fi (és a kapcsolt részek, úgymint fantasy, képregényfilm, horror, et. al.) filmek terén nem mondható különösebben rossznak: kaptunk egy Inceptiont, és ha ez önmagában nem lenne elég, mellé még jó néhány szórakoztató/élvezhető blockbustert. A szupermozik mögé azonban, a korábbi évek mintáját követve, stikában ismét beslisszolt egy kis költségvetésű, független film, amely a maga szerény eszközeivel kenterbe verte nem egy nagy vetélytársát, Vasemberestül és Predátorostul.
Mivel a Monstersről Freevo már írt egy előzetes kedvcsinálót, ahol több háttérinfóval együtt a film szinopszisát is ismertette, ezért erre különösebben sok szót nem szeretnék most vesztegetni. Csak a lényeget kiemelve, a történet középpontjában Andrew (Scott McNairy), a fotós áll, aki főnökének első látásra elkényeztetett gazdag lányát, Samanthát (Whitney Able) kell hazakísérnie Amerikába Mexikóból, a címbeli szörnyek pedig úgy jönnek a képbe, hogy az USA déli szomszédjának egy jelentős területét – kerítéssel elzárt veszélyzónában – az űrből lepottyant, hatalmas és gyilkos idegen lények tartják rettegésben.
A film tehát lényegében road movie, és sem a történetében, sem a karaktereiben nem próbál nagyot újítani. Nem fogjátok kitalálni: a fotósnak csak a púp a hátán a feladat, és egyikük sem tartja sokra a másikat, de aztán útjuk során a veszélyes szituációk, a közösen átélt szörnyűségek és félelmek egyre közelebb sodorják egymáshoz Andrewt és Samet. Számtalan drámából és vígjátékból ismerhetjük ezt a közhelyet, de a két színész közti chemistry (ami nem meglepő, hiszen a való életben is egy párt alkotnak) és az életszerű dialógusok, jeleneteik melodrámát nélkülöző spontaneitása miatt működik.
Meglepő módon nem az ijesztgetés, sőt, még csak nem is a science fiction vonulat, hanem ez az életből lopott természetesség, a helyben megszülető jelleg az igazi erőssége a Monstersnek, ami elsősorban annak köszönhető, ahogy Gareth Edwards rendező és stábja (egészen pontosan öt fő, amibe beleértendő a sofőr is) előnyt kovácsolt az ötszázezer dolláros költségvetésből.* A forgatás végig külső helyszíneken zajlott, nem egyszer engedély nélkül, a mellékszereplőket és a statisztákat amatőr helybéliek közül válogatták, a párbeszédek improvizációkra épültek. A film nézése közben olyan érzésem támadt, mintha nem is fikciót, hanem egy fly on the wall dokumentumfilmet látnék.
*Csak összehasonlításképpen: a District 9 harminc millió dollárból, a Moon pedig öt millióból készült.
Hasonlóan okos döntés volt, hogy Edwards évekkel az apokalipszis utánra helyezte a cselekményt. A harcok ideje elmúlt, a tankok már megütköztek a szörnyekkel, és vesztettek; most már csak graffitik és elhagyatott roncsok szolgálnak mementóul. Az élet pedig megy tovább Mexikóban, a veszélyzónát körbevevő kerítésen innen és túl egyaránt: a szörnyek a mindennapok részévé váltak, és már csak a médiát vagy a külföldről érkezett turistát nyűgözik le, a nyomorban élőknek csak egy a sok nehezítő külső körülmény közül. A Monsters nem az idegenek elleni harc, hanem a kényszerű együttélés filmje.
Mint az a horrofilmeknél lenni szokott, a szörny a Monstersben is addig igazán ijesztő, amíg nem látjuk, és Edwards jó érzékkel szorítja a háttérbe az ufókat. Bár a feszültség akkor is megmarad, amikor hőseink behatolnak a vadászterületre, a fenyegetés a film első harmadában, a „határ”, a veszélyzónát körülvevő – Jurassic Parkot idéző – magas kerítés felé közeledve érezhető át a legjobban, az útjelző táblák, az egyre sivárabb környezet, a romok és gázmaszkok láttán. Egyedül a finálé billen át egy kicsit a ló túloldalára, de még talán a giccstől innen marad.
A filmnek azért megvannak a gyermekbetegségei, amik az idő előrehaladtával egyre inkább kiütköznek. Az utolsó harmadban fokozatosan ellaposodik a sztori, kicsit kifogy belőle a szufla, érezhetővé válik a felépített, átgondolt forgatókönyv hiánya. Megszaporodnak a műfaj unásig ismert sablonjai és ijesztgetései – az éjszakai támadás különösen tucathorrorba illő –, az idegen élővilágra adott reakciók pedig kimerülnek annyiban, hogy tátott szájjal bámulva kérdezgetik, „Az meg mi?”. A szereplők helyenként bután és logikátlanul viselkednek, gerilla kísérőik lerohanása után például eszükbe sem jut elvinni magukkal a fegyvereiket. A legjobban Samantha karaktere sínyli meg ezt a szakaszt, és az sem segít, hogy a két színész közül Able a kevésbé tehetséges.
Ezen a ponton érdemes párhuzamot vonni a Monsters és a District 9 között. Mindkét film egy szegénység sújtotta, konfliktusokkal terhelt régiót extrapolál egy idegen inváziós jövőbe, és mindkettő – bár különböző mértékben – foglalkozik az így kialakult jövőkép szocio-ökonómiai, aktuálpolitikai vonzataival. A District 9 ebből a szempontból mélyebbre ás, mint Edwards filmje, amely éppen csak meglebbenti a háttérben a mexikói-amerikai határproblémát, a két ország ellentmondásos viszonyát, és csak jelzés szinten teszi az alapsztorit az illegális bevándorlás allegóriájává. Neill Blomkamp filmjében ugyanakkor nagyobb a törés, a Monsters még a sablonosabb végjáték során is meg tudja őrizni tónusát, nem egyszerűsödik le, nem megy át videójáték-szerű akciómoziba.
A Monsters ilyenformán még felül is múlja dél-afrikai elődjét, szégyenkezés nélkül sorolhat be az utóbbi évek kis költségvetésű sci-fijeinek élmezőnyébe. Edwards nem vállalta túl magát, de amit vállalt, azt messzemenőkig teljesítette: a látvány minőségi – a fényképezés teljesen meglepetésként ért, csodaszép felvételekkel gyönyörködtette a szemet –, és az effektek is kiválóan sikerültek; többé-kevésbé konzekvensen végigvitt, egyszerű, de elgondolkodtató történetet láthatunk két jól eljátszott, jól megírt karakterrel, a magánéleti szál, a világméretű események és az idegen civilizáció ügyes összefűzésével. Első filmtől ennél többet nem is kell elvárni.
