Man of Steel

Az elbaltázott lehetőségek filmje

2013. június 20. 10:21, írta: Freevo

A lentebbi kritikában elspoilerezem ezt a filmet és a Star Trek Into Darknesst.

A Man of Steel egy dicséretes próbálkozás arra, hogy új életet leheljenek a Superman-mitológiába, de túl töketlen ahhoz, hogy megmutassa, mit lehet kihozni ebből a történetből. Pedig a nagyszerűség lehetősége többször is felvillan, de épp csak azért, hogy felidegesítsük magunkat, mennyire merész lehetett volna ez a film, és ehelyett mennyire ostoba lett. 

borito.jpg

A Man of Steel elsősorban strukturális gondokkal küszködik. A dramaturgiáját jócskán aláássa az, hogy az egyébként is üresjáratoktól hemzsegő fő cselekményszálat meg-megtörik a flashbackek. Gaines fogalmazta meg, hogy a hollywood jelenlegi kedvencei közül -- a Nolan fivérek, Abrams/Lindelof, Snyder/Goyer -- mindenki előbbrevalónak tartja a struktúrát a szubsztanciánál. Azaz a karakterek, az érzelmi azonosulás mindig másodlagos szerepet tölt be az inventív cselekményvezetés mellett. J. J. Abramsnél ez az ominózus Magic Box, Nolanéknél a nonlineáris történet, ami most Superman eredetébe is beférkőzött. Csak sajnos, míg Nolan képes továbbra is fenntartani az érdeklődésünket annak ellenére, hogy a karakterek nála is a cselekmény szolgálatában állnak, ez itt már nem működik.

Warm Bodies

Shakespeare Zombielandben

2013. június 02. 10:34, írta: Freevo

Ahogy a blogot elnézem, mintha csak tegnap lett volna, hogy Gaines a The Walking Dead pilotkritikájában azt vizionálta, hogy a vámpírok visszamásznak a koporsóikba, hogy az élőhalottak egy másik alfaja, a zombik vegyék át a szerepüket kicsi időre a popkultúrában. Aki egy kicsit is odafigyel Hollywoodra, azt egyáltalán nem éri meglepetésként, mennyire akkurátus volt ez a 2010-es vízió. Idén már vaskosan benne csücsülünk a zombireneszánszban (élén a már említett The Walking Deaddel), viszont a tinivámpírok által maguk mögött hagyott űrt még semmi sem töltötte be. 

warm-bodies1.jpg

Amíg meg nem érkezik a vásznakra a Twilight farvizén a latexkorbácsos mamipornó, addig is itt van nekünk a Warm Bodies, a világ első szerelmeszombis filmje.

Mi jobb egy Egan könyvnél?

Kettő

2011. június 09. 09:00, írta: arathon

Teranesia

Ha belekezdünk egy Egan könyvbe, tudjuk mit várhatunk: az ötleteiben dúskálást, és hogy beleteszi a science-t a scifi-be. A Teranesiában sincs ez másként, de néhány meglepetéssel is szolgál a könyv.

Ezek egyike a karakterközpontúság. Egy trópusi szigeten lakik egy biológus házaspár, akik egy pillangófaj furcsa mutációját vizsgálják. Velük él még két gyerekük, Prabir és Madhusree is. A várható tudományos ötletelések és problémafelvetések helyett azonban a fiatal fiú mindennapjaival ismerkedünk meg. Egan itt bemutatja, hogy tud karaktert építeni: Prabir figurája hiteles, motivációi és belső vívódásai is mind megalapozottak és hihetőek. A könyv másik meglepetése a kanadai rokon, Amita figurája, aki szállást ad a gyerekeknek, miután a kitörő polgárháború miatt el kell menekülniük a szigetről. Amita egy pc-posztfeminista bullshitből élő akadémikus, az ő, és férje “hittérítéssel” való próbálkozása a tudományos nyelvezet paródiája, és remek humorforrás is; az elméleteik fejtegetése már abszurdba fordul, amikor a digitális technika alapjaiban soviniszta voltáról elmélkednek.

Közben a gyerekek felnőnek, Madhusree biológus lesz, és egy nemzetközi kutatócsoport tagjaként gyerekkoruk helyszíne felé tart, hogy az újra feltűnő, megmagyarázhatatlan mutációjú fajokat felkutassák és magyarázatot találjanak a rejtélyre. Prabir követi húgát a trópusokra, ahol gyerekkora egy sötét titkára derül fény, ami magyarázatot ad az egész könyvön végighúzódó lelki gyötrődésére. Az Egantől szokatlan mélységű karakterizálás az egész könyvet uralja, egészen Prabir személyes drámájának csúcspontjáig. Itt sajnos nem tudta összefűzni a tudományos magyarázatokkal bőségesen megtűzdelt történetet és a karakterdrámát: a csúcspont után egy kicsit elkapkodott és összecsapott befejező fejezetben derül ki a rejtélyes mutáció módja, okai, és az ezek alapján feltételezhető jövő is felsejlik. Ha csak a Prabir-drámára koncentrálunk, vagy ha csak a mutációra és annak következményeire, valamint a filozofálgatásra, akkor is remekül működik a könyv, így azonban a remek dráma után odavágott (és közben elhintett) kiváló, elgondolkodtató ötletek furcsa, de nem konzisztens elegyet alkotnak.

Egan pont azokra a dolgokra erősít rá ebben a könyvben, amikben gyengén teljesít a korábbi írásaiban. Jó karaktereket épít, jó motivációkkal, ügyesen vezeti a történetet, még humort is csempész bele(!), de nem tudja összeegyeztetni az elszállt ötletekre alapuló történettel.

Schild’s Ladder

Évszázadok óta ismertek a kvantumgráfokat leíró törvények, így az univerzum tökéletesen leírható, a fizika gyakorlatilag befejezett tudománnyá vált. Egy, az egész galaxisunkat behálózó virtuális térben (is) élő emberi faj úgy tűnik, megismerte a világegyetem minden titkát. Ekkor jön persze a főhős (vagy Einstein) aki olyan kvantumgráf-szerkezetet fedezett fel, ami egy újfajta fizika (és vele univerzum) felépítését teszi lehetővé. Hogy ellenőrizni tudja, elutazik egy távoli kisérleti telepre, ahol tesztelheti ezt a ‘novo-vákuum’-ot, az új törvények szerint felálló, és az elméletei szerint szinte azonnal meg is szűnő téridő-szerkezetet. A kisérletkor azonban kiderül, hogy ez a novo-vákuum stabilabb mint a “hétköznapi” vákuum, és nemhogy nem omlik össze, de a fénysebesség felével elkezd terjedni.

Ilyen felütéssel máris izgalmi állapotba kerülhetnek a hard-scifi kedvelők, de Egan persze csak innen indítja a sztorit. A novo-vákuum terjedésének kezdetétől néhány száz évvel később vesszük fel újra a fonalat, amikor mindenki a menekülésre koncentrál, kivéve egy hajót, amely felveszi a novo-vákuum terjedési sebességét, hogy a tudósok ezáltal a közelből tanulmányozhassák.

Itt megismerjük a két részre szakadt tudományos közösséget: az egyik meg akarja állítani az új vákuum terjedését, míg a másik vissza is akarja fordítani, így elpusztítva azt. A kisérletekből hamarosan kiderül, hogy a novo-vákuum nem teljesen kihalt, sőt az elég egzotikus fizikának köszönhetően egy, a miénktől gyökeresen eltérő világ keletkezik benne. Ezzel a két frakció közötti feszültség még tovább növekszik, főhőseink pedig a kettő között táncolva próbálják jobban megismerni a novo-vákuumot.

A karakterek szokás szerint gyengén megírtak, bár Egan jól menti a hiányosságait a messzi jövőbe helyezett, önmódosított és sokat változott kultúra miatt másképp viselkedő emberekkel. A kvantumgráf-elmélet megalapozása és felépítése nem feltétlen könnyen emészthető, de legalább alapos agytornára és továbbgondolkodásra késztet. Önmagában az alapszituáció is elgondolkodtató, de a novo-vákuum és következményei is rengeteg kérdést vetnek fel, amiknek egy jó részét Egan meg sem próbálja megválaszolni. A régit elpusztító és helyét felváltó, fizikailaig még stabilabb univerzummal mit érdemes kezdeni? A régin kifejlődött fajként milyen helyünk van a világegyetemben, ha még a biztosnak és mindenhatónak hitt fizikai törvények is csak egy még alapvetőbb szerkezet különböző felépüléséből adódnak? Milyen érzés univerzumot termteni? Ha megértettük ezt az új szerkezetet és módosítgatni is tudjuk, istenekké válunk? Hogyan tovább? Vannak-e még mélyebben rejlő törvényszerűségek?

Egan megismertet egy vadiúj világegyetemmel, döntsd el mit kezdesz vele!

The Underdog Project: Another Earth

2011. április 12. 10:00, írta: Gaines

Folytatjuk tavaly megkezdett rovatunkat, amelynek keretében szuperprodukciók árnyékban megbújó, ígéretesnek tűnő sci-fikre igyekszünk ráirányítani a figyelmet. Ezúttal egy év elején, a Sundance Filmfesztiválon bemutatott, és a zsűri különdíját elnyerő filmnek, az Another Earth-nek nézünk utána.

Azok alapján, amit a sztoriról eddig tudni lehet, Mike Cahill első filmje egy visszafogott párkapcsolati drámába oltott elmélkedés lesz az ember helyéről a világban. A produkció a Sundance-en hatalmas sikert aratott, a nézők felállva tapsolták, és a zsűritől is egyöntetűen magas pontszámokat kapott. Érkezett már egy előzetes-féleség is, amiből sok minden nem derül ki, inkább csak egy hangulatot közvetít:

A szinopszist egy mondatban így lehetne összefoglalni:

Azon az éjszakán, amikor felfedezik, hogy a Földnek megjelent egy másodpéldánya a Naprendszerben, egy ambiciózus fiatal asztrofizikus hallgató és egy elismert zeneszerző útja egy tragikus balesetnek köszönhetően keresztezi egymást.

Adott tehát egy képtelen, de izgalmas science fiction alaphelyzet (megjelent az égen egy másik, alternatív Föld), az abból fakadó összes filozófiai kérdésfelvetéssel, kapcsolatfelvételi szcenáriókkal, valamint egy személyes, érzelmi húrokat megpendítő szál, amely a bűntudattal, a megbocsátással, az újrakezdés lehetőségével foglalkozik. Kicsit mintha összemixelnénk egy Bradbury-novellát a 21 gramm-mal.


Channeling Naomi Watts and Sean Penn

A kritikák nagy része is azt emeli ki elsősorban, hogy a film különböző zsánereket ötvöz. Abban már eltér a véleményük, hogy mekkora sikerrel teszi ezt, van, aki szerint hullámzó színvonalú a film, és a science fiction vetület háttérbe szorul a lélektani dráma és a metafizikai metaforák mögött; szerintük túl nagyot akart markolni a rendező, és emiatt nem használja ki igazán a premisszában rejlő lehetőségeket.

Mások szerint ugyanakkor egy mélyen elgondolkodtató, összetett, szívszorító drámát láthatunk majd, ami a cselekmény szintjén ugyanúgy tartogat cseles fordulatokat, mint érzelmi és intellektuális fronton. Nekem Robert Charles Wilson regénye, a Pörgés ugrott be elsőre, remélem, hasonlóan fog majd összefonódni itt is a nagy horderejű tudományos felfedezés a szereplők egyéni sorsával.

Az alkotók hátteréről annyit tudni, hogy a rendező Mike Cahill eddig dokumentumfilmeket készített a National Geographicnak, és a női főszereplővel, Brit Marlinggal együtt írta a forgatókönyvet. Marlingnak ez az első filmszerepe (korábban befektetési tanácsadóként dolgozott), és sokan máris az év felfedezettjének kiáltották ki. A másik főszerepet William Mapother alakítja, akit a Lost hátborzongató Ethanjeként ismerhetünk.

A film hamar talált magának forgalmazót, a Fox Searchlight fogja júliusban bemutatni Amerikában, először még csak limitált számú moziban, ám többen azt jósolják, hogy ez lesz 2011 egyik meglepetéssikere.

Monsters

Újabb Dávid a Góliátokkal szemben

2011. április 04. 09:00, írta: Gaines

A 2010-es év mérlege sci-fi (és a kapcsolt részek, úgymint fantasy, képregényfilm, horror, et. al.) filmek terén nem mondható különösebben rossznak: kaptunk egy Inceptiont, és ha ez önmagában nem lenne elég, mellé még jó néhány szórakoztató/élvezhető blockbustert. A szupermozik mögé azonban, a korábbi évek mintáját követve, stikában ismét beslisszolt egy kis költségvetésű, független film, amely a maga szerény eszközeivel kenterbe verte nem egy nagy vetélytársát, Vasemberestül és Predátorostul.

Mivel a Monstersről Freevo már írt egy előzetes kedvcsinálót, ahol több háttérinfóval együtt a film szinopszisát is ismertette, ezért erre különösebben sok szót nem szeretnék most vesztegetni. Csak a lényeget kiemelve, a történet középpontjában Andrew (Scott McNairy), a fotós áll, aki főnökének első látásra elkényeztetett gazdag lányát, Samanthát (Whitney Able) kell hazakísérnie Amerikába Mexikóból, a címbeli szörnyek pedig úgy jönnek a képbe, hogy az USA déli szomszédjának egy jelentős területét – kerítéssel elzárt veszélyzónában – az űrből lepottyant, hatalmas és gyilkos idegen lények tartják rettegésben.

Címkék: kritika monsters

Outcasts

Pusztában veszteglő pionírok

2011. február 10. 09:00, írta: Gaines

A napokban írtam twitteren, hogy úgy hiányzik egy igazán fasza zsarusorozat a tévéből, mint egy falat kenyér - ugyanez a sci-firől is elmondható. A Walking Dead (ha oldalról valahogy beverekedjük a zsánerbe) magában hordozta - és hordozza még most is - egy remek széria potenciálját, de a szappanos történetkezelés és a kezdeti egyenetlenségek lehúzták a hat részt; a Caprica teljes unalomba és érdektelenségbe fulladt; a nagy dérrel-dúrral beharangozott FlashForward, Event, V vagy Cape pedig ugyanabból a buta és idegesítő köpönyegből bújt elő, amely sem szereplőket, sem átívelő sztorit nem bír kompetensen kezelni.

Ezért is reménykedtem nagyon, amikor először hallottam az Outcastsről, a BBC új sci-fi sorozatáról. A szigetországiak az utóbbi időben ontják magukból a jobbnál jobb, amerikai vetélytársaikat nem egyszer kenterbe verő sorozatokat, elég most csak a képregényzsánert önironikus humorral megvalósító Misfitsre gondolni. Gondoltam, hátha most is lecsapnak az angolok: a sztori nem tűnt rossznak, az előzetes akciódús és látványos volt.

Aztán az első rész megnézésével bebizonyosodott, hogy a britek is képesek pocsék terméket előállítani.

Címkék: kritika outcasts

Cape: Pilot

2011. január 22. 14:51, írta: arathon

 A John From Cincinnati óta sokan várnak egy filozofálgatós, első látásra nem feltétlenül befogadható, elgondolkodtató sorozatra. Szerencsére eddig kellett várni, megérkezett a Cape. Persze a felületes szemlélőnek egy nem szándékos szuperhős-paródiának tűnhet, de ha hagyunk időt az elég sűrűre sikeredett pilot után, megsejthetjük a mélyén rejlő rendezőelvet. Lássuk.

Hannu Rajaniemi: The Quantum Thief

2010. december 21. 09:00, írta: arathon

“Fighting a cabal of planetary mind-controlling masterminds with a group of masked vigilantes – that’s what life should be all about.”

Jean le Flambeur magához tér egy börtönben, és többszázadjára eldöntheti, hogy ő, vagy a másik Jean le Flambeur lő hamarabb, vagy egyikük sem, bízva a “másikban”. A klasszikus fogolydilemma, virtuális térbe feltöltött (és bebörtönzött) emberekkel a végtelenségig folytatva, és még épp hogy elkezdődött!
Az elsőkönyves finn, Hannu Rajaniemi könyvének első felében egymást érik az őrült és/vagy kreatív ötletek, alig győzzük felfogni, mi is történik, kapaszkodót azt nem nagyon kapunk ekkor még. Aztán persze (szerencsére) mindent megérthetünk, ha nem rettent el az ötletdömping.
Egy rabló és egy nyomozó látszólag különálló történetét követjük. A rablónak egy folyton mozgó marsi városban kell a rejtélyes megbízója parancsait teljesíteni, és a saját maga által elrejtett emlékeit megkeresnie. Az emlékek keresését itt szó szerint kell érteni. Egy a város másik felén levő vadidegen küldhet neked exomemóriát, amit ha elfogadsz, mindenre emlékezni fogsz, amit a memória tartalmaz, így egész beszélgetések játszódhatnak le néma csendben, emlékezéssel. Ez a mindenhol és mindig elérhető információ világa, így nyilván a legfontosabb kincsek az emlékek és a titkok, amiket könnyen külső tárolóra helyezhetünk és így elfelejthetünk. “Töltsetek fel a pendrive-omra!”, kiáltanám, de könyvet olvasok. A tolvajoknak ráadásul a leggyakoribb feladatuk az emlékek lopása, hamisítása, egész személyiségek lemásolása (mivel minden emlék, érzelem tárolódik az emberekről, ez is csak adatlopás) és a személyiség-kalózoknak eladása.
A nyomozó egy egyszerű gyilkosságot próbál megoldani, de nemsokára nagyobb játszmába keveredik, ahol már mi sem (nemhogy ők!) tudjuk követni, hogy ki irányít kit.
A sztori egy klasszikus rabló-pandúr történet jövőbe helyezése is lehetne ezek alapján, de szerencsére nem ilyen egyszerűen lesajnálható a könyv. A világa alaposan végiggondolt, tökéletes logikával felépített. A technológiai részek sem tudománytalanok - elvégre hard-scifiről van szó -, de nincsenek is túlhangsúlyozva, csak a történet, vagy a világ logikáját meghatározó fontosabb dolgok vannak kibontva (kvantum-összefonódás, valaki?), nem ez adja a történet lényegét. A lényeget a karakterek adják, ami hard scifitől szokatlan lehet, de ennek a könyvnek jól áll, és ez Rajaniemi jó karakterábrázolásának és finom fekete humorának köszönhető. (Nem utolsó sorban a kedvelhető karakterek még igazi súlyt is adnak a történetnek.) A sok csavar végére persze választ kapunk nagyjából minden felmerülő kérdésre, a remekül felépített világ pedig remek alap lehet a trilógia (ó, igen) későbbi részeiben.
Egy karakterközpontú hard sci-fi ötletes és valószerű világgal? Ennél jobb debütálást nem is akarhatunk, jöhet a (remélhetőleg douglas adams-i) trilógia többi része!

The Walking Dead: Season Gone Bye

Hörgés mindhalálig

2010. december 07. 09:00, írta: Gaines

Öt hét. Ennyi telt el az idei év egyik legjobban várt sorozata, a The Walking Dead kezdete óta, és már le is zárult az első évad. A pilotról szóló lelkes bejegyzésemben részletesen írtam arról, miért is ültem le nagy reményekkel Frank Darabont zombiszériája elé; most, hogy megcsócsálhattuk mind a hat epizódot, jöhet a számvetés. Sikerült-e megfelelnie a magas elvárásoknak?

Megmondom, miért nehéz ítéletet alkotni az első évadról: olyan, mintha egy hatórás prológust láttunk volna a valódi „The Walking Dead” sorozathoz. Sejteni lehetett persze, hogy ebbe a szűkre szabott évadba nem fog nagyon sok minden beleférni, hogy inkább csak felvezeti majd a fő cselekményszálakat, meghatározza a sorozat világképét, felfesti azokat a színeket a palettára, amivel aztán majd a következő évadok során dolgozni fognak az alkotók. A szezonzáró működik is ebből a narratív szempontból: lezárja a főszereplők utazásának első szakaszát, megszilárdítja a csapatot, vázolja a nem túl rózsás jövőképet.

Ám még ha csak előhangnak tekintjük is, ez a hat rész akkor is borzasztóan inkonzisztens és bizonytalan volt. A magabiztos első rész után az lett az érzésem, hogy az írók nem találják a hangjukat, nem tudják még igazán, mit akarnak, mit tudnak kezdeni a kezükben lévő anyaggal. Ez nem szokatlan egy újonc sorozatnál, a legtöbbjüknél eltart egy darabig, mire rátalálnak saját hangjukra; a gond inkább az volt, hogy a mélypontok és hullámvölgyek gyatrábbak voltak, mint amennyire a kiemelkedő jelenetek és megoldások zseniálisak. Innentől spoilerek.

The Walking Dead: Days Gone Bye

Járkálj csak, halálraítélt!

2010. október 22. 12:30, írta: Gaines

Manapság, amikor lépten-nyomon az érzelmeikről rinyáló széplélekvámpírokba botlunk, üdítő minden változatosság a populáris horrorszcénában. A trendek természetesen folyton rotálódnak, talán rövidesen már lecsengőben lesz a vérszívómánia (míg élünk, remélünk), hogy ismét visszabújjon pár évtizedre a koporsóba, és valamelyik másik kedvenc élőhalott/szörny vegye át a helyét. Jelenleg elég sok jel mutat arra, hogy ezt a posztot a zombik fogják betölteni.

Az élőhalottakból az utóbbi években csak egy-két kósza példány ütötte fel a fejét (nagy részükért Danny Boyle a felelős, illetve paródiák), ám ha csak a jövő évi sorozatterveket nézzük, máris több zombis pilot kúszik felénk hörögve, országos csatornákon ráadásul. Lehet, hogy ennek a hullámnak az előszele az AMC The Walking Deadje, amely stílusosan Halloween napján mutatkozik majd be Amerikában. A hat részes minisorozat első epizódja sikeresen kiszivárgott, és a látottak alapján kijelenthető, hogy bár nácizombik nincsenek benne, faszaságban még így is nehéz lesz versenyre kelni vele az utána következőknek. A tovább mögött spoileres kritika a több mint egy órás pilotról.