Bevallom őszintén, egyáltalán nem vártam az új Star Trek mozifilmet. Az után a katasztrofálisan sikerült "izé" után, amit Nemezisként ismerünk, és az után a másik elvetélt próbálkozás után, aminek Enterprise a neve, én már azt sem bántam volna, ha az egész franchise úgy ahogy van, lehúzza a rolót. A halottakat jobb nem bolygatni, nem igaz?

Az viszont nem volt kétséges, hogyha egyszer kijön, akkor meg fogom nézni, hiszen trekker lennék, vagy mi a szösz. Igaz, az éjféli vetítésekből már kiöregedtem, hisz valakinek a gyerekeket is ágyba kell dugni, no meg másnap munka van. Ám egy szombat délután felkerekedtem a Magyar Star Trek Klub teljes kemény magjával egyetemben, hogy lássam, mihez kezdett J. J. Abrams Gene Roddenberry örökségével. 

Ilyen kezdetek után talán senki sem lepődött meg jobban, mint én magam, hogy a film nekem  tetszett. Sőt, kifejezetten tetszett. Kezdve az érdekes kameraállásoktól, amelyekben éreztem egy kis BSG-féle dokumentarista sci-firealizmusra való törekvést, folytatva azzal, hogy milyen ügyesen összekötötték a 60-as évek ma már gyagyinak tűnő látványvilágát a 21. század elejének stílusával, úgy, hogy a végeredmény egyszerre ismerős, és mégsem a megszokottan steril, minimalista. Írhatnék még a látványról, a Naradáról, ahogy a USS Kelvin fölé magasodott, vagy akár a Vulkán felrobbanásáról, de bevallom, az űrcsaták, és a látványos akciójelenetek nem az én asztalom. Lehet, hogy azért, mert lánynak születtem, de ezek a részletek engem kevésbé kötnek le - így szóljanak ezekről a részletekről azok, akik nálam jobban értenek hozzá. Én a magam részéről egy másik aspektusát szeretném kiemelni a filmnek, ami nagyon megfogott.

Ez pedig nem más, mint a Föderáció eddig nem látott arcának bemutatása. A Star Trek sorozatban olyannyira az Enterprise-on volt a hangsúly, meg a főszereplőkön, hogy a Föderáció mindennapjaiból szinte semmit nem láttunk. Főként a film elején voltak ilyen jelenetek, mint mikor Kirk odaadja a motorját az egyik építőmunkásnak, vagy az újoncokat szállító űrsikló belseje, esetleg az a jelenet, mikor Kirk fegyelmi tárgyalása után megjön a támadás híre, és a kadétok sorra beszállnak a nekik kijelölt hajókba. Nem beszélve a vulkáni iskoláról, ami elég érdekesnek és különlegesnek tűnt, habár volt egy kis Harry Potteres beütése. Imádom a Star Trek világát, főként a TNG-t és a Deep Space Nine-t, de azt be kell látnom, hogy ezekben a sorozatokban (talán épp a DS9 kivételével) volt valami művi a megjelenésben. Ha törekedtek is arra, hogy háttérszereplőket alkalmazzanak, azok mindig annyira egzotikusak vagy sterilek voltak, hogy hogy inkább viccesnek tűntek, mint realisztikusnak. (Mindenkinek figyelmébe ajánlom a IV-es filmet, melynek az elején piros sapkás hupikék törpikének beöltözött vulkáni építőmunkások javítják a klingon Bird of Preyt - nagyon vicces látványt nyújtva :)). A mostani filmben nincsenek ehhez hasonló jelenetek, a hátterek, a díszletek, a ruhák olyan realizmust kölcsönöznek a sztorinak, ami a korábbi Star Trek sorozatokból és mozikból hiányzott.

Régi és új világ ötvözése, ismerősség és frissesség keveredése tükröződik a karakterek bemutatásában is. Kirk, Spock, McCoy, Scotty, Uhura, Sulu és Chekov mind-mind felismerhetők (egyedül Chekov tért el nagyon kinézetre, a többiek még ilyen szempontból is teljesen hitelesre sikerültek), miközben a régi sorozatra jellemző nagyon mű dolgokat maguk mögött hagyják. 

Kirk különösen kellemes meglepetést okozott. Sosem kedveltem különösen, elsősorban William Shatner iránt táplált heves ellenszenvem miatt. Modorosnak, erőltetettnek, tehetségtelennek találtam a színészt, és ez erősen befolyásolta a karakter iránti érzelmeimet. Most végre Shatner nélkül kaptam meg Kirköt, és ez jótékony hatást gyakorolt rám. Vicces, ahogy bizonyos jelenetekben Pine igyekszik utánozni Shatner néhány jellemző mozdulatát, különösen a kapitányi székbe való beülést, máskor viszont játéka sokkal természetesebb híres/hírhedt elődjénél. Az is segít, hogy Shatnerrel ellentétben Pine egy másfajta, sokkal esendőbb hőstípust testesít meg - a mindent tudó, mindenki felett győzedelmeskedő, erős, okos és bátor csillagflottatiszt helyett egy olyan figurát hoz, akit többször, többen is a földre küldenek, és mégis mindig feláll újra, a legkilátástalanabb helyzetekből is kimászik, hogy visszatörve borsot törjön ellenfelének orra alá. 

Spock éppen olyan, amilyennek emlékeztem rá - a hűvös felszín alatt heves érzelmeket próbált elfojtani már a múltban is, igaz, ebben a filmben egy kissé kevesebb sikerrel. No persze, mikor ragadják el az embert, akarom mondani a vulkánit az érzelmei, ha nem akkor, amikor a szülőbolygója megsemmisül, édesanyjával együtt. Azt hiszem, Spock varázsát mindig is az adta, hogy nem volt teljesen érzelemmentes, és hogy hiába küszködött két kultúra, két civilizáció határán, nem tartozva sehová. Ezt a Spockot idézi fel az új film, szinte tökéletes élességgel. Spock érzelmi életében talán csak Uhurával való románca a kakukktojás, s ahogy észrevettem, ez nem kis port kavart a rajongók között. Azonban milyen érdekes, hogy az elmúlt negyven év micsoda változásokat hozott a felfogásban - az eredeti sorozat idején egy ilyen csókjelenet láttán a nézők azon akadtak volna ki, hogy egy fekető nő hogy csókolózhat egy fehér férfival. Manapság már legfeljebb az a kérdés, vajon a csók hogy illeszkedik a Spockról korábban megtudottakhoz, miszerint csak hétévente, pon-farr idején támadnak fel romantikus érzelmei. 

Spocknál maradva nem mehetünk el említés nélkül a film legnevesebb vendégszereplője, Leonard Nimoy mellett. Ismét lenyűgöző látni, mennyit tesz az életkor és a tapasztalat. Nimoy mindig is kiváló színész volt, nem véletlenül verte karaktere népszerűségben Kirk kapitányt. Ám az eltelt évek hallatlan súlyt és karizmát adtak a személyiségének, és most valósággal beleborzongtam, amikor őt láttam. Pedig eleinte nem nagyon örültem az időutazós szálnak, szerintem feleslegesen bonyolította meg a cselekményt - nem mintha nem érteném, mi volt a készítők célja az alternatív univerzum létrehozásával, de bevallom, nekem ez a csavar egyáltalán nem hiányzott. Nimoynak viszont örülök, mert jelenléte sokat emel a szememben a filmen. (A másik dolog, amit értékelek, hogy Shatnert viszont _nem_ hívták meg vendégszereplésre - az az én szememben felért volna egy katasztrófával.)

Spock és Kirk szembenállása, ellenségessége, majd kibékülése kiszámítható, de csak amennyire minden archetipikus hősi ének kiszámítható lehet. Két hősünk, mint tűz és víz, vagy mint id és superego, az egyik csupa ösztön, csupa érzelem, a másik csupa tartózkodás és elfojtás - az lenne a csoda, ha nem esnének egymásnak. Kettejük konfliktusa messze túlszárnyalja Kirk és Nero, vagy az öreg Spock és Nero párharcát. Igaz, szinte minden és mindenki túlszárnyalja Nerót, még a vörös egyenruhás Olsson zászlós is emlékezetesebb számomra a filmből, mint romulán főgonoszunk. 

A főhősök mellett persze nem maradhatnak el a mesék és hősi énekek klasszikus segítői, az esetlen, ám nagyon vicces kisemberek - a Star Trekben, legalábbis ebben a filmben McCoy, Scotty, Sulu és Chekov képviselik ezt a karaktertípust. Ők visznek igazán életet, humort, emberséget a történetbe, nem először a sorozat történetében. Mindegyiküknek jut legalább egy-egy jó poén, egy-egy megható vagy emlékezetes pillanat. Scotty beszólásán Archer admirális kutyájáról nagyon jókat derültem, de az egyik kedvencem volt az a jelenet is, mikor Kirk először találkozik a siklón McCoyjal, s ő kifejti, mennyi veszély leselkedik az űrben az emberre. 

Bár a filmet tökéletesnek nem mondanám, hisz a történet helyenként sántít, túl van bonyolítva, bizonyos jelenetek túl hosszúra sikeredtek, vagy egyenesen feleslegesnek tűnnek, a főgonosz nem valami nagy szám, a lények egy részét meg mintha a Star Wars világából szalasztották volna (Scotty kis barátja mintha egy jem'hadarral keresztezett ewok lenne), mindez nem rontotta el a kedvem, hisz ami nekem számított, azt megkaptam. Megkaptam a régi Star Trek hangulatát, az új kor igényeinek megfelelő tálalásban. Megkaptam a régi hősöket, akik emberibbek lettek, esendőbbek, rokonszenvesebbek, miközben mégiscsak hősök maradtak. Tévedtem, amikor azt hittem, hogy a franchise már halott, és jobb lenne teljesen veszni hagyni. Azzal kezdtem az írásomat, hogy nagyon nem vártam ezt a filmet. Ha néhány év múlva kijön a folytatás, azt valószínűleg már várni fogom. 

Ysu