Azt hiszem, Paul W. S. Anderson nevét hallva a legtöbbeknek nem a "minőségi filmkészítés" jelző jut először eszébe. A legnagyobb jóindulattal is legfeljebb fantáziátlan epigonnak nevezhető rendezőhöz olyan agyatlanságok fűződnek, mint a Mortal Kombat, a feledés méltó homályába merült A katona, az Alien vs. Predator, A kaptár, vagy legutóbb a Halálfutam. Meglepő módon azonban az elbarmolt videojáték-adaptációk és felesleges remake-ek között akad egy egész vállalható, korrekt sf-horror neves színészek közreműködésével. Az 1997-es Halálhajó (Event Horizon) annak idején a bombasikernek számító Mortal Kombat után hatalmasat bukott a kasszáknál, ám azóta kultstátuszba emelkedett, és jelentős rajongóbázist tudhat magáénak. Hogy joggal-e, azt az ugrás utáni spoileres ismertetőből megtudhatjátok.


A film előzetese

2047-ben járunk. A Lewis és Clark űrhajó speciális mentésekre szakosodott legénysége Miller kapitány (Laurence Fishburne) vezényletével éppen megérdemelt eltávját kezdené meg, mikor befut egy új küldetés: fel kell szedniük az űrállomásán egymaga lézengő dr. Weirt (Sam Neill), és ki kell vizsgálniuk egy Neptunusz bolygó körül pályára álló ismeretlen hajót. Hamar kiderül, hogy a váratlanul felbukkant hajó korántsem ismeretlen: a legendák ködébe burkolózó Event Horizon, vagyis Eseményhorizont nevű hajóról van szó, amely hét évvel korábban tűnt el nyomtalanul. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy mint kiderül, a dr. Weir tervezte hajó egy titkos kormányprojekt része, melynek célja a fénysebesség átlépése volt. A különleges kísérlethez Weir egy fekete lyukat generáló, teret és időt meggörbítő gravitációs hajtóművet alkotott, amely dimenziók közti kapuként, átjáróként funkcionál - az elmélet magyarázata a kismilliószor látott kiselőadás formájában zajlik, ahol is Weir előbb technoblablával próbálkozik, ám végül a mezei legénység felfogóképességét a pucér nénis poszteren végrehajtott szemléltetéssel éri el -, és az űrhajónak a tesztrepülés során veszett nyoma.


Nagy hajók, ha találkoznak

A mentőcsapat a rövid felvezető után hamar eléri a rejtélyes hajót, és nem kell sokat várni rá, hogy beüssenek az első gikszerek, amik közül nyilván az elsők közt kell lennie a mentőhajó meghibásodásának, mert hamar véget érne a film, ha a mészárlás kezdetekor megpattanna a csapat. Mert hogy mészárlás lesz, az, remélem, senkinek nem okoz meglepetést. A hajó átfésülése a helyzethez méltó riogatással és baljós "itt valami szörnyűség történt" sejtetésekkel tarkítva zajlik, súlytalanságban repkedő fagyott hullák, véres-beles massza a támfalakon, minden, ami kell. Hőseink hamar megtalálják a hajó "fekete dobozát" is, vissza is hallgatják: a felvételen nagy sikítozás közepette egyesek latinul kántálnak, ami ugye semmi jót nem jelenthet, mert az illető vagy démon, vagy klasszika filológus, és nehéz eldönteni, melyiktől kell jobban óvakodni.


Vadgesztenye-hajtómű

Míg eleinte a scifi-horror műfajpárosításból az első dominál, a film második felére teljes egészében eluralkodik az utóbbi. A legénység annak rendje s módja szerint fogyatkozásnak indul, az elhalálozások a legvértocsogósabb módokon történnek, a kedvencem a mennyezetről lelógatott kibelezés, aminek ugyan nincs sok értelme, de rohadt jól néz ki. Vérborzalomban amúgy sem szenvedünk hiányt, mindenkiből csak úgy ömlik a vörös folyadék, van itt szkafander nélküli űrsétából visszatérő, minden nyílásából vérző srác, szemkikaparás saját kezűleg, elevenen égő emberke, fekélyes lábú kisgyerek. Szerencsére, és ez a film előnyére válik, nincsenek csápos űrlények, nincsenek visszatérő zombitudósok: a gonosz maga a túlsó dimenziókból visszatért hajó, s a "sötét" minden emberből magából ered, a hajó ugyanis a fedélzetére lépők legrejtettebb titkait, félelmeit jeleníti meg előttük, s azokkal kergeti őket őrületbe vagy halálba. Innentől aztán már nincs más dolgunk, mint találgatni, ki éli túl a végén. A horror ijesztgetősebb fele már kevésbé működik, nagy mértékben köszönhetően az otromba vágásnak, a rémisztőnek szánt jelenetek rossz ütemű alkalmazásának. 

Tökösvagány mentőcsapat, eltűnt hajó, szürreális helyszínek, legénység egyenkénti hentelése. Ismerős? Naná, hogy az. Paul W. S. Anderson szemérmetlenül, de tagadhatatlanul profin lopkodta össze cselekményét több tucat másik filmből. A legevidensebb párhuzam az Alien-filmekkel vonható, azok közül is főleg a második rész, A bolygó neve: Halál juthat igen gyakran eszünkbe. Az Event Horizon belseje egy az egyben a Nostromo sötét folyosóira és rémisztően szűk tereire hajaz. De említhetnénk még a Solarist (emberi félelmek kivetülései), a Ragyogást (vérözön), vagy a Hellraisert is (szétszabdalt arcú horrorfigurák). A sztori ennek megfelelően nem valami komplikált, könnyen kiszámítható, és hemzseg a logikai hibáktól és következetlenségektől. Ahhoz képest, hogy elvileg rohadt profi a mentőcsapat, minden infó nélkül, lényegében vakon vágnak neki a feladatnak, s csak akkor húzzák ki Weirből az Event Horizon valódi rendeltetését, amikor már rég késő. Az űrben a jelek szerint túl lehet élni akár fél percet is minden védőruha nélkül. Dr. Weir kezdetben pozitívnak tűnő karaktere a végére főgonosszá válik, amivel nem lenne baj, csak épp az oda vezető útnál következetlenebbet keveset láttam, szegény szereplő úgy csapong ide-oda a hős-gazfickó két pólusa között, mint egy megvadult nikkelbolha. Az űrben Wall-E-ként repkedő Cooperről (Richard T. Jones, a Terminátor-tévésorozat Ellison ügynöke) meg inkább ne is beszéljünk. A film kellő élvezetéhez tehát viszonylag hamar ki kell kapcsolni az agyunkat.


"Egy pillanat, nekem nem itt kéne lennem. Mikor kerültem át a Kockába?"

Még a történetnél is B-filmesebbek a színészi alakítások. A karakterek természetesen eleve nem kívánnak meg Laurence Olivier-i mélységeket, az összes szereplő leírható 1-1 tipikus tulajdonsággal. Van itt marcona, ám érzőszívű kapitány, kínlódó tudós, dögös, belevaló elsőtiszt, jóravaló anyuka, tejfelesszájú kölyök, különc, de bölcs hajóorvos, cinikus, beszólogatós kormányos, és a hab a tortán, a viccesnéger. Messze a legcsapnivalóbb a két főszereplő teljesítménye: a pre-Mátrix Laurence Fishburne mimikája és hanghordozása néha alulról súrolja Sylvester Stallonéét, Sam Neillről pedig nehéz eldönteni, mikor kínosabb: amikor nagyon meg kéne ijednie egy látomástól, vagy amikor a legsátánibb muhahákat kéne produkálnia. A többiek többé-kevésbé korrektül hozzák a kívánt figurákat, Joely Richardson nagyon csinos, a legjobb pedig egyértelműen Jason Isaacs a csöndes, okos doki szerepében, ő még egészen finom rezdülésekkel és gesztusokkal is képes árnyalni karakterét.


Vállalkozó kedvű olvasóink párosíthatják a fenti karakterleírásokat a képekkel.
Az első telitalálatos versenyző megírhatja Anderson új filmjének forgatókönyvét. 

Mindezekből úgy tűnhet, hogy minősíthetetlenül rossz film a Halálhajó, pedig nem az. A film ügyesen ötvözi a scifi és a horror elemeit, a sztori a maga bugyutaságaival együtt szórakoztató, végig leköt, és tartogat pár hangulatos fordulatot is. A látvány, a díszletek és a vizuális effektek kifejezetten erősek. Jól néz ki a tüskés hajóbelső, a pörgő-forgó három gyűrűs gravimag, a négykézláb mászós szűk járatok, a végeláthatatlanul kanyargó folyosók - persze, itt sem árt, ha igyekszünk nem elgondolkozni olyasmiken, mint pl. hogy vajon milyen praktikus okok vezethették dr. Weirt egy ilyen tüskeblökis dizájnú mag megalkotásában. Még tizenkét év távlatából is nagyon pofás a CGI, az űrhajó külső felvételeit vagy a Neptunuszba horpadó fekete lyuk képeit még J.J. Abramsék is megirigyelhetnék. A B-filmes bájt ellensúlyozza a kellően komor atmoszféra, és az akkoriban szokatlanul durva erőszakos jelenetek (amiket a rendező a producerek kérésére még enyhített is, az eredetileg 130 perces filmben feltehetően egy egész vérbank állományát elhasználhatták), és csak a vége felé szalad el igazán a ló, és válik nevetségessé a film, amikor is - a szó szoros értelmében - elszabadul a pokol. Kiemelném még Michael Kamen nagyszerű zenéjét, sokat dob a hangulaton.


Always look on the bright side of life! *fütty*

Összességében tehát a Halálhajó egy kissé ostoba, de messze nem idejétmúlt, ma is élvezetet nyújtó, feszes tempójú másfél óra, amely csillapíthatja az űrhajóban mászkálós horrorok iránti igényünket két Alien-újranézés között.