Hadd kezdjem egy személyes vallomással. Az elmúlt években kevés olyan sorozat volt (legyen az scifi vagy más egyéb), mely akkora intenzitással ragadott meg, döngölt a földbe, vagy emelt a magasba, mint a Battlestar Galactica. Akik olvasták az ismertetőimet a sorozatról, azok tudják, hogy éreztem magam, amikor az utolsó részek is lementek. Mint a hároméves gyerek  a játszótéren, mikor már haza kell menni – tudja, hogy itt az idő, mégis toporzékolva követeli, hogy még, még, maradjunk még.

Gondolom, nem vagyok teljesen egyedül ezzel az érzéssel, vannak rajtam kívül is néhányan, akik még eltöltenének némi időt a Battlestar Galactica univerzumában. S mivel Hollywoodban a legkisebb löket is elég, hogy egy új sorozat helyett inkább egy régihez készüljön spin-off, sequel, prequel, miegymás, nemhogy nem csoda, hanem inkább törvényszerű, hogy a készítők úgy döntöttek, jöjjön egy újabb sorozat is a már megismert keretek között.

Mit is várhatunk ettől a folytatástól, amely valójában előzmény? Vagyis inkább mit ne várjunk? Aki azon a véleményen van, hogy a BSG-t az űrhajók, űrcsaták és a lenge ruhába öltözött szőke modellek miatt érdemes csak nézni, az jobban teszi, ha leemeli a polcról a sorozat korábbi évadait, mert akkor a Capricába belekezdenie sem érdemes. Akit megfogott az előző sorozat filozófiája, az állandóan fennálló kérdés, hogy mi teszi az embert emberré, az már jobb úton jár. Aki szereti a politikai, társadalmi kérdések árnyalt, realista ábrázolását, a vallás és hit összefüggéseinek boncolgatását, esetleg a jól megírt, jól eljátszott karaktereket, az is megtalálhatja a számítását az új sorozatban (már feltéve, hogy megérjük, hogy a pilotból új sorozat szülessen, amiben én igencsak reménykedem).


Szex, erőszak, dekadencia

Caprica, 58 évvel a bukás előtt. Ezekkel a szavakkal nyit a történet, hogy aztán az első képek rögtön mellbevágják a nézőt. Szex, erőszak, dekadencia és agresszió tölti ki a képernyőt. Ez lenne Caprica? Ha ez a valóság, akkor ez a kolónia, s vele valószínűleg a többi is, tényleg megérett a bukásra. No persze, hamar kiderül, hogy amit látunk, mindössze a virtuális térben létezik. Nem mintha vigasztaló lenne a tudat, hogy a korszak tizenéves fiataljai idejük legnagyobb részét ebben a virtuális pokolban töltik. Legalábbis azok a jól szituált, elkényeztetett elit-csemeték, akik az Athénának szentelt Akadémiára járnak. Köztük van Zoe Greystone, a híres tudós, Daniel Greystone lány is, aki történetünk főszereplője lesz. Bizonyos értelemben. Az igazi Zoé ugyanis hamarosan egy bombamerénylet áldozatává válik, ám lényének lenyomata ott marad a virtuális térben, s a gyászoló apa mindent elkövet, hogy lányát kiszedje onnan.

Ez a legfontosabb történetszála a pilotnak, melynek sikerül mindeközben egy lélegzetelállítóan komplex képet festenie a kitalált capricai társadalomról, arról a világról, melyet a BSG-ből alig-alig ismertünk meg, hiszen eltűnt, mire a történet elkezdődött. A kép, amit látunk egyszerre ismerős és nagyon-nagyon idegen. A színek, a fények, az építészeti stílusok mind mind megerősítik a nézőt, hogy ez ugyanaz a világ, amit az előző sorozatból már megszokhatott. A ruhadivat szándékosan kissé régiesebb, bár nem akkora a különbség, mint amennyit földi történelmünk 60 éve alatt tapasztalhatunk.

Nagy a különbség a technológiai fejlettségben, legalábbis, amit látunk belőle – a várakozással ellentétben a 60 évvel korábbi jelenetek jóval magasabb színvonalú technológiát mutatnak – főként a mesterséges intelligenciák, a virtuális valóságok és a számítógépek terén. Ami nem is csoda, hiszen az első dolog, amit erről az univerzumról megtudtunk, egy nagy, sorsfordító kataklizmáról szólt: „A cylonokat az ember teremtette. Azért készültek, hogy megkönnyítsék az életet a 12 Kolónián. De aztán eljött a nap, amikor a cylonok eldöntötték, hogy megölik gazdáikat.” 


Frankenstein álma

Nem tudjuk, mennyi ideig tarthatott az első cylon háború, de azt tudjuk, hogy 18 évvel vagyunk a befejezése előtt. Egy olyan korszakban, amikor az ember istent játszik, lenyűgözi saját hatalma, a korlátlan lehetőségek tárháza. Még nem égette meg magát, még nem kellett saját keserves tapasztalatából megtanulnia, mennyi veszélyt hordoz magában, ha a technológia túlnő az alkotóján. Frankenstein még csak most van megszületőben. Daniel Greystone tökéletes példánya a lelkes tudósnak, akiben fel sem merül, hogy világrengető találmánya szó szerint fogja megrengetni, s végezetül elpusztítani a világot, amelyet ismer. Kérdés, ha tudná, mi vár a 12 kolóniára, az visszafogná-e kutatásaiban, de kétlem. Greystone nem buta, s nem is lelkiismeretlen vagy gonosz. De akárcsak Baltart időnként, őt is elragadja a kutatás nagyszerűsége, s mindent ennek rendel alá.

Érdekes a külsőségekben való hasonlóság Daniel Greystone és Gaius Baltar között – Greystone megismerése egy új színnel gazdagította véleményemet Baltarról. Nem hiszem, hogy a hasonlóság egyetlen oka, hogy Caprica megbecsüli az értelmiségeit, és a nagy tudósok a szűk politikai és gazdasági elithez tartoznak. Inkább az az érzésem, Baltar részéről a Minisorozatból megismert figura egyike számos szerepének, mellyel megpróbálja felváltani a farmerfiú képét, a szerep eredetije pedig most körvonalazódik a szemünk előtt, Daniel Greystone személyében. A híres tudós, a virtuális és a mesterséges intelligencia megteremtője, a haza hőse, és egykor talán a haza legnagyobb ellensége is.

A tudásvágyon kívül van még egy érzelem, amely Greystone-t hajtja. Egy érzelem, amely oly jól ismert a Battlestar Galactica világában. Ez pedig a gyász, és a képtelenség az elengedésre. Zoe Greystone meghalt, ám amikor az apja megtudja, hogy a virtuális térben van egy képmása, egy lenyomata, mindent megtesz, hogy ezt a képmást kihozza onnan, újra életre keltse. Nem néz szembe vele, hogy bármit is tesz, a lánya halott és ez a "valami", vagy legfeljebb "valaki" valójában nem Zoe, habár hogy kicsoda is valójában, és mik a szándékai, rossz- vagy jóindulatú-e, ez még a jövő zenéje. 


Joseph és William Adama

A gyász, és az elengedés képtelensége az, amely Daniel történetét összeköti az epizód másik nagy szálával, Joe Adams (vagy ahogy későbbiekben megismerjük, Joseph Adama) történetével. A tauroni bevándorló sztárügyvéd feleségét és lányát veszíti el abban a robbanásban, amely Zoe életét is követeli. Josephet is megszédíti a lehetőség, hogy visszakaphassa lányát, és emiatt áthág egy olyan lelkiismereti vonalat is, amelyet korábban lehetetlennek tartott. Az epizód során Danielhez hasonlóan ő is hatalmas utat jár be, de a következtetés, amire jut, alapjában különbözik a tudósétól – nemcsak arra jön rá, hogy szerettei halottak és ezt muszáj elfogadniuk, de arra is, hogy a gyökereket nem szabad megtagadni. Megrázó a jelenet, amikor Joseph mindezt elmondja fiának Willie-nek (akiről olyan nehéz elképzelni, hogy egykor ő lesz a kedvenc admirálisunk :)), amikor kimondja, hogy az ő nevük valójában Adama, de legfőképpen, amikor felcsendül a jól ismert Adama családi motívum – hát ebben a pillanatban igen csak elérzékenyültem.

Mind Eric Stoltz, mind Esai Morales kiemelkedő alakítást nyújt szerepében, ők adják számomra az egész történet gerincét. Még nem tudjuk, hogy barátok lesznek-e, vagy a legmegátalkodottabb ellenségek (én jó esélyt látok ez utóbbira is), de az bizonyos, hogy fantasztikus az összhang köztük, és fantasztikus, ahogy az epizód különböző aspektusai köréjük épülnek. Daniel képviseli a filozófiai kérdéseket, kutatásai a mesterséges intelligencia megteremtésére állandóan felvetik az örök kérdést: „Mi teszi az embert emberré?” „Lehet-e másolni a lelket?” Adama köré csoportosulnak a történet társadalmi-politikai kérdései: a kolóniák közötti egyenlőtlenségek, a rasszizmus, a maffia problematikája. Még szó sincs az egyesült kolóniák társadalmáról, a 12 kolónia itt még 12 különböző állam, melyek gyakran harcban állnak egymással.

A két család, a két út különbözősége számos külsőségben is megmutatkozik. Greystone jeleneteire a hideg, tiszta formák, hűvös színek, visszafojtott érzelmek jellemzők. Háza hatalmas, elegáns, ám valahogy érzelmi sivárság sugárzik belőle. Még Bear McCreary gyönyörű és érzelmes zenei motívuma is hűvösen csilingel, mikor a Greystone családot látjuk. Az Adama családi motívum (most nem a Wanders My Friendre gondolok, hanem a Capricához írott zenére) alapjában véve vonósokra épül, ami melegséget sugall, s ezt erősítik a fények, a családi ház szűkebb, ám otthonosabb terei. Ezek a fények, terek, és zenei választás tökéletes összhangban vannak a BSG világában William Adama karakterével, és ez olyan finom kapcsolódás, amely nagyon nagy odafigyelésre utal, ezért pedig emelem kalapom a készítők előtt. 

Willie Adams/Bill Adama személye az én szememben nagyon fontos, hiszen ő a kapocs a Battlestar Galactica és a Caprica között. Nagy a csábítás, hogy ezt a kapcsolatot hangsúlyozandó, előtérbe nyomják Willie-t, egy második Boxey-t vagy ifjú Anakin Skywalkert csinálva belőle. Szerencsére a készítők észnél vannak, és messze elkerülik ezt a csapdát. Willie teljesen normális 11 éves kiskölyök, akit mélyen lesújt anyja és testvére halála, s aki ettől magába zárkózik. Apjával való kapcsolata feszült, ahogy azt a BSG-ből már tudjuk is (a híres Adama apa-fiú ellentét - nem csodálkoznék rajta, hogyha kiderülne, Joseph Adama azért fordított hátat Tauronnak, hogy megmutassa a saját apjának, mire képes). Ezen kívül Willie egyszerűen csak _van_, többnyire a háttérben - és ez éppen elég, hogy felkeltse asszociációnkat, hogy ránézve mindig emlékezzünk rá, hova halad ez a történet. 


Zoe 1 és Zoe 2

A férfi főszereplők mellett lássuk a nőket is. A legfontosabb közülük Zoe Greystone, akit a fiatal Alessandra Toressini alakít. Zoe fiatal kora ellenére is kétségtelenül zseniális tudóspalánta (tehetségéről persze családja mit sem tud), ő alkotja meg a virtuális térben saját képmását, mely bizonyos fokig őrzi személyiségét, ám tőle független, és akkor is megmarad, amikor az eredeti alkotója meghal. Zoe anyja, Amanda (Paula Malcomson) neves tudós, méltó párja Danielnek, ám sajnos egyelőre keveset szerepelt. Legjobb jelenetei azok, amelyekben lányával való feszült viszonyát láthatjuk. Amanda, ha jól írják meg, nagyszerű karakterré válhat, amelyért én nagyon drukkolok is. A harmadik nő Clarice nővér (Polly Walker), Zoe iskolájának vezetője. Úgy tűnik, ő áll a hátterében a titokzatos „Az Egy Katonái” nevű szervezetnek, mely az Egy Igaz Isten vallását hirdeti, némiképpen erőszakos eszközökkel. Ő felelős azért a merényletért, mely Zoe Greystone és Tamara Adams életét követeli, sok más emberével együtt. Sokat szerepel, de színészileg kissé gyengébb láncszem Lacey, Zoe ijedt és zavarodott barátnője, akit Clarice nővér könnyedén csavar az ujja köré. Csak remélni tudom, hogy a sorozatban az ő története fokozatosan háttérbe szorul majd, utat engedve más történetszálaknak.

A készítők számos apró utalással igyekszenek összekötni a két sorozatot, hogy a BSG rajongóiban az ismerősség érzetét keltsék. Nem hiányozhatnak az epizódból a „By Your Command”, a „So Say We All”, és a „One True God” kifejezések sem. A vallás egyébként éppoly jelentős súlyt képvisel itt is, mint a BSG-ben. Ha valaki esetleg eltűnődött azon, vajon honnan vették a centuriók az egyistenhitet, az most megnyugodhat, a Caprica című sorozat egészen biztosan ki fog térni erre a kérdésre. (Tekintve, hogy Zoe 1 és Zoe 2 is egyistenhivők, Zoe 2 pedig egy centurió testében várja a szabadulását, nem nehéz kibogozni az összefüggéseket). Érdekes dolog, hogy a BSG eleje a monoteizmust az ellenség vallásának teszi meg, majd fokozatosan válik egyre elfogadottabbá és szimpatikusabbá, hogy a 4. szezon végére ez legyen a „pozitív” lehetőség. A Caprica ugyanakkor ismét visszanyúl a kezdetekhez, a „monoteistákat” valamiféle fenyegető erőnek, terroristáknak állítva be. Ez megfelel az idővonalnak, de azért remélem, a sorozat valamivel komplexebb képet ad majd erről a kérdésről. 


Caprica

Összegezve azt mondhatom, a Caprica egy nagyon jól sikerült pilot. Kiválóan jelenít meg egy olyan világot, amelyet eddig alig vagy egyáltalán nem láttunk, de meglehetősen sokat tudunk róla, s így elvárásaink is nagyok. Képi világában, fényképezésében, zenéjében, a legapróbb nüanszokban is tökéletes hangulatot sikerül teremtenie. A karakterek érdekesek. A két család eltérő értékrendje érdekes konfliktusokhoz vezethet, és nagyon remélem, hogy a készítők rá is fognak építeni a két vezető színészre, Eric Stoltzra és Esai Moralesre. Hiányolom kissé a férfiakkal teljesen egyenrangú női karaktert, mert bár Amanda Greystone és Clarice nővér is ígéretes jelöltek, Amandának nagyobb szerepet kéne játszania, Clarice nővér meg egyelőre úgy tűnik, a főgonosz szerepére van beskatulyázva, ez pedig számomra kevés. A tiniszereplők nem rosszak, egyelőre ennyit tudok mondani, később kiderül, tudnak-e még fejlődni.

A történet számos lehetőséget kínál magában, ígéretes mennyiségű politikai, vallási, társadalmi és drámai konfliktust lehet kihozni belőle, nem beszélve a nagy filozófiai kérdésekről. Konkrétan viszont fogalmam sincs, merre is szeretnék csavarni a fonalat, az biztos, hogy korántsem olyan egyenes és kijelölt az út, mint a Galactica esetében, amikor tudtuk, hogy a Galactica útjáról, meneküléséről fog szólni a sorozat. Itt fogalmam sincs, eljutunk-e a háborúig vagy sem, látjuk-e, milyen áldozata lesz a túlságosan előreszaladt technikai fejlődésnek. De bármilyen irányba viszik is a készítők ezt a sorozatot, egy biztos, rám számíthatnak nézőként. 

Ysu