A magyar szolgáltatók közül anno mind az RTL Klub, mind az AXN műsorára tűzte az alkotást, a kissé szerencsétlen Odüsszeia néven, ám különösebb reklámot, vagy visszhangot sehol sem kapott. Sajnos.  Mivel az Odyssey 5 a maga módján bizony intelligens sorozat, és remekül alapoz az új évszázad több fő kérdésére, többek között, hogy mi a különbség ember és gép között, hova tartunk a rohamos, többször már csupán pár ember által értett technológiai növekedéssel, vagy felváltja-e a biológiai életet a gépi, illetve jobban mondva szerkesztett információ alapú létezés.
 

  A sorozat kezdő epizódjának egyes elemei a BSG-t kedvelők számára nagyon ismerősek lehetnek. Az épp küldetést teljesítő, az Odyssey 5 űrsikló személyzetét alkotó karakterek rövid – és véleményem szerint remek – bemutatását követően tanúi lehetünk a világunk, azaz a Föld bolygó megsemmisülésének. De a kalandok, és kihívások sora a főszereplők számára csupán ezt követően kezdődik. Az Odüsszeiának nem ez az egyetlen hasonlósága a Csillagközi Rombolóval, és nem is gyanúsítanám Mooret és stábját se ötletnyúlással, de mint később láthatjuk, itt bizony elég bizonyíték gyűlne össze arra, hogy szakállas barátunknál, ki lábát rendszeresen a Tahoe-tóban hűti, minimum egy házkutatást tartsunk. Persze az is lehetséges, hogy a hasonló ötletek konvergens evolúciójának egy remek példájával találkozunk.
 

Akárhogy is legyen, a pilot során főszereplőink tudata két megszokott science-fiction elem, egy emberfeletti idegen lény, és az időutazás segítségével visszakerül 5 évvel korábbi testükbe, azzal a céllal, hogy megakadályozzák a Föld átváltozását egy óriás tűzgolyóvá. Itt kezdődnek a bonyodalmak. Ugyanis nem elég, hogy egyikőjük, aki a legfiatalabb asztronauta címet birtokolta az űrutazás történetében, 17 éves kamasztestébe lép vissza, és újra szembesül a gimnázium kegyetlenül unalmas tanóráival, és első kegyetlenül szexi barátnőjével, de például a riporternő korábbi férje, és öt éves gyermeke mellett ébred – kire emlékei szerint nemsokára rákos betegség, majd halál vár. Egy anyának először is borzalmas lehet végigélni a gyereke szenvedését, és halálát, de úgy tűnik, neki másodszor is szembesülnie kell vele.
 

Azt hiszem, ezt követően érthető, hogy a sorozat egyik alapkonfliktusát hőseink magánéleti problémái és küzdelmei szolgáltatják, tetézve azzal, hogy eközben még a bolygót, és az emberiséget is meg kellene menteni egy szinte teljesen ismeretlen ellenségtől. Touché! Persze ez szkenárió akár egy borzalmasan nyújtott, csöpögős drámába is fordulhatna, de az írók és a színészek remek munkájának hála csupa-csupa érdekes szituációt, és remek tempójú cselekményvezetést kapunk.
 

A színészek közül számomra kiemelkedik Peter Weller és Sebastian Roché, ám aki nem annyira tehetséges – akár riporternőnk –, annak az írói munkát dícsérő történeti háttér tudja gazdagítani jelenlétét. A folyamatosan szivarozó macsó texasi (űr)cowboy figurája rendkívül klisésnek tűnik, ám Weller olyan jól adja el Chuck Taggartot, a kívül kemény alfa hím, belül mégis érző, és saját problémáit feldolgozni sokszor nehezen tudó férfit, annyira illik rá a szerep, hogy fel sem merülhet bennünk a gondolat, hogy nem létező embert látunk, hanem egy fiktív karaktert. Őszintén mondhatjuk, hogy a figurát rá öntötték. A színészt egyébként a néhai Robotzsaru filmből lehet ismerős, ahol a főszereplő Murphyt alakította, de ugyanígy feltűnt a 24-ben is – nemhiába ugye, a régi kapcsolatok.

   

  Ahogy írtam, szintén kitűnő alakításnak lehetünk tanúi a sikeres playboy, genetikus tudós, és író Kurt Mendel figurájában, akit Sebastian Roché személyesít meg. Ő legutóbb a Fringe egyik negatív hőseként, a Newton szerepében tűnt fel, de más sikeres sorozatokban is megjelenik főbb, illetve mellékszerepekben. Itt megformált figurája több szempontból is a Battlestar Galactica Gaius Baltarját juttathatja eszünkbe, ugyanolyan nárcisztikus, testi örömöket faló, ám belül szeretetre vágyó, önmagával is folyamatosan küzdő embert ismerhetünk meg. Nemcsak ebben, de a végletekig menő racionalitás mögött megbúvó vallási fanatizmusra hajlamos személyiségével is hajaz a későbbi Baltarra, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy a tudomány nevében, és saját érdekei mások elé helyezve többször ő is hajlamos elfeledkezni, melyik oldalon is áll voltaképp. Természetesen van egy nagy különbség köztük, de nem sütök el minden spoilert annak, aki esetleg még nem látta a sorozatot…
 

Másik három hősünk sajnos korántsem olyan karizmatikus, mint kettejük, mégsem szorulnak háttérbe, hála az arányokra ügyelő történetvezetésnek. Mind a riporternő Sarahnak (Leslie Silva), mind az űrhajós Angelának (Tamara Craig Thomas) megvan a maga hatalmas keresztje, mi kemény helyzetekbe hozza őket az egész széria folyamán. Az előbbinek családjában a már említett beteg kisfiú, míg másikuknak a korrupt szenátor apa, kinek önzése és hataloméhsége messze túlszárnyalja Kurt Mendel negatívumait. A két családtag végig sötét árnyként követi karaktereik, befolyásolják döntéseik, és tetteik.
 

A csapat legfiatalabb tagja, Neil Taggart (Christopher Gorham) némiként mindig apja, Chuck mögé szorul, de a vén róka nem egyszer köszönheti életét és akcióik sikerét eszének, hűségének, no meg a számítógépekkel, és programozással kapcsolatos különleges tehetségének. Igazából ők ketten majdhogynem elválaszthatatlanok karakterileg, hiszen folyamatos kölcsönös támogatást nyújtanak, és kritikus tükröt is mutatnak egymásnak, az ellentétek ellenére is példaértékű apa-fiú kapcsolatot ábrázolva.
 

A történet főszáláról nem írhatok sokat anélkül, hogy ne lőném le a legnagyobb spoilereket, ám az, ami mindenképp említést érdemel a mesterséges intelligencia megjelenése. Bár korábban máshol is megjelent ez a motívum – akár a régi Galacticában, akár a Star Trek világban – az Odyssey 5 az első olyan sorozat, ami immáron a virágkorát élő információs társadalom aktualitásában teszi központi elemévé a kérdéskört. Az Internet szövevényes hálójában rejtőző intelligens programoktól kezdve a későbbi cylonokat idéző félig-meddig biológiai, félig-meddig mesterséges, emberfeletti tulajdonságokkal rendelkező és sokszor emberségre vágyó lényekig (amiket a szereplők ’synt’-ként emlegetnek – én kérek elnézést), több mindent láthatunk, sokszor csak már találgatva ki a barát, és ki az ellenség a sodró játszmában.

 Az néha bevágott, gondosan választott idézetek sokszor egyedi hangulatot adnak az epizódonak
 

Ismét a Galacticához hasonlítva nagy pikantériája az alkotásnak, hogy szereplőink egy epizódban itt is találkoznak egy csak számukra létező entitással, egyfajta head-karakterrel, akit mindennek tetejébe a későbbi Number Four Simont megtestesítő Rick Worthy alakít. A színésszel egyébiránt a nyáron itthon is szót válthatott pár szerencsés sci-fi rajongó – többek között Freevo –, az SFportal találkozón.
 

Véleményem szerint mindezek, és sok más egyéb okán minden science-fictiont kedvelő számára szórakoztatóvá, és érdekessé teszik ezt a fordulatokat, aranyköpésekkel, kiváló ötleteket és meglepetéseket sem nélkülöző sorozatot, ami népszerűsége ellenére is a süllyesztőbe került. Mondhatni méltatlanul. Épp ezért fel lehet készülni, hogy befejezést nem kapunk, az utolsó epizód sok mindent nyitva hagy, ráadásul egy Empire State Building méretű cliffhangerrel zárul, ám cserébe ott a húsz részen keresztüli elmerülés öt olyan ember életébe, akik hozzánk hasonló problémákkal küzdenek, többször egymással is konfliktusba kerülve, de mégis egy magasabb cél fogja össze őket: megvédeni a világot, és az emberi fajt.