Vannak olyan örök érvényű könyvek, amelyek igazán megérdemelnék azt, hogy a lehető legtöbben megismerjék őket -- vagy mert úttörőek a műfajukban, vagy pusztán egy érdekes történetet mesélnek el, vagy annyira tanulságosak. Az ilyen alkotásoknak kijárna, hogy minél több médiumon keresztül eljussanak a közönséghez, mégis, vagy nem szánta még rá magát senki, hogy megfilmesítse őket, vagy ha igen, akkor csúfos kudarcot vallott.

A Sci Fi Wire gyűjtése nyomán a deltablog csapata is összeállította a saját listáját azokról a tudományos és/vagy fantasztikus klasszikusokról, amelyeknek a vásznon lenne a helye, mégis lehetetlenség, hogy bármi jó süljön ki abból, ha megpróbálják őket feldolgozni. A bizodalmunk azonban Hollywoodban van, ezért mindegyik regényhez mellékeltük azt is, hogy a nagy kihívással melyik rendező lenne képes mégis megbirkózni. A lapozás után megismerkedhettek a jelöltjeinkkel, akik talán a moziban is emészthetővé tudnák varázsolni a műfaj remekműveit az Alapítványtól a Végjátékig.

Isaac Asimov: Alapítvány

Miért:

Az Alapítvánnyal, a scifi-irodalom történetének egyik legmegkerülhetetlenebb alapművével az a legnagyobb probléma, hogy nincsen hagyományos értelemben vett cselekménye. A műalkotás tulajdonképpen egy történetfilozófiai traktátus, a pszichohistória elméletének megalkotása, majd tárgyilagos, konzekvens végigvezetése. A regény lényegében egymástól több emberöltőnyi időre lezajló krízisek leírása és azok frappáns (Hari Seldon által előre megjósolt) megoldása. A főszereplő személye hasonlóan problematikus: a pszichohistória legendás atyja, Hari Seldon bár a történet elején szerepel, majd időről-időre holografikus formában cameózik, és bár számos nagyformátumú figura bukkan fel a hatalmas történet bizonyos szakaszain (az Öszvér, vagy az utolsó két kötetből Golan Trevize állná meg esetleg helyét főhősként), az Alapítvány valódi főszereplője maga a személytelen Alapítvány. A művet átdolgozni, lerövidíteni halálos vétek volna, hiszen a hatalmas idő- és térbeli távlatok fontos elemei a történetnek; ugyanakkor Asimov műve nehezen volna szétbontható több különálló filmmé/trilógiává.

Ki filmesíthetné meg mégis:

Szokatlanul nehéz feladatra egy szokatlan rendező. Paul Thomas Anderson soha nem készített eddig scifit, de még másfajta zsánerfilmet sem. Könnyen lehet ugyanakkor, hogy pontosan egy ilyen outsider szemléletmód tudná sikeresen megragadni és filmvászonra festeni Asimov lényegét. Anderson nagy előnye, hogy komoly tapasztalata van a mozaikszerűen felépített történetekben, a Boogie Nights, és még inkább a Magnolia rengeteg egyenrangú szereplő egymást keresztül-kasul szelő sztorirengetege. A Vérző olaj pedig egyfajta jótékony hatású megalomániáról tanúskodik, a monumentális, gigantikus, hatalmas ívű epikus történetek szeretetéről. Az a gond, hogy az Alapítványban nem történik szinte semmi? A Vérző olaj első húsz percében nem történik szinte semmi, mégis letesszük tőle az állunkat.

Frank Herbert: Dűne

Miért:

A Dűne kicsit kakukktojás a listán, hiszen többen is megpróbálkoztak már a filmre vitelével, de eddig mindenkinek beletört a bicskája. David Lynch kultfilmjében hiába szerepeltette Stinget, az eredeti könyvhöz nem sok köze maradt; a SciFi minisorozatában pedig a röhejes jelmezek és az alapanyaghoz hű, ám azt fantáziátlanul filmre vivő történet mellett valahogy épp a lényeg, az utánozhatatlan arrakisi hangulat, Herbert gondolatvilága veszett el. Rövidesen Peter Berg rendező rugaszkodik neki a műnek, ám kérdéses, mennyire lehet egyáltalán megfogni egy adaptációban a regény bonyolult vallási, filozófiai, társadalmi és hatalmi összefüggéseit, és hogyan lehet emberközelien megragadni Paul Leto Atreides messiássá, majd istenné válását. Holott a mű egy cseppet sem vesztett aktualitásából, sőt, ma még talán jobban adják magukat a jelenkori párhuzamok.

Ki filmesíthetné meg mégis:

A Dűne léptékeihez minimum egy Terrence Malickra volna szükség. Az eredetileg filozófusnak készült direktor ritkán készít filmeket, volt, hogy két alkotása között húsz év is eltelt; ám minden egyes filmopusza kiérlelt, gazdag mű. A különc rendező filmjeiben közös a lassú, meditatív sodrás, a borzalmak és gyönyörűségek egyidejű ábrázolása, az egyszerre költői és realista stílus, az elképesztően szép természeti képek, az álomszerű narráció, a szimbolizmus többrétegű használata, valamint a tragikum jelenléte. Az őrület határán c. háborús filmjében bikaerős csatajeleneteket rendezett, így az akciójelenetekkel sem lenne gondja; az Újvilágban egymástól eltérő kultúrák összeütközését mutatta be, amit a fremenek bemutatásakor kamatoztathatna. Malick védjegyei remekül illenének a Dűne összetettségéhez, és biztosra vehetnénk, hogy a három órás filmidő nem maradna kihasználatlanul.

Ray Bradbury: Marsbéli krónikák

Miért:

Bradbury mesterműve lényegében novellafüzér, egymáshoz alig, vagy csak nagyon lazán kapcsolódó, lekerekített történetekkel, amelyekből igen nehéz volna egységes narratívát alkotni. Elenyésző számú a visszatérő szereplő, a legtöbben csak egy történetben/fejezetben bukkannak fel. A legtöbb történet inkább a hangulatra, egy-egy érzésre alapoz, többnek nincs is érdemben vett cselekménye. Mindezen felül rendkívül nehezen lehetne átemelni Bradbury jellegzetes, lírai hangvételét, visszafogott elbeszélői stílusát.

Ki filmesíthetné meg mégis:

Clint Eastwood az érzelemgazdag, emberközeli, humanista történetek mestere, igazi mesélő. A vizualitása, a festői rendezése tökéletesen passzol Bradbury költői leírásaihoz, és az Űrcowboyok óta tudjuk, hogy a műfajtól sem teljesen idegen. Tökéletesen tiszteletben tartaná az író mondanivalóját, a Marsbéli krónikák tanulságait, hiszen a saját értékrendje sem áll távol Ray Bradburyétől. Az Ivo Dzsima-filmekkel bizonyította, hogy kiválóan tudja kezelni a több idősíkot és a sok szereplőt egyaránt, amit a Krónikák is megkövetelnek. Mi több, talán egy filmben elmesélné az emberek, egy másikban pedig a marsiak szemszögéből a történetet.

Philip K. Dick: Az ember a fellegvárban

Miért:

Az alternatív történelmi regények úttörőjeként számon tartott könyv különlegessége az, hogy a státusza ellenére teljesen egyedülálló a műfajában. Igaz, hogy meggyőző alapossággal mutatja be a Második világháború elvesztése utáni Amerikát és a világot, a középpontban mégsem a világtörténelmet befolyásoló események, hanem néhány karakter egymással összefonódó sorsa áll. A sztori egy bizonyos síkon könnyedén félreértelmezhető a két hatalom, Japán és Németország intrikáinak, a felszín alatt azonban egy mély, a valóságot megkérdőjelező eszmefuttatás húzódik. A regény motívumai, a sorsszerűséget sugalló Ji King és a Lassan vonszolja magát a sáska (egy kultikus könyv, amelyben az USA nyerte meg a világháborút) filmre nehezen átültethetők, ugyanakkor nélkülük ki lenne herélve a történet.

Ki filmesíthetné meg mégis:

Kevés hollywoodi rendező merné vállalni egy olyan cselekmény megfilmesítését, amelynek tulajdonképpen nincs befejezése. Terry Gilliam közéjük tartozik. Ha valaki, akkor ő tökéletesen meg tudná ragadni Philip K. Dick paranoiáját, létbizonytalanságát. A Brazilban épp csak érintett "hamis valóság" bugyraiban itt aztán végképp elmerülhetne, nem is beszélve a mindenki életét irányító jóskönyv, a Ji King lélektani hatásairól. És hogy hogyan oldaná meg a Lassan vonszolja magát a sáska, a "történet a történetben" ábrázolását? Minden bizonnyal elborult, saját kezűleg animált inzertekkel tűzdelné tele a filmet. A gond csak az, hogy ha valaha is Gilliam kezei közé kerülne ez a projekt, akkor a forgatást elmosná egy árvíz, a díszletek leégnének, a főszereplőt játszó színész meghalna, a producerek kihátrálnának, az operatőrt felnyársalná a szőrös mikrofon, a kész filmet pedig újravágatná a stúdió.

Dan Simmons: Hyperion és Hyperion bukása

Miért:

A hatalmas regényfolyam mind szerkezetében, mind méreteiben óriási, rendkívül szövevényes, történetében a hard sf jellegzetes jegyeit filozófiai és vallási emlélkedésekkel ötvözi. A Hyperion a Canterbury mesékből átvett szekezet miatt lényegében hét történetet tartalmaz: egy keret-, valamint hat abba beágyazódó elbeszélést. Ezek mindegyike alapvető fontosságú, kihagyhatatlan, és mindegyik egymástól gyökeresen eltérő zsánerhez tartozik: van köztük horror, háborús sf, noir, és a rendezőnek mindegyikben egyaránt otthonosan kéne mozognia. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a Hyperion majdhogynem csupán előjáték a Hyperion bukásához, ott bomlik ki igazán a gigantikus, világokon átívelő űropera.

Ki filmesíthetné meg mégis?

A filmciklus tökéletes kézbe kerülne Christopher Nolannél. Erőteljes látásmódú rendező, aki otthonosan mozog a sf filmek világában, és képes nagyívű, rendkívül szövevényesen kavargó történeteket átláthatóan megalkotni, s közben egyidejűleg emberi drámákra koncentrálni. Vizualitásában nem tolakodó, de markáns és hangulatos, az akciójelenetekhez is biztos kézzel nyúl, megbirkózna a lelassult időben zajló harci jelenetekkel. A Memento és A tökéletes trükk óta tudjuk, hogy a szokatlan szerkezetű és időkezelésű filmek mestere, az Álmatlanság pedig arra bizonyíték, hogy a noirhoz is ért. A Batman-filmek ijesztő, emlékezetes főgonoszai pedig garantálják, hogy a rettegett félisten-szerű Shrike-tól minden néző összeszarja magát. És a hab a tortán, hogy tuti szerepelne benne Christian Bale vagy Cillian Murphy. Esetleg mindketten.

Neil Gaiman: Sandman

Miért:

Neil Gaiman (és Dave McKean) kultikus graphic novel sorozata egy szerteágazó, mitológiai, irodalmi és popkulturális utalásokkal megtűzdelt sötét mesefüzér az örökkévaló lényekről, az Endlessekről, közülük is elsősorban az Álmok Birodalmának uralkodójáról, a melankolikus Sandmanről. A filmváltozat rendezőjének legelőször is ki kéne választania egy hosszabb történetet a tizenegyből, ami eleve nem egy könnyű feladat, ám lényegében mindegy is, melyik mellett dönt, hiszen az összes álom és realitás kettős mezsgyéjén mozgó, szürreális utazásokkal és figurákkal teli elbeszélés. Ha túl kommerszre veszi a figurát, rajongók hadait haragíthatja magára, ha ragaszkodik a képregény tónusaihoz, abból pedig könnyen zavaros katyvasz születhet. Ugyan a Sandman-spinoff Death-ből maga Gaiman készít filmet, a "törzsanyaghoz" még ő maga sem mer nyúlni.

Ki filmesíthetné meg mégis:

Neil Gaiman, hadd mutassuk be Tarsem Singhet. Tarsem eddigi mindkét filmje látványorgia, az ő Sandmanjének képsorai láttán garantáltan elolvadnánk a gyönyörűségtől. Gaiman bizarrabbnál bizarrabb lényeinek és szörnyszülötteinek seregletei a számára egyszerű ujjgyakorlatot jelentenének, A sejtben már megmutatta, hogy még a legkifacsartabban kinéző lényeit is komolyan kell venni. Elkerülné a csábítást, hogy túlzásba vigye a gótikus külsőségeket, és összetettségében is követhetően tudná végigvinni a párhuzamos síkokon zajló, egymásba átszüremkedő világokkal operáló felnőttmesét - tessék csak megnézni a gyönyörű és okos Zuhanást. Azt persze mondanunk sem kell, hogy Gaiman aktív írói közreműködése előfeltétel.

Frederik Pohl: Átjáró

Miért:

A lista legtöbb szereplőjével ellentétben ezt a művet nem a monumentalitása, hanem a személyessége teszi megfilmesíthetetlenné. Annak ellenére, hogy felearányban az emberiség legnagyobb felfedezésén, egy földönkívüli űrállomáson játszódik, a történet valódi mozgatórugója a főhős, Bob Broadhead lélektani utazása. A hícsí faj Átjárója olyan sztorilehetőségeket kínál, amelyek könnyen elvihetik felfedezős kaland–sci-fi irányába a filmet, noha itt egyetlen balul elsült küldetés következményeiről van szó. Egy valamirevaló adaptációhoz nemcsak a karaktercentrikus megközelítéssel, hanem általában véve a történet megrázóan emberi oldalával is meg kell birkózni.

Ki filmesíthetné meg mégis:

Erre a feladatra a legmegbízhatóbb rendező Richard Linklater. Ő nem az a fajta, aki elcsábulna az akció-kaland vagy a számítógépes trükkök ígéretétől, ellenkezőleg, végletekig hű maradna a könyvhöz. Ebből kifolyólag csupán egy kis költségvetésű független filmet hozhatna össze, ami a mozipénztáraknál is megbukna, de a sci-fi közösség a tíz ujját megnyalná a mű után, akárcsak a Kamera által homályosan után. Mégsem ez a legfontosabb szempont, amiért őt választottuk. Linklater mesterien képes működőképessé varázsolni a kevésszereplős kamaradrámákat, márpedig az Átjáró története leginkább a főhős és a holopszichológus beszélgetéséből bontakozik ki. Ki más tudná élvezetesebben bemutatni ezt a szituációt, mint a Mielőtt felkel a nap és a Mielőtt lemegy a nap rendezője?

Orson Scott Card: Végjáték

Miért:

Egyszerű az ok: a kiképzős-háborús történet szinte összes főhőse és mellékszereplője 6-15 éves gyerek. Oké, van két-három jelentősebb felnőtt szereplőnk is, de azok vagy a háttérbe húzódva manipulálnak, vagy csak a történet utolsó negyed órájában tűnnének fel. A sztori középpontjában a közelgő háborúra kiképzendő tökéletes katonák állnak: a gyerekek. A szinte teljes egészében a kiképző űrbázison játszódó Végjáték pszichológiailag durvább, mint A legyek ura: a legjobb képességekkel rendelkező főszereplőt, Endert a felnőttek aktív közreműködésével fokozatosan megtörik, kipusztítják belőle az ártatlanságot, és a szokatlan, sokkoló befejezés sem nyugtatná meg a nézők kedélyeit. Hátborzongató irányú nevelődéstörténet, gyermeklélektan, háború nélküli háborús dráma: nem éppen a legegyszerűbb filmprojekt.

Ki filmesíthetné meg mégis:

Danny Boyle mellett tesszük le a voksunkat. A Napfény az utóbbi évtizedek legnyomasztóbb scifije volt, és Boyle-nál jobban senki nem képes érzékeltetni az űr könyörtelen, közömbös hidegét. Szenvtelen, hűvös történetvezetése remekül illene a Végjáték komor, lélekölő hangulatához; szokatlan kameraszögeit, fény-árnyékkezelését és vágástechnikáját pedig a harci szimulációs-gyakorlatos jelenetekben kamatoztathatná. Ám ami igazán lényeges: a Gettómilliomosban több, különböző életkorú amatőr gyerekszereplőből hozott ki természetes, megható, emlékezetes alakítást, s közülük is a három legfiatalabb gyerkőc bizonyult a film igazi szíve-lelkének. Ha valaki képes megtalálni a tökéletes Endert, Petert, Valentine-t, Alait, Petrát és Beant, és a legjobb alakításhoz vezetni őket, akkor az Boyle.

Arthur C. Clarke: Randevú a Rámával

Miért:

Az egyszerű felfedezős sztorira megszólalásig hasonlító Randevú a Rámával azért igazán megfilmesíthetetlen, mert egy mozifilmhez igen kevés alapot szolgáltat. A regény kétségtelenül nem szolgál túl hosszú és fordulatos cselekménnyel, viszont Arthur C. Clarke tudományos és féltudományos értekezései minden sci-fi rajongó szívét megdobogtatják. A kevéske érdekfeszítő, epizódszerű kalandot végül nem zárja nagy reveláció a rámaiakkal kapcsolatban, az ilyen befejezésekkel pedig a hollywoodi producereket ki lehet kergetni a világból. Nem kérdés, hogy meg lehet-e filmesíteni a Rámát, de vajon az adaptáció hű maradna-e az alapműhöz, vagy egy Alien-szerű megvalósítást kapnánk?

Ki filmesíthetné meg mégis:

Michael Mann az a rendező, aki számos műfajban kipróbálta már magát, sci-fihez mégsem volt még szerencséje. Az ő rideg, távolságtartó stílusa azonban kifejezetten illene a rámaiak bemutatásához, hiszen Clarke is csak megfigyelőként engedett bennünket a közelükbe. Mann mindig is teljes komolysággal nyúlt a műveihez, és ezt megkívánja a Ráma tudományos pontossága is. Az a rendező, aki kínosan szokott ügyelni a történelmi hitelesség megteremtésére, nem nyúlna mellé a biotok különös világával sem. Félelem nélkül hajlandó lenne elmerülni a technikai részletekben, és az ő kezében végre a sci-fi tudományos része is cool lenne.

Stephen King: Végítélet

Miért:

Stephen King epikus darabja a jó és a rossz harcáról sokkal inkább lélektani utazás, mint poszt-apokaliptikus sci-fi. Az erős vizuális érzéket mindenképp megkívánná az alapanyag, de olyan határozott rendezőre van szükség, aki szívbaj nélkül venné szűkebbre a regény kereteit, mégis hű maradna az eredeti mondanivalóhoz és a sokoldalú, alapos karakterábrázoláshoz.

Ki filmesíthetné meg mégis:

Alfonso Cuarón esetében nem kell attól tartanunk, hogy a rossz oldaláról közelíti meg a világvége utáni premisszát. Az Ember gyermekével bizonyította, hogy egy ilyen környezet is lehet kézelfogható, színes-szagos és érzelemgazdag, és hogy több is rejlik a műfajban az autós üldözések és az izgalmas menekülések unalomig ismert kliséinél. A road movie műfajában többször bizonyított rendező nem fél a saját képére formálni a hozott anyagot, de attól se kell tartanunk, hogy félreértelmezné a könyv mondanivalóját.

Umberto Eco: A Foucault-inga

Miért:

Sokkal inkább nevezhető tudományos és áltudományos tézisek gyűjteményének, mint regénynek. Gyakorlatilag a világtörténelem újraalkotásáról, a végső nagy titkok feszegetéséről szól. További nehézség, hogy a fő történeti szál számos helyen elágazik, ráadásul mindegyik kis mellékvágánynak megvan a maga sajátos hangulata. Ja, és természetesen az időkezelés sem lineáris.

Ki filmesíthetné meg mégis:

Ki más, mint Darren Aronofsky? Egyéni látásmóddal bíró, ötletes vizuális megoldásokkal operáló filmes, az új amerikai rendezőgeneráció egyik legtehetségesebb képviselője. A Forrással már bizonyította, hogy képes rendkívül összetett kultúrtörténeti háttérrel rendelkező filmet készíteni, ami ráadásul sikeresen vegyíti különböző zsánerek (történelmi kalandfilm, romantikus dráma, sci-fi) elemeit. A Pí pedig ráadásul még történetében is emlékeztet Eco remekművére, ezért a téma sem lehet idegen Aronofsky számára.

Stanisław Lem: Az Úr hangja

Miért:

A pesszimista hangvételű, gyakorlatilag elhanyagolható cselekményű regény többszintű értelmezést tesz lehetővé: egyszerre pszichológiai, filozófiai értekezés a tudományról és annak képviselőiről, az emberi gondokodásmódról, valamint a megismerés korlátairól; ugyanakkor éles háborúellenes kritika is. Mindez rendkívül olvasmányos stílussal, finom humorral előadva.

Ki filmesíthetné meg mégis:

Hogy ebből a regényből véletlenül se Kapcsolat 2. legyen, Steven Soderbergh látásmódjára van szükség. Korábban már dolgozott fel Lemet, pontosabban inkább Tarkovszkijt, azonban míg a Solaris alapjául szolgáló regény elsősorban egy idegen fajjal történő kapcsolatfelvételről szólt, addig Az Úr hangja épp egy hasonló szituáció emberi aspektusát vizsgálja -- azt, ami Soderberghet is foglalkoztatja. Miközben elfilozofálgatna önmagunk megismerésén, könnyeddé és gördülékennyé tehetné a történetet, ha az Ocean's-filmekben megütött hangvétellel idézné fel Lem stílusát, és mindenki boldog lenne.

Theodore Sturgeon: Több mint emberi

Miért:

Sturgeon irodalmi szempontból is kiemelkedő művében egy fejlődésben visszamaradott csecsemő, egy fekete ikerpár, egy kislány és Egyed, egy furcsa féleszű sorsa forr egybe, hogy közösen megalkossák a szuperintelligens Homo Gestaltot, az emberi evolúció következő lépcsőfokát. Ennek a különleges entitásnak a létrejöttét, fejlődését tulajdonképpen három kisregényen keresztül mutatja be a szerző. Mivel ez a felejthetetlen remekmű is inkább gondolat-, semmint cselekményközpontú, ezért filmre álmodása komoly kihívást jelenthet.

Ki filmesíthetné meg mégis:

Sturgeon remekbeszabott regénye tulajdonképpen nem más, mint az árvaságról, a számkivetettségről szóló mese, ezért megfilmesítésére egyértelműen Steven Spielberg lenne az ideális választás, aki már több filmjével is bizonyította a sci-fi alapú mesék iránti vonzalmát - elég, ha csak az E. T.-t és az A. I.-t említjük. A gyermekszínészek instruálásában is nagy tapasztalattal rendelkezik, ami szintén elengedhetetlen a film elkészítéséhez. Ráadásul hozná magával a stábját, zeneszerzőstől, operatőröstől. És különben is, még nem csinált szar filmet.

Walter M. Miller, Jr.: Hozsánna néked Leibowitz!

Miért:

Miller egyetlen, Hugo-díjat elnyert regénye hangvételének sokszínűsége, mély filozófiai mondanivalója révén kimagaslik a poszt-apokaliptikus történetek mezőnyéből. Zseniális vízió az atomháború utáni közel 1500 év politikai, társadalmi, vallási változásairól, valamit a végső nagy kérdésről: Képes-e az emberiség tanulni a múlt hibáiból? Ennek a megrázó erejű regénynek a megfilmesítését nagy mértékben nehezíti - a már említett, súlyos témák sokasága mellett -, hogy gyakorlatilag három különálló történetből áll, melyek eseményeit több száz év választja el egymástól; így aztán természetesen főszereplőről sem beszélhetünk.

Ki filmesíthetné meg mégis:

Martin Scorsese nem az egyetlen a listán, aki szűznek számít a sci-fi filmek készítése terén; hogy erre a rendkívül nehéz feladatra mégis őt választottuk, az elsősorban a Krisztus utolsó megkísértése c., nagy vihart kiváltó alkotásának köszönhető: ahhoz hasonló bizarr hangulatra lenne szükség Miller könyvének megfilmesítéséhez is. A rendező korábbi filmjeiből az is nyilvánvaló, hogy vonzódik a politikai, társadalmi, vallási témák iránt - hát itt most ezeket mind megkaphatja. Scorsese szereti hosszan kibontani nagy ívű történeteit, amire jelen esetben is lehetősége nyílna; ugyanakkor a karakterei sem papírmaséfigurák szoktak lenni - aki képes Krisztust esendő embernek ábrázolni, az minden bizonnyal sikerrel megbírkózik majd a Hozsánna... sokszínű szereplőivel is.

Kurt Vonnegut: Időomlás

Miért:

A szerző egyik utolsó műve valójában nem is egészen regény, inkább egy idős, sokat megélt férfi jóízű anekdotázása. Bár a címben ismertetett bonyodalmat (egy anomália következtében az emberiség visszaesik az időben tíz évvel, és kénytelen megismételni minden jó és rossz cselekedetét) Vonnegut készségesen végigvezeti, és fel is oldja, ám a regény dandárját nem ez a lineáris cselekmény teszi ki. Vonnegut főhőse és rezonőrje, Kilgore Trout kalandjai gyakran tesznek hosszas kitérőket, ahogy a szerző fantáziája el-elkalandozik, a történetet pedig időnként egy az egyben megszakítják a való életből vett tanulságos, szórakoztató adomák.

Ki filmesíthetné meg mégis:

Egy nagy mesélő munkájához csak egy másik nagy mesélőnek szabad hozzányúlni. Spike Jonze-t engednénk a rendezői székbe, de csakis akkor, ha Charlie Kaufman vállalja a forgatókönyvet. Kettejüknél az egész földkerekségen se találni alkalmasabb embert arra, hogy Vonnegut abszurd, szürreálisba hajló előadásmódját, kellemesen szatirikus humorát filmes eszközökkel visszaadják. Nem is kell, hogy hűek maradjanak az alapanyaghoz. Ők ketten igazán tudják, hogy hogyan kell lefordítani valamit a film nyelvére, és az nem a szolgalelkű másolás. Éljenek csak bátran vizuális metaforákkal és szimbólumokkal, az se kell, hogy koherensebb legyen a történet, mint Vonnegut könyve volt. Csak elevenítsék fel az ő egyéniségét, és közben meséljék el az Időomlás tanulságait.

 

Írta: Gaines, Diogenes, Freevo, köszönet a közreműködésért Ysunak és Sintnek.