A napokban írtam twitteren, hogy úgy hiányzik egy igazán fasza zsarusorozat a tévéből, mint egy falat kenyér - ugyanez a sci-firől is elmondható. A Walking Dead (ha oldalról valahogy beverekedjük a zsánerbe) magában hordozta - és hordozza még most is - egy remek széria potenciálját, de a szappanos történetkezelés és a kezdeti egyenetlenségek lehúzták a hat részt; a Caprica teljes unalomba és érdektelenségbe fulladt; a nagy dérrel-dúrral beharangozott FlashForward, Event, V vagy Cape pedig ugyanabból a buta és idegesítő köpönyegből bújt elő, amely sem szereplőket, sem átívelő sztorit nem bír kompetensen kezelni.

Ezért is reménykedtem nagyon, amikor először hallottam az Outcastsről, a BBC új sci-fi sorozatáról. A szigetországiak az utóbbi időben ontják magukból a jobbnál jobb, amerikai vetélytársaikat nem egyszer kenterbe verő sorozatokat, elég most csak a képregényzsánert önironikus humorral megvalósító Misfitsre gondolni. Gondoltam, hátha most is lecsapnak az angolok: a sztori nem tűnt rossznak, az előzetes akciódús és látványos volt.

Aztán az első rész megnézésével bebizonyosodott, hogy a britek is képesek pocsék terméket előállítani.

Az alaphelyzetben semmi igazán új nincs, tipikus Földkitelepítős történet: a Föld pusztulóban van, az emberiségnek pedig át kell költöznie a Carpathia nevű bolygóra (a név eredetéről az elnök hosszas kiselőadást is tart nekünk az egyik szereplőnek, itt most nem megyek bele). Öt évvel az első telepescsoport érkezése után járunk, az előőrs egy kívülről lepukkant, belülről high-tech településen éldegél, miközben feltérképezik a bolygót, és készülnek az utánuk érkezők fogadására. Kábé a Battlestar Galactica Új-Caprica szálának meghosszabbítását kell elképzelni, az izgalmas politikai áthallások nélkül.

A telep (Forthaven) lakóiról, viszonyaikról, mindennapjaikról nem sok derül ki, azon kívül, hogy egész jól berendezkedtek, van már iskola, feketepiac, kocsma, minden, ami szem-szájnak ingere. A vezető Tate elnök (Liam Cunningham), a telepeshajó korábbi kapitánya, akit a biztonsági főtisztek segítenek, legnagyobb vetélytársa pedig az expedíciós katonák hőse, a legendás Mitchell Hoban (Jamie Bamber). A két csoport között a sorozat megpróbál valamiféle kiváltságos kaszt versus átlagkatonák ellentétet felvázolni, kevés sikerrel.

A pilot főszálát egyrészt Hoban összeomlása és lázadása, másrészt az első új hajó érkezése, és az azzal járó gondok képezik (illetve a végére még az is kiderül, hogy súlyos titkok lapulnak a mélyben, vajon mi lehet, biztos nem egy na'vi-szerű őslakos népről van szó, akit a jóságos elnök ki akart irtani az emberiség érdekében). A hajó hőpajzsa súlyosan megsérült, kérdőjeles hát, hogy élve le tudnak-e szállni a bolygóra, az elnök pedig megnyugtatásul szóval tartja a kapitányt, mint ahogy a többi szereplő is csak beszél és beszél. És beszél.

Az Outcasts ugyanazt a hibát követi el, mint a Stargate Universe: összetéveszti a sötét karakterdrámát a tétova, céltalan vesztegléssel. A szereplők nem csinálnak semmit, rémesen passzívak, leginkább csak szenvednek; nem cselekszenek, csak beszélnek arról, hogy cselekedni kellene - az érkező hajóra visszatérve, adta volna magát egy “Apollo 13” helyzet, de még csak fel sem merült, hogy valahogyan megoldják a hajó problémáit, a párbeszédek kizárólag a néző felé intézett expozícióra, háttérinfók átadására szolgáltak. Nem csoda, hogy egy idő után az egyetlen proaktív szereplőnek kezdünk drukkolni (a skizofrén wife-beaternek).

A pilotnak abszolút nincs ritmusa, lendülete, kohéziója; nincs benne feszültség, hiteles konfliktus a karakterek között. Az elnök és a főkatona párharcánál sisteregnie kellene a képernyőnek, ehelyett mesterkélt és motiválatlan jelenetet kapunk. A papírízű, helyenként humorosnak szánt, de végig erőltetett párbeszédek sem segítenek, a mélypont a tökös biztonságis csaj, Fleur (Amy Manson) és Cass (Daniel Mays) feminista-párbeszéde, ahol szabályosan csikorogtak a fogaim.

Hasonlóan gyenge módszerekkel igyekeznek az írók karaktereket építeni, a szereplők mind érdektelenek és/vagy irritálóak lettek. A főhős, az elnök esetében könnyen párhuzamot lehet vonni Adamával, már csak azért is, mert Tate-nek is van egy lelkesítőnek szánt beszéde, ami viszont inkább sikerül kínosra, mint lúdbőröztetőre. A színészek is legfeljebb közepesek; lehet, hogy elfogult vagyok, de még Jamie Bamber nyújtotta a legjobb teljesítményt, kihozta a nonszensz karakterből, amit tudott. Liam Cunninghamet alapvetően kedvelem, de itt tiszteletet parancsoló vezető helyett unott és fásult volt, és jobbára csak a szemöldökét ráncolta. A keménykedő, idealistának szánt, ámde végtelenül ostoba Fleurt meg inkább hagyjuk, Manson ezzel az egy résszel felírta magát a "kerülni, mint a pestist" színészek névsorába.

Hogy ne csak szidjam a sorozatot, látvány terén nem lehet okunk panaszra, a díszletek, az űrhajókülső és a bolygó tájai is szépen vannak fényképezve, az effekteknél sem kellett nagyon fintorogni, igaz, a lens flare-t most is elfelejtették kikapcsolni. Csak hát önmagában a látványra már nem elég manapság egy sci-fit építeni (James Cameron, I'm looking at you). A sztoriban volnának bőven lehetőségek, csak épp nem látszik, hogy ezeket ki is akarnák aknázni, érdekes szereplők és konfliktusok nélkül pedig elvész a tétje az egésznek. Jellemző, hogy egy egész meglepő fordulattal kiírják az egyik főszereplőt, de messze nem érnek el vele olyan hatást, mint egy másik nemrég bemutatott sorozat egy sokadrangú mellékalak megölésével.

De persze, már ott gyanút kellett volna fognom, amikor rögtön az elején egy gyerekszereplő rejtélyesen A tigrist szavalta William Blake-től. Mert ha valami nélkül nem lehet meg egyetlen valamirevaló sci-fi sorozat sem, akkor az a baljós jóslatokat tévő/creepy kisgyerek. Én meg várom tovább a minőségi SF-et.