Bármennyire is elköteleztem magam a FlashForward mellett, a harmadik és a negyedik rész akkora csalódás volt, hogy képtelen voltam külön-külön írni róluk. Ugyan képtelen lennék szakítani azzal a sorozattal, amelyik megszerezte Michael Rymert és Michael Nankint (azaz a Battlestar Galactica top három rendezőjéből kettőt, véleményem szerint), az utóbbi időben a falra tudtam mászni a hülyeségeitől. 

Ezzel szemben az e heti, ötödik rész helyrebillentette a véleményemet, és elhintette annak a lehetőségét is, hogy itt komolyan vehető karakterdrámával lesz dolgunk, ami nem megy a történet rovására. Egyetlen apróság változott meg a képletben, de az a feje tetejére állította az eddigi erőltettséget: köldöknézegetős önsajnálat újabban a konfliktusok, a konfrontációk vezérlik a drámát, ami sokkal dinamikusabbá, élvezhetőbbé teszi a folyamatot.

A 137 Sekunden című harmadik rész teljes félrevezetés és elkanyarodás volt a fő cselekményszálaktól, ilyesmit pedig egy kezdő sorozat nem engedhet meg ilyen korai szakaszban. A náci öregember behozatalával egyrészt elpuffogtattak pár súlytalan frázist a népirtással és egyéb morális kérdésekkel kapcsolatban, ami ebben a formában 2009-ben teljesen szükségtelen egy olyan produkciótól, amelynek nem ez a fő témája. 

A német fickó, Geyer amellett, hogy a Kabbalával riogatott bennünket (komolyan, mi lesz a következő? Szcientológia?), a kihalt varjakkal hatalmas, elmondhatatlanul lehangoló csalódást okozott, mert olyan egész egyszerűen nincs, hogy 6,7 milliárd emberből egyedül ő látta azokat a kurva madarakat. Nemhogy az egész világon, de abban a börtönben kapásból akadnia kellett volna legalább egyvalakinek, minimum az udvaron söprögető takarítónak. Egyszóval nagyon remélem, hogy ezzel a nácival még találkozni fogunk, és mindössze egy tévedés volt az, hogy ő a varjakkal kapcsolatos információ miatt fontos. A flashforwardjában említette, hogy egy gyilkosságnak köszönheti az érkezését Amerikába, és szerintem ezt nem lehet megfeleltetni a madárpusztulásnak, úgyhogy talán van remény. 

A harmadik epizód nemcsak az idegeinken játszott, de a karakterdráma-vonalon bevezetett némi (harmatgyenge) mindfuckot is, amikor egymásnak ellentmondó és bizonyítottan téves flashforwardokkal szembesített bennünket. Benford ügynök szakállas támogatója (sulykolnom kell magamba, hogy Aaronnak hívják) utánajárt a lányának, akit az előretekintésében viszontlátott, és megbizonyosodott arról, hogy az ő holttestét hozták vissza Afganisztánból, ahol szolgálatteljesítés közben elhunyt. Ezzel minden kétséget kizáróan eldőlt, hogy vannak flashforwardok, amelyek nem válnak valóra, csak még nem tudjuk, miért.

Ezzel az információval együtt könnyebb volt elfogadni, hogy John Cho nagyon csini menyasszonya (Gabrielle Union) látta a párját élve, méghozzá épp az esküvőjükön. John Cho látomását nehéz lenne kétségbe vonni, hiszen egy orosz/ázsiai titkosügynök alátámasztotta azt a feltételezésünket, hogy őt meg fogják ölni, így hát marad az a lehetőség, hogy a menyasszony tévedett. Ezt könnyű bizonyítani, hiszen a menyegzőn, amint láttuk, fényes nappal van, és a munkatársak és ismerősök közül senki sincs jelen. Az FBI-os kollégákat minimum meg kellett volna hívni, de őróluk tudjuk, hogy máshol voltak, az előretekintések dátuma pedig az USA nyugati partján este 10 óra, és hacsak nem Sydney-ben vagy Kuala Lumpurban esküdtek, akkor napszak sem stimmel (na jó, Honolulu még határeset).

Az ötödik epizódban fel fog tűnni egy nő, az USA későbbi alelnöke, aki a flashforwardjában már az elnöki székben látta magát, miközben a poszt jelenlegi tulajdonosa, Peter Coyote a saját látomásában él és virul, és nem úgy néz ki, mint aki lemondott. Ehhez még csapjuk hozzá azt az ügynöknőt, aki terhesen látta saját magát a jövőben (itt már gondban vagyok a nevekkel, de az imdb szerint Janis), pedig a szexuális preferenciáiból kiindulva ez nála legfeljebb mesterséges megtermékenyítéssel jöhet szóba. Ne feledjük, hogy LA-ben este tíz órás időpontban látta saját magát megultrahangoztatni, márpedig én még egy olyan liberális egészségügyi rendszerben sem tudok elképzelni non-stop kórházakat, mint amilyen Amerikáé. 

Ezekből, valamint a késő esti időpontból, amelyben a hőseink találták magukat, én arra jutottam, hogy azok a karakterek, akik ilyen idilli jövőképet láttak, szerencsétlenek mind álmodtak. Szomorú, hogy eddig nem került előtérbe egy olyan szereplő sem, aki épp rémálmot vagy valami egyéb lehetetlen dolgot látott, amelyek csak alvás közben szoktak előfordulni, mert akkor elég hamar hitelteleníthetné ezeket a rózsaszín jövőképeket. A legegyértelműbb bizonyíték John Cho nője, aki a vőlegénye elvesztése után egy hónappal még mindig arról álmodik, hogy együtt boldogok.

A negyedik rész, a Black Swan egyes-egyedüli pozitívuma, és ezt minden elfogultság nélkül állíthatom, Michael Rymer ténykedése volt. Ugyan abba nincs beleszólása, hogy ne erőltessék végre a háromszáz-hetvenkettedszerre is bejátszott flashforwardokat, de az esztétikusan használt szűrők, a rymeresen gyönyörű statikuskamera-képek, a nagyszerű üldözés a lakóparkban mind igazi esztétikai élményt nyújtottak, ezzel feladva a leckét David S. Goyer forgatókönyvíró-rendező-polihisztor lens flare-ekkel teli víziójának. 

Teljesen nyilvánvaló, hogy a szőkenő, akinek a kihallgatásával a fél epizód elment, totális mellékvágány, és megkockáztatom, egy ügyetlen próbálkozás a fogvatartott-fogvatartó drámával, amellyel szinte minden sorozat előrukkol egyszer, de csak kevesen csinálják olyan fantasztikusan, mint mondjuk a BSG vagy a Breaking Bad. Az ehhez hasonló félrevezetésekre mentség lehetne, ha időközben érdekessé tudnák tenni számunkra a karaktereket, de ahelyett, hogy elmélyednénk egy szűk csoportban, csak bővül a halmaz a kövér fekete ügynökkel, Gina Torresszel (Wedeck különleges ügynök felesége), az eddig elsikkadt Bryce-szal (az öngyilkos doktor) és Benfordék bébiszitterével. 

Közülük a kövér ügynökre lesz érdemes odafigyelnünk, mert amellett, hogy minden sorozatba kell egy dörmögő hangú, jóindulatú fekete fickó, van egy olyan gyanúm, hogy nagyon fontos szereplője lesz a high concept összeesküvés-elméletnek. Az ötödik részben elejtette, hogy ismeretlen okokból a biztonsági kijáraton hagyta el az FBI-központot, épp, amikor néhány maszkos merénylő betört oda megölni Benford ügynököt (a szenátusi bizottságnak külön fel is tűnt Mark beszámolójában, hogy a biztonságos kormányépületben mit keresnek ezek a gonosztevők). 

A Gimme Some Truth címet viselő ötödik felvonás nemcsak ezért volt érdekes, hanem mert az ember ritkán látja sorozatban az FBI vagy egyéb ügynökségek belső mechanizmusait működés közben (anélkül, hogy unalmas lenne). A Washingtonba látogató ügynököknek be kell biztosítaniuk a szenátus anyagi támogatását a nyomozáshoz, de mindez feleannyira sem lenne érdekes, ha nem kerülne bele a képbe Peter Coyote elnök úr. A színészt két dolog miatt imádom, az egyik a The Inside, a másik pedig a The 4400. A készítők okosan írták át vele az amerikai politikai történelmet, bár arra semmi szükség nem volt, hogy párhuzamot vonjanak a 9/11-nél és a Katrina-hurrikánnál teszetoszáskodó Bush-adminisztrációval. 

Ezt az epizódot a Carniválén is tevékenykedő Dawn Prestwich és Nicole Yorkin írták, de anélkül, hogy ezt tudtam volna, is éreztem az izzadságszagú humor és a papírízű párbeszédek hiányát. A poénok ezúttal tényleg poénosak voltak, és a profibban megírt szövegek tízszer közelebb hozták hozzám a karaktereket, mint az eddigi négy rész együttvéve. Súlyosabbnak éreztem Mark Benford drámáját, Wedeck ügynök olcsó humorforrásból ("Szájon át lélegeztettem a pisibe fulladt őrt! Júj!") átavanzsált az egyik legérdekesebb karakterré, és meglepő módon nem találtam fárasztónak Janis leszbikus szálát sem. 

Külön kiemelném az olyan remek megjegyzéseket, mint az elnök szövege Wedeck ügynöknek: "Tudod, miért szerettelek a közelemben tartani, Stan? Nemcsak kényelmesen érezted magad a sárban, de élvezted is, hogy ott vagy." A legjobb jelenetek egyébként is a Coyote-Vance pároshoz kötődtek, illetve a nagydarab fekete ügynök (most már csak utánanéztem: Vreede ügynök) humorossága sem lógott ki a legtöbb esetben, talán csak a karaoke-s jelenetben éreztem erőltetettséget, a túlzott szándékot, hogy szimpatikussá tegyék a karakterét (és itt felmerül a kérdés, hogy nem azért teszik-e rokonszenvessé, hogy aztán nagyobbat koppanjunk). 

A következő részben, ha követik az eddigi mintát, akkor előtérbe kerül Lloyd Simcoe és Dominic Monaghan konspirációja -- a FlashForward ugyanis valamiért szereti feldobni a cliffhangereit, aztán egy teljes epizódig a levegőben hagyni. A Black Swan egyedüli értékelhető másodpercei ahhoz kapcsolódtak, amikor kiderült, hogy Mark felesége, Olivia merő véletlenségből épp a flashforwardok egyik felelősével készül összejönni. A dolog számos érdekes kérdést vet föl, mindenekelőtt azt, hogy az amerikai sorozatok miért kasztingolnak a geciemberek szerepére előszeretettel briteket, illetve, hogy hogyan nem fog legalább öt hónapig kiderülni Simcoe titka. Az is kérdéses, hogy vajon ők ketten tényleg olyan fontos tényezői-e a képletnek, vagy csak egy apró részletéhez van közük, esetleg tényleges mastermindok, amit kötve hiszek.